Nagyszájú szemtelen kislány

Elképesztően szívszaggató így látni a Dürer Kertet. Magam elé képzelem hogy milyen is volt régen, mikor még hangos zene és boldog emberek töltötték meg a hely falait, ma már csak a romok maradtak.

Fantasztikus rendezvényeken voltam, csodás embereket ismertem meg, és annyi szép emlék köt ide. Nagyon örülök, hogy Budán tovább folytatja majd a Dürer, de nagyon fog hiányozni ez a hely.

Lassan napi szinten jön velem szembe a téma különböző platformokon, és őszinte leszek: tele van a mogyoróm azzal, ahogy a gyermekesek vegzálják a tudatosan gyermekteleneket (és fordítva).

Sokszor olvasom és hallom, hogy az élet értelme a gyerek, hogyha nem szülsz egy senki vagy, és különben is ki nyitja majd rád az ajtót öreg korodban.

Itt álljunk is meg egy pillanatra. Egyrészt ne azzal foglalkozz, hogy mi lesz velem ha öreg leszek, mert semmi közöd hozzá, másrészt honnan veszed a bátorságot ahhoz, hogy kijelentsd, hogy egy senki vagyok, csak azért, mert nekem nem egy gyerek jelenti a világot?

Nagyon örülök annak, hogy a gyermeked a szemed fénye, ez jól is van így, hiszen csak így tudod megadni neki azt az érzelmi hátteret amire szüksége van.

DE!

Nem mindenkinek az az álma, hogy szüljön, és egyáltalán nem helyes az, hogy ezekre az emberekre hatalmas nyomást helyez a társadalom.

Nem elég az, hogy a politikusok és a közéleti személyiségek nagy hányada nyíltan állást foglal amellett, hogy csak akkor érsz valamit, ha szülsz, de még az ember közvetlen környezete is gyakran megszólja azt, aki tudatosan gyermektelen.

Az megint más kérdés hogy Magyarországon lassan mindent gyerekek számához kötnek. Mindenki szüljön mégegy magyart!

Millió plusz egy oka lehet arra az embernek, hogy ne vállaljon gyereket. Nekem nem hiányzik az, hogy ekkora felelősséget vegyek a nyakamba, hiszen annak a gyereknek nem csak az anyagi háttér, hanem az érzelmi stabilitás, a támogató közeg is kell ahhoz, hogy egészséges gyerekkora legyen. Sokmindenki (köztük én sem) nem tudná megadni ezt a csemetéjének.

Többek között ott van még az is, hogy iszonyat nagy energiabefektetés a gyereknevelés. Rengeteg lemondással jár, cserébe rengeteg örömmel is biztosan, de nem szeretném feladni a szabadságomat. Ha nincs kedvem, nem fogok főzni, ha úgy tetszik akkor vasárnap addig fekszem az ágyban amíg csak szeretnék, ha el akarok menni egy rendezvényre, akkor nem fogok azon matekozni, hogy kinél tudom otthagyni a gyereket éjszakára, és nem fogok végig azon aggódni, hogy vajon jól van e, vajon hogy viseli hogy Anya most nincs vele.

Nyugodtan lehet önzőnek nevezni, de nekem elég a saját életem rendezgetni, elég a saját mentális egészségemmel foglalkozni, nincs szükségem arra, hogy mégegy ember útját egyengessem.

Arról nem is szólva, hogy albérletbe akkor sem szülnék, ha pisztolyt tartanak a fejemhez. Márpedig manapság kb annak van családiháza, akinek van legalább 3 gyereke.(köszönjük állambácsi, nem csak nekik kellene segítség!) Felvehetnék egy hitelt olyan feltételekkel, hogy életem végéig azt nyögjem, de akkor megintcsak ott vagyok, ahol a part szakad.

Egész pontosan telefonfüggő. Ma otthon hagytam a telefonom, de nem tudtam érte hazamenni, szerencsére van egy őrangyalom, a legjobb barátnőm, aki save my life utánamhozta.

Pánikroham kerülgetett míg nem volt a kezemben, járkáltam mint egy vadállat, akit ketrecbe zártak. 3 percenként cigizni jártam és mindenféle pótcselekvést végeztem, csak hogy nehogy elkezdődjön egy roham.

Olyan volt, mintha egy testrészem hagytam volna el. Percenként jött a gondolat hogy rápillantsak a telefonomra, majd minden alkalommal konstatáltam hogy ez nem lehetséges, és ettől csak még idegesebb lettem. Szabályosan remegtem.

Ijesztő belegondolni, hogy valójában mennyire is függ az életünk a telefonoktól. Nekem konkrétan az életem van benne.

Ezen jut el hozzám minden információ egy pillanat alatt, legyen szó arról hogy csak megnézem az időt, vagy arról, hogy mi történt tegnap Amerikában. Rajta keresztül tartom a kapcsolatot a távoli ismerőseimmel, sokszor a közelemben élőkkel is. Benne vannak a fényképeim, a verseim, naplóbejegyzéseim, a hajnalban lefirkantott álmok kusza sorai, gyakorlatilag az életem.

Kiment a nehéz helyzetekből, és itt nem csak a segélyhívóra gondolok, hanem az olyan szorongásos szituációkra, ahol csak előkapom a telefonom, és elkezdek rajta játszani, vagy a Pinterestet pörgetni, csak hogy elterelje a figyelmem.

Egész eddig nem értettem hogy miért vannak kiakadva az emberek ha nincs náluk a telefonjuk, úgy gondoltam "háhh de gáz, telefonfüggők, biztos még azt is liveolják ha wcre mennek"

Pedig nem feltétlenül biztos. Nekem sincs egész nap a kezemben, nem liveolok, nem influencerkedek, mégis mindig a közelemben van, mintha csak egy infúziós tasak lenne amit vinnem kell magammal mindenhova.

Annyira beleépült az életünkbe ez a picike téglalap, hogy lehetetlen kiírtani. A világmindenség kb összes tudása a miénk rajta keresztül, hiszen Google barátunk úgyis tudja a válaszokat.

Egy egész könyvtárat hordhatunk a zsebünkben, vagy egy komplett CDboltot, sőt, elolvashatom a friss híreket akkoris, ha épp a világ másik felén vagyok.

Mindig lesz benned kivetnivaló. Mindig lesz egy megmondóember, aki ellát kéretlen kritikával és tanáccsal a testsúlyodat illetően.

"Hé, mostanában felszaladt pár kiló rád, nem?"

"Hé, a cicagatyát a cicák hordják, nem a bálnák!"

"Hé, egyél többet, átfúj a szél a lábaid közt!"

"Hé, ugye nem hánytatod magad? Vagy drogozol tán, hogy ilyen vékony vagy?"

15 évesen husis voltam. Közelebb voltam a 80-hoz mint a 70-hez. Először nem éreztem bajnak, végülis miért lennék kevesebb, ha több vagyok 20-25 kilóval? Aztán jöttek a durva célozgatások, bántások:

"Kislányom, egy tehén vagy, a tehenek nem járnak strandra!"

"Ne zabálj annyit, senkinek nem fogsz kelleni, a nyakunkon maradsz! "

"Húsgombóc, kezd zsáktested lenni! "

Apu mindig tudta hova szúrjon ahhoz, hogy fájjon. Addig-addig mondogatta nekem hogy egy undorító tank vagyok, míg magam is elhittem, és így kezeltem magam. Itt kezdődtek az evési zavaraim.

Napi fél sajtosrúd, vagy napi 1 zsemle. Ennyit bírok megenni sokszor, mert nem kívánom. Nem vagyok éhes szinte soha, egyszerűen elfelejtek enni. Akkor esik le hogy kéne valamit falatozni, mikor már szédülök és zsibbadok.

Vannak olyan napok is, mikor kifosztom a hűtőt, és marhapörköltet eszek csokitortával, meg zsíroskenyérrel. Nem is eszek, ZABÁLOK.

Most 21 éves vagyok. Az elmúlt 6 évben megszabadultam a kilóktól, nehéz volt, küzdelmes, de sikerült. 53 kiló vagyok, cserébe refluxos lettem, van hogy csak ülve tudok aludni, mert ha elfekszem a sav visszajön a torkomba, és szétmarja.

Rosszabb napjaimon még mindig egy ronda tehén néz vissza a tükörből, és ha leülök állandóan a hasam gyűrődései miatt stresszelek. Vicces dolog a testképzavar, kövérnek látom magam, pedig már látszanak a bordáim.

A minap találkoztam apával újra. Ezúttal nem tanknak nevezett. A következők hangzottak el:

"Kislányom, iszonyatosan vékony vagy. Ugye nem pikózol?"

"Egyél már többet, el fogsz fogyni"

Köszönöm a "bizalmat",nem ,nem pikózom.

És köszönöm az aggódást, próbálok enni, de jó mélyen belém vésted, hogy a tehenek nem járhatnak strandra.

Senkinek nincs joga ahhoz, hogy más testét méltassa kéretlenül. Főleg akkor, ha a szavakat késsé formálja, és újra meg újra ledöf vele.

Mindig lesznek, akik megmondják hogy mit tegyél ahhoz, hogy jobb, szebb, tökéletesebb legyél. Most úgy látszik én is megmondom mit tegyél:

SZARD LE A KRITIZÁLÓKAT!