Resurrection

és nem is az a baj hogy fáj

Ez egy kétélű penge.

A fejemben létezés veszélyei sokszor biztonságosabbnak érződnek, mint az azon kívüli világ.

Meg persze mindig is így éltem.

A saját fejemben.

A magam által kreált veszélyek sokkal otthonosabbnak hatnak, mint bármi más azon kívül.

Mégis mindig menekülnék előlük.

Szeretem azt hinni, hogy van választásom.

Bárcsak látná valaki azt, amit én.

Aztán elvágják.

Nincs lassulás. Nincs kegyelem. Csak egy törés.

És zuhanok.

Nem lefelé inkább befelé. Egy helyre, ahol a fény már nem ér el, ahol minden tompa és rothadó. A mellkasom üreges, mégis nyom, mintha valami ott bent lassan összeomlana. A bőröm hideg, idegen. A gondolataim suttognak, de mind ugyanazt: nincs benned semmi, ami számítana.

Az előbbi ragyogás emléke itt marad. Mint egy seb, amit újra és újra feltép valami láthatatlan. Tudom, hogy volt egy verzióm, aki több volt ennél—aki számított, aki izzott.

Most csak árnyéka vagyok.

Szürke. Nehéz. Üres.

És a legkegyetlenebb az egészben, hogy tudom: újra fent leszek. Újra elhiszem majd, hogy van értelme. Hogy vagyok valaki.

Csak azért, hogy megint elvegyék.

Egyszer fent.

Egyszer lent.