🦪🩸

Sokat tanultam azóta. Emberekről, kapcsolatokról, életekről, de főleg saját magamról.

Örülök, hogy ott vagyok ahol, azokkal akikkel. Bár önmagam megismerése még mindig folyamatban van. Ki tudja, lehet egész életemen át tartani fog, de nem bánom.

Szeretem magamat, hogy az vagyok, aki. Büszke vagyok magamra. Soha nem szerettem még ennyire ÉN lenni.

Szerethető vagyok és tudom hogy a szeretetem is egy nagyon értékes dolog. És ha másnak nem is kell, majd megtartom magamnak, és szeretem magamat mások helyett is!

Remélem ha valamikor esetleg nehezebb időszakon megyek keresztül, akkor is emlékezni fogok erre.

Volt időm, hogy felkészüljek rá, egyértelmű jelek is utaltak arra, hogy be fog következni. Tudtam, hogy innen már csak fölfelé lesz, de mégis nehezemre esett átesni a holtponton és belátni, hogy a küzdelmem céltalan.

Az érzelmek mellett a megszokás is könnyen úrrá lesz az emberen. A lelked köré épített láthatatlan börtön, másnéven komfortzóna, amibe ha belekényelmesedik az ember, hajlamos figyelmen kívül hagyni a külvilág apró de annál fontosabb jeleit.

És mikor eljött a döntő pillanat, mikor már úgy voltam vele, hogy már minden mindegy, mert ennél nem lehet rosszabb, kockára tettem a komfortzónámat. Az a folyamat, amíg kiléptem belőle, sokkal intenzívebb fájdalom volt, mint a benne töltött idő.

De miután átjutottam a határon, kívülről láttam, hogy megérte, mert az intenzív fájdalom csak ideig-óráig tart, és elmúlik. Az a néma és észrevehetetlen fájdalom viszont hosszú szenvedések árán felemésztett volna, ha belenyugszom.

Győzködtem, hogy vigyázzon magára jobban, hagyjon fel ezzel a káros életmóddal. Makacsul bizonygatta nekem, hogy nincs ebben semmi rossz, nem lesz semmi baj. Soha nem voltam jó érvelő. Nem tudtam jól indokolni semmilyen döntésemet vagy kijelentésemet. Mindig a szívem és megerzéseim alapján cselekedtem.

Most is ez történt. Csak olvastam a sorokat a telefonom képernyőjén, éreztem hagy a gyomrom és a torkom egyszerre szorul össze a tehetetlenségtől és dühtől amit éreztem. Nem vesztünk össze, de éreztem az írásában azt az elutasító hangnemet amitől a legjobban félek. Nem sokkal később küldött egy hangüzenetet. Nem is tudtam figyelni arra mit mondd. Meghallottam a hangját, és akaratlanul is elkezdtek folyni a könnyek a szememből. Megnyugtató volt a hangja, a melkasomban melegséget éreztem. Egyfajta eufórikus élmény volt.

Szomorú, hogy nem tudja, azzal okozza a legnagyobb fájdalmat, hogy a saját életére csak úgy tekint mint egy játékra. És úgy is kezeli. De nem tudja, hogy Ő a mindenem. És azzal, hogy minden egyes alkalommal, mikor ilyen könnyelműen veszi az életét és hülyeséget csinál, a szívemből tép ki egy darabot. Mert azzal játszik ami nekem a legfontosabb.

Most jöttem rá arra, hogy amit régen szerelemnek hittem, fel se érhet ahhoz amit most érzek. Bármit megadnék érte és a boldogságáért. Vele akarok lenni amikor csak lehet. A létezése új értelmet adott a szerelem szónak. Igaz többet is sírtam már miatta, mint mások miatt, de ez csak azért van, mert sokkal fontosabb is nekem Ő mint eddig bárki más.