haw

Megint ez, megint itt, megint csöpög a retek az agyamból.

Megint olyan mélyen veszem a levegőt, és elegem van a falamból,

amit magam köré építettem gondosan,

de remegve.

Most épp arra figyeltem, mire vágyik a bőröm, így a folytatás

el lett felejtve.

Ijesztő, hogy amit gondolok, fizikálisan el tudom képzelni.

Mármint komolyan, értem milyen lehet madárként fészkelni.

Szóval kérlek, ne nekem meséld el, milyen volt, mikor felszakadt a sebed!

Mert őrült vagyok, és ekképpen én érzem a heged.

Azt, hogy őrült vagyok, értsd úgy:

én nem leültem rímelni.

Én őrült módon így gondolkozom,

nem is kell színlelni.

Közben eszembe jutott, hogy szólt a folytatás:

feszül a testem az akarattól, és érzek minden félre dobbanást.

A szívem azt próbálja üzenni,

hogy úgy akarja,

hogy közben már mégsem.

Kiabál velem, hogy ha kell, az égbe is belevéssem

az akaratomat.

De kit érdekelne, ha igazából engem sem izgat!?

A fantáziám és a képzelőerőm

minden éjjel álomba ringat.

A kérdés az, hogy ennél többre

vajon szükségem van...?

Abban a generációban nőttem fel, amelyik valahogy mindig úgy érzi, hogy sietnie kell. Szerintem nem azért, mert türelmetlenek vagyunk. Hanem mert mire megszoktunk valamit, addigra már jött a következő.

Emlékszem, még dobozos tévén néztem a meséket. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy lehet, a felnőttek csak azért mondják, hogy az emberek nem laknak benne, mert nem akarják, hogy tudjuk az igazat. Aztán egyszer csak minden tévé lapos lett. Akkor megnyugodtam. Abba már tényleg nem férhetett bele senki.

Első osztályban még vizes szivaccsal töröltük le a krétát a tábláról. Mire elballagtunk, már interaktív táblán tanultunk, és arra kellett vigyázni, hogy nehogy tönkretegyük.

Nem emlékszem, hogy ez mikor történt. Csak arra, hogy egyszer már minden más volt.

Amikor megtanultam írni, levelet küldtem a nagymamámnak. Kiválasztottam a legszebb matricáimat, beraktam a borítékba, aztán napokig vártam, hogy odaérjen. Később már felhívtam. Aztán anya írt neki Facebookon a nevemben.

És ez valahogy teljesen természetes lett.

Gyerekként, ha játszani akartam a barátnőmmel, átmentem hozzá. Ha nem nyitott ajtót, kiálltam a házuk elé, és addig kiabáltam a nevét, amíg valaki ki nem nézett. Néha kijöhetett, néha nem. Ennyi volt a programszervezés.

Ma már elképzelhetetlennek tűnik.

Pedig akkor fel sem merült bennünk, hogy lehetne ezt másképp csinálni.

Amikor nagyon kicsi voltam, sokat gondolkodtam azon, milyen lesz az első szerelmem. Valami filmjelenetet képzeltem magam elé. Nyári eső, kavics az ablakon, kiabálás az utcáról. Mire odajutottam, ebből egy Messenger üzenet lett.

Nem tűnt akkor annyira rossznak.

Csak egészen másnak, mint amit elképzeltem.

Arra is emlékszem, amikor mindenki az első nyomógombos telefonját mutogatta. Nekem akkor még egy walkie-talkie is csodának tűnt.

Pár évvel később viszont már azt láttam, hogy a telefon több lett egy telefonnál. Nem csak arra kellett, hogy felhívjunk valakit. Abban voltak a képeink, a zenéink, a beszélgetéseink, a titkaink, a szerelmeink, a barátaink. Mintha az emberek egy darabját elkezdték volna a zsebükben hordani.

Azt hiszem, valahol ekkor változott meg minden.

Egy időben nyáron reggel eltűntünk otthonról, este porosan mentünk haza. Mire lefeküdtem aludni, fájt a lábam az egész napos rohangálástól. Kitaláltunk játékokat, összevesztünk, kibékültünk, és másnap ugyanott folytattuk.

Aztán egyszer csak mindenki bent maradt. Nem azért, mert esett, hanem mert ott volt a telefon.

Arról álmodoztam, hogy majd a középiskolás barátaimmal elásunk egy időkapszulát. Rakunk bele fényképeket, egy levelet, valami apróságot, aztán tíz év múlva kiássuk. Végül nem kellett.

Minden emlékünk ott maradt a Snapchaten.

Néha furcsa belegondolni, hogy a gyerekkoromnak már nincs egy doboza valahol a padláson. Csak jelszavai vannak.

Emlékszem arra az internetre is, ahol hirtelen mindenki idézeteket posztolt a szomorúságról. Ahol a depresszió, a szorongás és az önutálat valahogy esztétikát kapott. Szerintem sokan nem betegek akartak lenni. Csak szerettek volna végre valahová tartozni.

Most huszonhárom éves vagyok.

Néha furcsa érzés, hogy olyan dolgokra nosztalgiázom, amik igazából már akkor is eltűnőben voltak, amikor én még gyerek voltam.

Nem a dobozos tévé hiányzik.

Nem a nyomógombos telefon.

Nem az MSN, a Facebook vagy bármi ilyesmi.

Hanem az, hogy régen volt idő megszokni a világot.

Ma néha az az érzésem, hogy mire megtanulom, hogyan működik valami, már megint lecserélték.

És lehet, hogy ezért érezzük állandóan azt, hogy sietnünk kell.

Hogy tényleg ott volt a túloldalon valami, ami többet ért annál, mint hogy egy pillanatra megálljatok.

Szeretem, hogy olyan üres. Még bármi elférne rajta: egy lényegre törő könyv összes szava, bútorok, festmények, gondolatok, több tucat csók nyoma, végtelen érintések, egy egész élet tervrajza.

Néha csak nézem, és elképzelem, mivel tölteném meg ezt az ürességet,

Sáros, kopott tépőzáras,

véres térd, tiszta kétbalábas.

Egy gyermek, kinek van egy titka,

egy gyermek, kinek éjjel szeme nyitva.

Nem bízik a sötétségben,

nem ringatózik a reménységben.

Húszon pár gyertyaszál melegíti arcát,

mostanra kellett volna elfeledni harcát.

De ami neki soha nem használ,

az az évek, a tények, az üres lények.

Magából ki kéne tépnie az emléket,

arról, milyen porban feküdni, miközben rúgják,

hogy újra merjen járni, tudván:

nincsenek elegen, hogy lehúzzák.

De minél nagyobb a szív,

annál inkább egy kislány sír odabent.

Évek során csupán egy ember

csinált belőle elevent.

És most az az egy sincs már.

Fájdalom, mit a csönd elé tár.

A belső gyermek

hisztérikusan kaparja mellkasa falát,

mintha bordáin túl lenne egy barát.

Néha érzi körmét a tüdején,

túl mély levegő szíve ütemén.

Néha hallja is:

„Ne hagyj itt megint.”

És nem tudja eldönteni már,

hogy a gyermek fél ennyire a hibáktól,

vagy ő fél ennyire nélküle a világtól.

De reggelente még felkel.

Sárosan, kopottan, kétbalábasan.

Mint egy gyermek,

ki már jobban bízik a sötétben,

de titokban

Hogyan viselnek el mások, magamat is alig viselem

és én tortán gyertyát gyújtanék.

Te szemed, mint égi csillagok, rám néznének,

édesen kacagnál a neked szóló dal végének.

Majd elfújnád a gyertyát, és karomba repülnél.

Adnék-kapnék szoros ölelést, az ölembe feküdnél.

Rád pillantok, mosolygós könnyek.

Most arcod felé nyúlnék, de látom: nem valódi könnyed.

Hisz nem vagy itt. Nem kacagsz.

Lenézek, de lábam mellett nem rohansz.

Hisz nem vagy itt,

és talán azóta már én sem.

Mardosnak emlékeim arról,

mikor ezt szívembe belevéstem.

Te sosem voltál más,

mint csönd a csillagok között.

Nyugodtak a lépteim,

míg tudom: lelked ott van az enyém mögött.

de belőlem Anyám beszél.

Réten fekve, hervadó rózsa szirma csókként esik szádra.

Tágra nyílt szemed látja, a szél miképp kapja szárnyra.

Szélre fekve úszol utána, föld fölött kéred táncra.

Tetteid vezére lett, miképp szíved kapott lángra.

Mint vándor, tudod, rózsa erre csakis vad lehet.

Csóktól, tánctól a szél erejéig bármit elvehet.

Így hát harc nélkül veted oda szerelmedet.

Így hát harc nélkül veted oda kegyelmedet.

A szél lecsendesül, földre hullasz, mint falevél.

Rózsaszirom táncol arcod előtt, s mielőtt döntenél,

az lassan szívedre fekszik, s nem beszél,