Polunocnaja

Mégis egy gyerek néz vissza rám a tükörből.

a fájdalom mégis valódi.

- Legalább addig ne pasizz, amíg velem vagy. - erre te is elkezdtél telefonozni. - Csak az osztálycsoport. De akkor már te se csajozz, míg veled vagyok. - Hát igen, szó mi szó én is sok csajjal írkálok mostanában. - erre valószínűleg kicsit megkeményedtek az arcvonásaim, mert így folytattad - Jaj, de durci lett valaki. Ugyan, nem durcának neveztem volna abban a pillanatban ami a mellkasomba mart. Inkább a lelkem sírt felt halkan.

Már vége de még mindig szoktunk találkozni. Magam sem tudom, milyen kapcsolat áll fent kettőnk között, hisz azt mondta, hogy nem akar elveszteni, de mint párkapcsolatot nem tudna fenntartani velem. Én elmondtam neki, hogy még ha nem is úgy szeret, én akkor is szeretem. Azt mondta, hogy ne várjak rá, hisz 9 hónap sok idő. Mondtam neki, hogy nem érdekel, ha továbblép vagy nem veszi figyelembe az érzéseim ezen részét. Mert én akkor is szeretni fogom. 

Immár a sokadik hetemet töltöm álmatlansággal. Bár ilyenkor azt diktálná az illem, meg a józan ész, hogy az ágyamba fekve álomba sírjam magam, vagy egy tó partján tökéletesen belőtt hajjal sírjak és kiabáljak vagy dühöngjek, sajnos nem megy. Rég éreztem már magamban ezt a fajta ürességet. Szinte csak az alapjáratú biológiai receptoraim miatt érzek csak fájdalmat. A lelkem üres és reszket. Az életem utóbbi heteit pillanatnyi hálával evickélem túl vagy hamis mosollyal, mert régebben azt olvastam, hogy ha nincs jó kedved de mosolyogsz akkor akaratlanul is jókedved lesz. Hát nemigazán vált be eddig. Félre értés ne essék. Ez nem önsajnáltatás vagy figyelemfelkeltés. Csupán minden egyes leütött betű, átmenetileg és egy kicsit enyhíti az űrt bennem. Fura érzés ez. Valahol még vicces is. Nem tölt el semmi érzéssel, mikor régen már attól bűntudatom volt, hogy ha valaki kért valamit, annak azt kellett mondanom, hogy nem, mert tényleg nem volt vagy bármiféle módon nem tudtam segíteni. Mert nem voltak meg hozzá az eszközeim vagy a helyzet nem engedte. Most meg nézzenek csak oda, nem hogy még csak válaszolni sem válaszolok, de még csak nem is érdekel. Az állítólagos barátaim hátat fordítottak és még ők vannak megsértődve, az az ember pedig akit annyira szeretek, hogy ennél őszintébb és tisztábbérzéseket már csak egy anya képes a gyermeke iránt érezni, pedig elhagyott. Így maradtam egyedül. A sötétben. De legalább a családom még itt van. Az egyetlenek, akik tisztán szeretnek és nem csak mondják mert a pillanatnyi érzéseik ezt diktálják. Elvesztem és nem találom a kiutat. Nem érzek, pedig akarok. De a legviccesebb mégis az, hogy még az ekkora ürességben is csak azt érzem, hogy szeretem. Ez az érzés nem halványul, még ha a lelkem egy része már elengedte még a gondolatát is annak, hogy egyszer talán újra mellettem lesz. Lemondtam arról, hogy viszonzást kapjak tőle. Lemondtam arról a jövőről, amit együtt terveztünk leélni. Lemondtam mindenről, ami mi. Már csak ez az apró kis érzelem tartja nálam az őrlángot, mert ha még ez is kihuny, akkor tényleg nagy szarban leszek. És már csak az a fontos, hogy újra boldognak lássam. Még akkor is, ha nem én hozom ezt a boldogságot az életébe. Már csak mellette akarok lenni és látni, mi lesz belőle. Hogy boldog legyen. Hogy éljen. Még akkor is, ha ezeknek nem én leszek az okozója. Csak remélni tudom, hogy engedi, hogy az életében maradjak a végéig.  - Ezt sem azért írom most, hogy valaki megsajnáljon vagy bármi. Csak itthagyom emlékeztetőül a jövőbeni énemnek.  

Már megint minden egyes szavam hazugság. 

Otthon.

Napról napra édesebb.

De téged már nem.

Te már nem fogsz kelleni.

reménykedem, hogy te jössz.

S te majd mosolyogsz rám hálásan és kedvesen, hogy nem hagytam otthon a dobozt.

Nem sikerült.

- Hát nézz magadra. Itt van egy jó életű kedves lány, aki ha kihunynak a fények beragyogja a szobát és előbújik belőle a paráznaság démona.