sarqstic

csak én nem értem ezt az egyszerűnek gondolható , mégis olyan görcsösen nehéz érzést?

Vajon végleg eltűnik egyszer? Állandóan vissza fog jönni? Miért pont ő? Ha ő az aki nekem elrendeltetett, akkor miért kell mindez?

Az amnézia után benne lennél még a fejemben? Miért kellett ez? Miért te voltál? Miért nem most jössz? Vajon ha akkor bátrabb lettem volna, még itt lennél? Itt lennénk? Lenne egyáltalán olyan, hogy Te és Én?

Egyáltalán megérte ez? Vagy az? Vagy amaz, esetleg emez...

Miért léptél be , ha utána meg ki? Közben félig még mindig itt vagy, mostmár menj ! Vagy maradj...

Unom

Unalmas

El nem mondott érzések / szavak

Mert tudom, hogy amúgy téged ez kurvára nem érdekel

Felesleges idegeskedés, gyomor ideg , már már meg se érzem, csak sóhajtok egyet

Az a sóhaj kurva mélyről szól

Az ember belefáradt, megunta a sok hazugságot, be nem tartott ígéretet, habiszti szavak és még rosszabb mentségeket

Igazából már én se hiszem el amit mondasz, nem hogy más

Nem kell ma erősnek lenned.

Nem kell úgy tenned, mintha már nem fájna, vagy mintha teljesen túl lennél rajta.

Nem kell elfelejtened azt, aki valaha fontos volt.

Mert a gyógyulás nem egyetlen pillanat — hanem sok apró nap, amikor egyszerre érzed a hiányt és a békét.

Amikor néha még eszedbe jut, és összeszorul a mellkasod.

Amikor nem érted, miért, de valami még mindig benned rezdül, ha meglátod, vagy csak hallasz róla.

Nem baj, hogy így van.

Nem baj, hogy még most is megérint.

Mert ez azt jelenti, hogy tudtál igazán szeretni.És aki ennyire mélyen tudott érezni, az most tanulja, hogyan szeressen újra — de már önmagát is.

Nem siettél, csak hagytad, hogy begyógyuljon, ami egyszer nagyon fájt.És ha néha mégis fáj, az nem a múlt visszatérése — hanem a szíved utolsó, finom emlékezése.

Ma is eszembe jutottál.

Nem azért, mert hiányzol, hanem mert a lelkem még mindig emlékszik arra, hogy valaha fontos voltál.

Nem akartam újra érezni, mégis elértek az emlékek — a nosztalgia, a düh, a fájdalom, a félelem, a kíváncsiság.

Minden egyszerre jött, mint egy hullám, amit nem tudtam megállítani.

Talán azért, mert még volt bennem valami kimondatlan.

Valami, amit akkor nem tudtam lezárni, csak eltemettem magamban.

De most már nem haragszom — sem rád, sem magamra.

Ami volt, megtörtént. Ami elmúlt, annak el kellett múlnia.

Köszönöm, hogy része voltál annak, aki most vagyok.

Köszönöm a szép emlékeket, és még a fájókat is — mert mind tanítottak valamire.

Most már elengedlek.

Nem haraggal, nem fájdalommal — hanem békével.

Többé nem kereslek a tömegben, nem figyelem, vajon te is gondolsz-e rám.

Ha eszembe jutsz, csak mosolyogni fogok, és továbbmegyek.

Láttam, éreztem, megtapasztaltam — most elengedem.

Amit éreztem, az nem köt már hozzád, csak emlék a szélben.

Én most itt vagyok — élőn, erősen, szabadon.

Depresszió össze visszaságban

Minden reggel egyre nehezebben kelek ki az ágyból, minden nap egyre fáradtabbnak és fáradtabbnak érzem magam, mint egy elromlott hullámvasút, csak folyamatosan megy az életem össze vissza és nincs ki megállítsa, a kar pedig ami elromlott kurva sok időbe tellik mire megcsinálják, és akkor sem 100%, hogy megáll ez a hülye jármű.

A környezet egyre szürkébb és szűkebb, mintha ebben a hatalmas világban túl kevés hely lenne egy ilyen embernek mint én. A fák sem olyan szépek már, pedig lassacskán itt a tavasz mégse borul fénybe a nap.