Funny how life can make you laugh so easily

képzeletbeli barát...

3 szó.

Meg akarom váltani a világot

csak hogy ne unatkozzak,

de tényleg.

A csillagokat lehoznám,

hogy ne csak legyek,

hogy éljek.

Nem érdekelne, esküszöm

de a tehetetlenség az

aztán méreg.

Gondolkodom, tehát vagyok

De csupán elméleti síkon,

Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy a nyáron arra jöttem rá, hogy semmi nem tart örökké?

Elmondtam, hogy felfedeztem, hogy minden jónak egyszer vége szakad, az emberi kapcsolatokmak meg pláne.

Asszem kezdek felnőni.

Egyre inkább érzem, hogy eltünedeznek a gyerekkorom meghatározó alakjai, de ugyanígy egyre több embert ismerek meg, akár egy napra, egy hétre, egy évre, egy életre. Valamiről megmondom, meddig tart, valamiről nem. És az fáj jobban, amiről előre tudom, hogy mikor ér véget. Az ember nem szeretné tudni a halála napját sem, ugye? Mert ha igen, akkor szánalmasan próbál csinálni, változtatni valamit, hiszen az nem lehet. Az nem lehet igaz.

Ez az egész persze csak kínlódást szül. Én nem akarlak elveszteni, de kínlódni sem egy két utolsó utáni pillanatért. Én a szép emlékeinket választom. Hát úgy is elmész. Vajon tudni fogom, mikor van az utoljára?

 Még szerencse, hogy sose foglak elfelejteni. De vajon te emlékezni fogsz rám? Talán nem. Ha úgy teszek, mintha nem érdekelne, hogy meg vannak számolva a kapcsolataink  napjai? Talán nem. Ha minden pillanatban az jár a fejemben, hogy nekünk nem jut jövőre? Talán nem. Mindenesetre azt nem szeretném, hogy úgy emlékezz rám, mint a csaj, aki folyamatosan hisztizett a figyelmedért. És ha vége lesz, akkor tudd, hogy méltósággal foglak otthagyni.

Még szerencse, hogy sose foglak elfelejteni. Tudom. Egy leszel a fejemben cikázó emlékek közül. Tudod, azok a fajta fránya emlékek, amiktől ok nélkül sírni kezdek. Valószínűleg egy leszel az emberek közül, akikre aztán idővel egyre kevesebbszer gondolok, aztán egy nap történik valami az életemben, egy hajszállal a teljes feledés kapuja előtt, és akkor majd eszembe jutsz. Valami apróság. Aztán mégegy. Az arcod, a hangod, egy-két szar poénod, de az idő múltával ez mind elillan.

Nem leszel többet ember. Csak egy mese. Volt egyszer, az Óperenciás-tengeren túl. Voltál te meg én. Te meg én, vagy akárki más.

Amikor én még ennél is kisebb voltam, a szüleim valamiféle mindentudók voltak a nekem. Ha nem tudtam valamit, ők, a szememben szinte félistenekként, mindig szolgáltak valami válasszal. Ha valamit meg kellett oldani, úgy tűnt, hogy nekik mindig volt valami épkézláb megoldásuk.

Idővel aztán én is egyre nyakatekertebb kérdésekkel gyötörtem őket, és ők is egyre több dolgot hagytak rám. Mégis, tévedhetetlennek tartottam őket. És ami még fontosabb, őszintének. Anya és Apa sose hazudna nekem.

Aztán amikor szétszakadt a családunk, és szétszakadtak ők is, akkor rájöttem, hogy ők se állnak mindenek felett. Amikor a két ember, akik számomra a minden volt, meghazudtolta egymást, hazudtak egymásnak és hazudtak nekem.

Később rájöttem arra, hogy tényleg kevesebbszer van igazuk, mint gondoltam. Ugyanolyan kicsinyes halandók, mint mindenki más. Semmivel se többek. Csak annyiban különbek, hogy egy kicsit én is belőlük vagyok és ők adták nekem az első gondolatokat.

Talán kilenc éves lehettem, amikor először találkoztam vele. Akkoriban Anya épp új lakást keresett és aznap épp sehogy se tudott minket hova rakni, elvitt hát hozzá.

Amennyire annak idején ezt értelmezni tudtam, dühös voltam és egy kicsit féltem is. Elvitt egy vadidegen bácsihoz a húgomat és engem és majd jön...tök jó. A bácsinak persze udvariasan bemutatkoztunk és leültünk a nappalijukban. Ő kérdezett pár dolgot, én pedig szűkszavúan válaszolgattam.

Negyedikes vagyok, igen, jó tanuló, idén is kitűnő leszek. Nem tudom, hova ment pontosan anya, valahova a környékre. Köszönöm, nem kérek kólát.

Ezt is anya tanította. Vendégségben sose fogadjunk el ilyesmit, mert hogy néz az ki, hogy csak a mi kedvünkért felbontanak egy másfél literes üdítőt, vagy egy doboz csokit? Ellenben ha házi sütemény van, abból udvariasan vehetünk, és dicsérjük meg a végén, hogy milyen finom. Ha nem az, akkor is.

Neki nem volt süteménye, de a kólát nagyon megkívántam, Anya nem volt itt, amit nem lát, az meg úgyse fáj neki, szóval kértem mégis. Ő csak mosolygott rám, mintha tudná, mi járna a fejemben.

Ezután újra jött a kínos csend. Igazából sose volt bőbeszédű. De hát mit tud csinálni egy kilenc-és egy hatévessel? Egyébként is, a húgom mintha ott se lett volna. Végül bekapcsolta a tévét. Épp a Rex felügyelő ment. Váltott velem pár szót arról, hogy milyen jó kis műsor ez és milyen aranyos a kutyus, úgy, ahogy azt a kilencévesekkel szokás. Aztán csak ültünk a fotelekben néztük. Szinte alig szólaltunk meg. Talán két rész is lement, mire Anya megjött. Hazafele megkérdezte, hogy milyen volt Sanyi bácsival, és úgy összességében nem tudtam mégse mást mondani, csak hogy jó. Mert tényleg jó volt.

Aztán ahogy teltek az évek, párszor még találkoztam vele. Összejöveteleken, szülinapokkor vagy amikor csak párszor feljött néhány percre hozzánk. Nem beszélgettünk el mélyen nagyjából soha, de valahogy mindig megértettük volna egymást. Mindegyikünk szerette a másikat, még akkor is, ha ezt sose mondtuk egymásnak. Úgy, mint ahogy egy nagypapa az unokáját.

Úgy igazán csak egyszer voltam ezután náluk, még mielőtt megtörtént volna, amire sose gondoltam volna, amikor egyszer náluk vacsoráztunk. Akkortájt került szóba a ballagás, mivel abban az évben ballagónk is volt a családban. Emlékszem, hogy megígérte, hogy majd az én ballagásomra is eljön, és büszke lesz rám.

Akkor még nem is sejtettem, hogy pár hónapra rá ennek az egésznek vége.

Nem is sejtettem, hogy pár hónappal a vacsora után ugyanott, a nappaliban, ugyanabba a fotelbe fogja ledönteni a rosszullét, ahova 2012-ben a kilencéves kislányt ültette, és hogy abból a fotelból már nem kel fel többet.

Azt mondták a felnőttek, hogy valószínűleg ő se gondolta volna. Leülhetett, mert szédült, de dolga volt még, hiszen várták. De hiába. Végül nem állt fel.

És többet nem mehetett ki nyitni a kaput az akkor már 12 éves kislánynak, nem kínálhatta többet kólával, és nem nézhették többet együtt a Rex felügyelőt, mint akkor, néha halkan felkacagva, néha lopva egymásra pillantva, hiszen ennyi jutott nekik egymásból. Még a ballagásom is kimaradt neki.

...Mert az élet egy vicc

És mindig kell egy slusszpoén

Ez is csak egy fejezet,

Lám egyedül maradok hát

Elhagyhatsz de hiába

Régi barát a magány

S megkörnyékez a bánat

---

...A végén már hazudok magamnak,

Miközben hazudok neked:

Szinte már az egész világot

Hülyére veszem.

De igazam kell hogy legyen,

Nem tévedhetek, nem csalódhatok

Mert nem viselném el, hogy ehhez

A hullámok velem játszanak,

Összecsapnak a fejem felett

Már-már óriásnak látszanak

I hate loneliness

Funny, I can't make good friends