# szóbanforgó

Néz a kéz,

Utánam nyúl,

Csettintve közeleg.

Lágy illanással,

Keresi testem,

Körvonalam cirogatja.

De elhúzom magam,

Nem engedem,

Eltolom messzire.

Már nem az a régi,

Intim hangulat,

Megérkeztem. Az előszoba félhomályában leoktojáltam megfáradt lábamról a cipőm, gyorsan beiszkoltam a mosdóba kivenni a szemem, végül félvakon behuppantam az ágyba, miután átverekedtem magam egy-két kósza zokni, vagy elhagyatott ruhatengeren. Ez a jelenet megannyiszor lejátszódott az elmúlt évek során, mégis ez más volt.

Az elmúlt napokat a legkülönfélébb módszerrel próbáltam vizsgálni, melynek fő mozgatórugója az volt, hogy visszategyem jelenem a Föld nevű – jelenleg képzeletbelinek érzékelt – jelenségre, és köztük volt az is, hogy igyekeztem előkeresni múltamból azokat a kapaszkodókat, amik engem tettek ki. Megmagyarázhatatlan barátok, emberek kapcsolódtak újra vissza, mélyérzésű, telesírt zeneszámokat kerestem elő, és hőn szeretett otthonomat földrajzilag a legváltozatosabb, és már több ezerszer megtett útvonalakon közelítettem meg újra. Próbáltam tényleg a legmegmozgatóbb, legzsigeribb számokat megkeresni, hátha felszakítanak dolgokat, és mindezt kereszteztem a lakóhelyem összes megközelíthetőségével. Az utolsó útvonal pedig a Nádasdy felöl volt ma, imént.

Minden utcát kívülről ismerek, mint a tenyerem, és azt hittem, hogy ennyi idő után a visszatérés – ilyen hullámvasúton ülve – bizonytalansággal fog eltölteni. Az utak, melyeket számtalanszor megtöltöttem dühvel, akarattal, sikerrel, szerelemmel, részegséggel, mélabúval esetleg valamerre el fognak vinni, esetleg könnyeket csalnak elő, esetleg előhozzák belőlem az önsanyargató, önsorsrontó énem. Tényleg mindent megtettem, intuitíve és mégis némi kontrollal fokoztam azt, hogy agyam belső részéből előkapart emlékek egyvelegével érjem el a kellő hatást. Egyszerűen nem ment.

Nem éreztem szomorúságot, dühöt, megbánást. Nem volt bennem hiányérzet. Akkora hévvel és erővel szeltem az utcaköveket, mint előtte a 27 évemben soha. És ki kellett azt is jelentenem és belátnom, hogy ez nem az út minőségének javulásában, vagy mint a zene meglétének állandójában ragadható meg, hisz mint egy több ismeretlenes egyenletben, ha ezeket kivenném, a végén az eredmény változatlan lenne, így helyükre akár nullát is beírhatnék. Akartam én szenvedést, akartam én könnyeket, de ismerjük be, nem jött.

De ha kivesszük az elemeket, és a kívánt hatást nem értem el, akkor hol keresendő a hunyó? Nem kell messzire menni: bennem. Én változtam. Én nem élem vagy közelítem meg a dolgokat úgy, mint előtte 27x365 napban. Megdöbbent, de valahol megfoghatatlan, hogy egy ilyen törés után ekkora erő vitt engem végig azokon a helyeken, ahol eddig még így sose jártam. Megállíthatatlan, szilaj, kemény... ezek voltak bennem, gyengeség jelét csöppet sem mutatva. Újak ezek a lélegzetek a bejárt utcákon, mert így még nem működtem itt. Ambivalens, de ilyen biztos sose voltam.

Ringatózó víztükör,

Vízililomok tánca az,

Oda és vissza lengnek

Fűzfalevelek sűrűjében.

Egymásbafonódó lágy tánc,

Szemetgyönyörködtet,

Jelenük örökre szól,

Valójuk viszont rosszalló.

A szél borzolja lábuk nyomát,

Titkon tudják a halál okát.

Húzza őket lefele,

Kapkod, fuldokol, kesereg.

A napsugár újra az övék,

Immáron külön félként.

Folytatódik hasztalan,

Sikít a halk,

Ordít a szó,

Fogyatkozó.

Arctalan szem,

Tettelen vágy,

Nincs már más.

Szorít a laza

Üresen lelkes

Felesleges.

Nemleges.

Szeress.

Ne szólj, hagyj

Arra kérlek haladj,

Ne nézz vissza, úgy se teszed

Magadra nézz, eszeveszett.

Ne tápláld a forrást,

Én már nem leszek az,

Rekedtes hanggal,

Fogyó szavakkal

Halkan,

Hallgatag taggal

Magamba fagyva

Rakva

Tűnő akarattal

Végtelen nappal

Apadva

Lelketlen zagyva

Kapnám el hamar..