Maybe

I dissociate a lot. I like to think of my brain as a series of rooms. On good days I’m up front engaging with the world, and on bad days I’m waaay in the back. I can still kind of see and hear what’s going on outside but it’s far away and I don’t feel a part of it. It’s not unpleasant but time moves weird and I feel everything and nothing. A lot of people have been connecting with my work during this quarantine strangeness but my work is not about quarantine. I’m glad this sensation has become so widely relatable though. Welcome to my rooms! Please take your shoes off and be nice.

Száz emberből, Mindig mindent tud: ötvenkettő.

Minden lépésnél habozik: szinte mindenki más.

Kész segíteni, ha gyorsan megy: negyvenkilenc.

Mindig jó, mert nem tehet másként: négy – na jó, talán öt.

El tud ismerni, irigykedés nélkül: tizennyolc.

Ifjan megbotlott (de már vége): nagyjából hatvan.

Akivel jobb szóba sem állni: negyvennégy.

Örökké retteg valakitől-valamitől: hetvenhét.

Boldogságra képes: legfeljebb huszonhárom.

Egymagában ártalmatlan, tömegben megvadul: több mint a fele, annyi szent.

Kíméletlen, ha alkalma nyílik rá: jobb, ha még nagyjából sem tudjuk.

Visszatekintve bölcs, nem sokkal több, mint előre.

Az életből nem hoz ki, csak egy pár cuccot: harminc (bárcsak tévednék!)

Összecsuklik a fájdalomtól és nem lát reményt maga előtt: előbb-utóbb nyolcvanhárom.

Igaz ember: alig harmincöt:

Vagy, ha úgy jobban érthető: három.

Szánalomra méltó: kilencvenkilenc.

Halandó: százból száz – ez a szám soha nem változik.