Kedves régi olvasóm! Mindig meglepődve látom az itt-ott kibúvó üzeneteket, mert nehezen hiszem el, hogy ekkora kihagyás után még mindig vannak olyan emberek, akik tudni szeretnék, hogy jól vagyok-e, hogy dob-e még öröm-hálókat rám az élet, vagy zár-e még be sötét szobákba. Néha újra el-el gondolkodom az íráson, majd nem sokra rá leseprem vállaimról a gondolatot, mert nem tudom, érdemes-e. Jól tudom, a magam javára biztosan, mert könnyebben átlátok a ködön és jobban odafigyelek magamra, hogy mit miért teszek, hogyan, vagy hogy talán lehetne másképpen is. Másrészt viszont vajon megéri ezt megosztani másokkal? Segít-e valakin, elgondolkodtatóak a gondolataim? Talán azonosulni is lehetne? Ha csak egyszerű kíváncsiság van az olvasó részéről, az számomra nem eléggé tápláló, mert akkor írhatnék csak magamnak egy füzetbe. Régebben sokat aggódtam a jövőn, a múlton, a jelenen, az életen általában, s aki 5-6 évvel ezelőtt már olvasott, az biztosan emlékszik. Pokol volt. Persze történt sok jó dolog is velem/velünk, mikor hogy voltam éppen, egyedül vagy más karjaiban, de volt mindig ez a szűnni nem akaró szomorúság, amit vájtam, vájtam volna le magamról, de sajnos nem tudtam. És itt vagyok most évekkel később, sokkal biztosabb lábakon, és ami a legeslegfontosabb, megszilárdultak a jó dolgok bennem, körülöttem. Időnként azért vállon koppint a félsz és felcsendül az örök-nóta, hogy mindez bármikor eltűnhet, pont úgy, mint amikor játékból felemelem a tenger aljáról a homokot és az kifut az ujjaim között. Jelenleg Thaiföldön vagyunk, Bogdan születésnapját ünnepeljük. Szeretjük nagyon, van valami megfoghatatlan varázslat itt, amit az ember hazavisz magával és még sokáig emészt. Régóta visszakívánkoztam, és most olyan nagyon jó, hogy ketten élhetjük át ezt a pár hetet. Aztán április elejétől egy újabb mérföldkő érkezik, mivel hozzá költözöm. Úgy hisszük, beérett a gyümölcs, szeretünk együtt lenni. Nincs amiért fenntartani két helyet, és így több pénz marad a zsebünkben is. A hónap közepén Velencébe utazunk három napra, ezt kaptam tőle ajándékba karácsonyra. Mi a jelenre és az élményekre támaszkodunk. Mindig is szerettem utazni, bármennyire is unalmasan hangzik, mert mindenki ezt mondja, de tényleg ez az egyik legjobb dolog a világon, mert a megszerzett emlékeket senki sem veheti el tőlünk. Ezek formálnak, tanítanak és tesznek jobbá minket. Most jut eszembe, hogy januárban voltam Budapesten, de nagyon rövid utazás volt fogászati jeleggel, mert VÉGRE elkezdtük az átalakulást. Csongival újra beszélünk és magunk mögött hagytuk a rosszat. Nagyon megváltozott, érdekes volt leülni a kávézóban és elbeszélgetni. Ő ragaszkodott, hogy csináljuk meg a fogaimat, mert bár nem mondta, de szerintem úgy érzi, hogy adósom, és tartozik ezzel. Utalt rá, csak nem ennyire nyersen. Én nem bánom, nem gondolom etikátlannak vagy úgy, hogy nem érdemelném meg. Ismerősöknek, blogos embereknek nem szóltam, mert egyrészt csak egy napot töltöttem Budapesten, másrészt pedig nehezen tudtam beszélni, három bölcsességfogat műtöttek ki. Ősszel még visszamegyek, akkor csinálunk egy ínyplasztikát, majd várhatóan jövő év elején már túlesek mindenen, akkor ott töltök két hetet. Amit még érdemes kiemelnem, és nagyon friss hír is, hogy újra nagybácsi leszek. Megható, váratlanul ért nagyon. Én fiút érzek, de mindegy, csak legyen egészséges. Munkaviszonylatban is bizakodó vagyok, úgy feslik, hogy jövő hónapban előreléptetnek, bár az ilyen dolgokkal úgy vagyok, hogy hiszem, ha látom. Nem panaszkodom, tudom, hogy szerencsés vagyok és tényleg nagyon hálás vagyok mindenért, a sok jó dologért, ami velem történik, mert nem volt ez mindig így. Legyen hát ez egy jó erős löket annak, aki ezt olvassa és úgy érzi, hogy nehéz átlendülni egyik napról a másikra. Dióhéjban ennyi jut eszembe válaszként a kérdéseidre. :)

Köszönöm ezt és az ehhez hasonló érdeklődő üzeneteket. Azt hiszem, ez az első, amire így ebben a formában válaszolok, mert eddig megtartottam ezt a felületet egy paraszti naplónak, amibe az ember csak ír és véleményt vagy választ nem vár vissza. Minden a legnagyobb rendben van velem, összeségében boldog vagyok és olyankor nehezebb írni, nem jönnek úgy a szavak. Persze az élet mindig felemel buckákat elém, közénk, de átugorjuk, átmásszuk vagy olykor vonyítva átvonszoljuk magunkat rajtuk. És ettől lesz élet az élet, magaslatok és síkságok keveréke ez. A másik ok, amiért már régen nem osztottam meg semmit, az az, hogy sokkal zárkózótabb életet élek. Ezt nem feltétlen a mindennapjaimra értem, bár abban is mindig magas falakat emeltem, hanem az internetes énemre. Nem osztok meg magamról képeket, nem akarom, hogy az ismerőseim tudjanak arról, hogy mit csinálok az életemmel, kivéve persze a legközelebbi barátaimat. Tudom, itt azért más, mert ha az ember névtelen szeretne maradni, akkor az is tud… vagy legalábbis nincsenek elvárások, mert nem ismerjük egymást. Talán kitalálok valamit, hogy működjön így is ez a kis menedék, ha van igény rá, vagy gyúrok majd valami mást belőle. Talán egy ilyen eszmecserés/beszélgetős dolgot?