Lány a 6:10es vonatról.

Tudod, sokáig gondolkodtam azon, leírjam-e neked mindazt, ami bennem van. De úgy érzem, nem hagyhatom kimondatlanul, mert hónapok óta hordozom magamban, és talán csak így tudom teljesen lezárni magamban a történetünket.

Te pontosan tudtad, mit érzek irántad. Tudtad, hogy tiszta szívből, minden apró hülyeségeddel és hibáddal együtt szerelmes vagyok beléd – nem csak kicsit, hanem teljes szívemből. Mégis, ahogy most visszanézek, sokszor azt érzem, hogy csak egy szerepet töltöttem be az életedben: hogy elfeledhess valakit, aki előtte lerombolt téged. Én lettem a menedéked, egy eszköz mivel felejteni tudtál, miközben nekem te voltál a minden.

Olyan dolgokat tettem meg érted, amiket soha senki másért nem. Sosem sírtam még senki karjaiban úgy, ahogy a tieidben, csak azért, hogy ne engedj el. És mégis… végül elengedted. Úgy éreztem, mintha könnyedén átléptél volna rajtam, mintha minden közös pillanat csak nekem jelentett volna valamit.

A legfájdalmasabb az, hogy te olyan hamar tovább tudtál lépni. Mintha minden, ami nekem az életem része volt, számodra csupán egy átmeneti időszak lett volna. Könnyedén találtál valaki mást, miközben én azóta is a hiányoddal élek. És ebben a hiányban minden nap ott van a fájdalom, hogy valami igaznak hitt dolgot vesztettem el. Tudod, van valami, ami mélyebben fáj mindennél. Mesélted, hogy bocsánatot kértél az exedtől, és még attól a lánytól is, akivel megcsaltad. De tőlem soha… Tőlem, aki talán mindenkinél jobban megsérült miattad. Furcsa érzés ez… mert pont tőled vártam volna a legőszintébb bocsánatkérést.

Ezt a levelet nem azért írom, hogy visszakapjalak. Nem azért, hogy sajnálj. Csak azért, hogy tudd: valóban szerettelek. És bár lehet, hogy te már régen túl vagy rajta, én még most is keresem a módját annak, hogy hogyan engedjelek el végleg.

Még ha fáj is, őszintén kívánom, hogy boldog légy – de remélem, egyszer majd te is érzed, mit jelentett számomra mindaz, amit adtam neked.

“nem te voltál az első szerelmem de te voltál az a szerelem amelyik mellett a többi jelentéktelenné vált.”

Hirtelen jöttél. A semmiből megjelentél és magaddal ragadtál. Nem kértelek, s nem is akartalak. Őszintén nem. Felforgattál körülöttem mindent. Nem hittem, hogy ennyi csalódás, árulás és hazugság után jöhet valaki, aki iránt ilyen mérhetetlen szerelmet fogok érezni. A csókod méregként hatott rám minden egyes alkalommal. Úgy éreztem, hogy tökéletes vagy számomra, s tökéletesek vagyunk együtt. Nem volt hiba. Mindig elmondtad, hogy mennyire egy csodálatos és gyönyörű lány vagyok, és ezeket nem csak úgy a vakvilágba hajtogattad, hanem kezeid közé fogtad az arcom és minden egyes alkalommal a szemeimbe mondtad. Elhittem, sőt még most is elhiszem, hiszen tudom azt, hogy őszintén így gondoltad. Nincs nap, hogy ne jutnának eszembe azok a pillanatok, amikor csak feküdtünk egymás mellett, simogattad az arcom és csak mosolyogtál rám. Boldog voltál. Én is boldog voltam.

Múlt idő. A legfájdalmasabb szavak amiket ilyenkor le lehet írni. Áradozások, boldogságot sugárzó mondatok.

Távolság és idő.

Mindennek az elrontói. Vége a nyárnak és megváltozik minden. Én megpróbáltam volna, esküszöm, hogy mindent félretettem volna, hiszen nekem első helyen voltál az életembe. Tudom, hogy te nem bírtad volna, hogy egy héten csak egy napon csókolhass meg, vagy érhess hozzám. Megértem, hiszen fájdalmas lett volna. Elbizonytalanodtál, de én még így is foggal és körömmel ragaszkodtam hozzád. Tudom, hogy te is hozzám, és pontosan tudom azt is, hogy ez az egész pont annyira fájt neked is, mint nekem. Összetörtem. Zokogtam hogy ne hagyj itt, hiszen azt ígérted, hogy te soha nem fogsz itt hagyni. Talán ez az egyetlen dolog amibe hazudtál nekem. Itt hagytál. Előtérbe helyezted magad, és a saját érdekeid és a jövőd. Teljesen megértem, hiszen talán nem tartott volna olyan sokáig, és annál fájdalmasabb lett volna búcsút mondani. Most is az volt. Fél órán keresztül hallgattam a lélegzetvételed, te pedig a zokogásom még így utoljára. Képtelenek voltunk búcsút mondani egymásnak. Itt a szerelem nem volt elég, és nem győzött le mindent, ahogy az a filmekben is lenni szokott. Ennyi jutott nekünk. Bármikor, ha visszagondolok rád, mosoly kerül az arcomra, hiszen te vagy az első férfi az életembe akinek hálás lehetek, hogy szeretett, vigyázott rám és megbecsült. Köszönöm, hogy az életem része voltál és hogy szerethettelek/szerethetlek.

Egy lány aki szerelmes lett beléd.

Úgy gondolom ennyi év után is így szeretni valakit az már beteges. Félelmetes, hogy ennyi év után is milyen hatással van rád ha meghallod a nevét, vagy ha valahol megérzed az illatát. Lehetetlen elfelejteni a csókjait, a szavait és főképp a tetteit. Hiába szakítottatok meg minden kapcsolatot, az emlékek örökké emlékek maradnak, s a remény hallhatatlan: “Vajon visszatér e még?”

Veled léptem át 2019-be,

Veled léptem át 2020-ba,

És most nem hiszem el, hogy nélküled kell átlépnem 2021-be..