Közhelyekkel fűszerezve.

Nem sokáig lesz így.

Talán csak túl sok elvárásunk volt.

Most már tényleg nem értem, miért nézek vak szemedbe. Onnan csak szívettépő semmi néz vissza rám, önmagam homályos árnyképe. Abból is a rosszabb fajta, tépett hajú véres démon. Nem látsz engem, sosem kerestél semmiben, neked én csak önmagad görbe tükrét mutatom.  Sosem láttál.  Önként sétáltam a csapdádba és azóta vasketrecünk foglya vagyok.  Rabmadár. 

Ez egy olyan dolog, hogy már nem vagyunk fiatalok, de még öregek sem.  Állok a létbe-áramlás küszöbén; nézve téged, ahogy hátat fordítasz. Akkora csönd van körülöttünk, hogy hallom a szívem zakatolását, amint rádöbbenek, hogy elhagytál te is. Mikor elmentél, valamit itt hagytál bennem magadból, persze leginkább űrt, mert az a szokásod. Szereted, ha ellophatsz másokból egy kicsit; csak így tudod összerakni magadat. Nem mintha hibáztatnálak érte, így működünk mind.  Csak azt nem tudom, én hogy működöm, mert mióta megfagyott bennem a világ nélküled, elfelejtettem magam.  Elfelejtettem, hogyan nevetsz. Nem emlékszem pontosan az illatodra, és fogalmam sincs, mi az a részlet, amivel megfoghatnálak az emlékezetemben, hogy élesen lássalak.  Nem bírok nélküled teljességben létezni. Mintha félkarú volnék, s próbálnám fésülni összegubancolódott szemöldökszálaim egy fogkefével a sötétben, nem látva, mit csinálok; hiszen már kitépve az összes szál.  Bárcsak lennék inkább vak, süket és néma, de vezetve általad.  Mégis, nézem ahogy sétálsz mosolyogva az esőben, mert szereted a szomorúságot. Így talán egy utolsó pillanatig boldoggá tettelek a könnyeimmel, mindet azért a jövőért ejtve, amit elvettünk egymástól. 

Hogy hogyan kell írni.  Néha az emberrel megtörténik, hogy csak úgy szándékosan elfelejt dolgokat.  Már nem emlékszem, hogyan kell érezni, amolyan igazán mélyen, hogy minden reggel a szenvedés keltsen napfény helyett; meg hogy amikor a kirakatokban meglátom magam séta közben, a tekintetemből te nézz vissza rám.  Elhagyott a szenvedés is, akkora csönd van idebent, hogy még a fájdalom sem kínoz, fél, hogy hangos lesz.  Emlékeznem kellene, milyen boldognak lenni, de nem tudok. Nélküled nem megy, az életem megállt egy ponton, ahol semmi nincs.  Nem látok jövőt, nem számít a múltam, a mostban pedig nem vagyok. Csak érted voltam, körülötted, általad és veled, de hogy már elhagytál és megértem, miért tetted, nem haragszom... és így semmim sincs.  Senki vagyok nélküled.  De a legfájdalmasabb, hogy még ez sem szomorít el.  Mert ennek is csak akkor lenne tétje, ha elmondhatnám, vagy ha legalább tudnád valahogy, valakitől és én nem csak egy projekt lettem volna, amin dolgozni kell. Hanem a barátod. A társad. Az, akinek a kezét fogva saját magadon meglepődsz. Hogy létezel, de nélküle nem, mert értelmetlen. Céltalan. Nincs egység, fölborult, az egész univerzum kifordult önmagából és én úgy érzem, nincs helyem ebben a világban. Benned volt. 

Még a nevemet sem tudtad soha Bámulok az ablakon, ki tudja hova Hiányod hangjai kopogó esőcseppek Bármerre indulok, hozzád érkezek meg. Általad s belőled teremtettem szenvedélyből. Elhagyál, simogatást nem kapok semmiféle teremtménytől; Soha már, soha már.

Korán, korán, korán. A 45 év, vajon elég? Hogyan mondjam el? Hogyan, hogyan tudom elérni, hogy akard tovább? Mikor adtad fel? Késő van már, talán végleg. Korán, korán, korán. A 2 év, vajon mire elég? Hogyan döntsem el? Hogyan, hogyan tudom elérni, hogy NE akarjam tovább? Mikor adom végre fel? Késő volt már, de talán sohasem végleg. Korán, korán, korán. Túl hamar jöttél, és későn nyíltál. Vajon mikor lesz ebből elég...? Hogyan engedjelek el? Hogyan, hogyan tudom elérni, hogy itt legyél és eltávolodj? Mikor adjuk meg magunkat? Még nincs késő talán, de rövidesen az lesz-végleg.

A reggeleimből a kávé, a "csakmégötperc", az "izgatottanvárom", a jókedvű zenék. A bemegyek reggel, korán van és mindenki fáradt. Hová lettek a mosolyok az arcon, a barátok meleg szavai, a törődés? Hol vannak most az "énmegmondtamhogyvanházi"k, de már nincs, csak pálinka. Csak a versengés van, a rideg rivalizálás, az érdekkapcsolati eltipromamásikat. A szűk kocsmák mocskos alja, sörbe fojtott stressz, a "csakmégötperc", DE mielőtt hazamegyek. Hová lett az anyám, aki alig van itthon, hová lett az apám évekkel ezelőtt, aki sose volt? Hová lettek a célok, a küzdelem, az értelem? Hová tűnt a csókod és hová tűntél te, az érzelmeim irántad és a hitem benned? Hová lettem... ÉN?

De engedlek menni. Hagyom, hogy kiszakadj, hogy tovább lépj, bár minden kis sejtem ordít, hogy vissza. Hogy újra fogd a kezem, hogy nézz a szemembe mélyen, hogy csókold a nyakam, az arcom, a testem, simogass és mosolyogj rám. Hogy szeress. Szeretni akarlak, de nem tudlak, mégis kellesz, egyedül csak te, mindig vissza, vissza hozzád.

Hogy bőgve alszok el, mellesleg egy után, gondolva rád meg rátok (mert többesszám van), egyikőtök jobban fáj, mint a másik és egyébként is egy kisiklott vonat nyugalmával. Egészen úgy hevít engem is a súrlódás, mint az ismerősömet, akit két napja a százötven. Azóta kómában, de ő egy hét alatt meghal, én meg fél éve és még halódok. Tiszta időpocsékolás. Na most mondd meg, akkor ennek van így értelme? Tudom hogy nincs, ne hazudj. Imádom az arcotokat, mindkettőtökét, meg hogy a testünk épp egybeillik így hármunknak és már csak lélekben nem passzoltok, ezért vagytok ketten. Egyikőtök sem első, én is csak sokadik lehetek, de hát kérem, akkor ez most egy valódi, felvállalt szerelmi háromszög?! A szarvasi úton történt, négyszer élesztették újra a mentőben. A helyszínen halottnak nyilvánították. Megöltétek a szívemet.

Mondd meg, merre van előre