Amikor megtörtént a beszélgetésünk, ahol véget ért a három hónapos majdnemünk, kifejtettem neked egy hasonlatot arra, amilyen a kapcsolatom volt veled három és fél év alatt, amióta ismerlek. Voltál te. Körülötted egy erős, lebonthatatlannak látszó kőfal, amin úgy tűnt, soha nem engedsz be. Körülbelül két éve azonban sikerült betörnöm a falon. Illetve segítettél benne, azt hiszem. Hagytad, hogy megismerjelek, meséltél magadról. A falnak csak a romjai maradtak. Egy idő után elkezdted a falat visszaépíteni, csak kis lyukakat hagytál. Itt sokáig nem beszéltünk, szinte teljesen kiléptél a mindennapjaimból. Utána újra az életem szerves részévé váltál, megint sikerült a falból egy jó nagy adagot lebontani. A nyár folyamán már szép lassan semmi nem maradt a falból, láthattam az egész kerted. Három hónappal ezelőtt pedig a tiszta te voltál csak, nem csak hogy a falon engedtél át, hanem szinte magadba zártál, mintha te lennél a ház.
Most pedig itt vagyunk. A házban már nem volt hely, és építettél egy kerítést is. Belátok ugyan, de csak módjával. Ez az a fázis, ahol a sima barátságunkat kell visszaépíteni abba az állapotba, mikor már nem fogok minden nap arra gondolni, hogy fáj, amiért a házban nem lehetek.
Elfogadom, hogy ott nincs hely. A kerítés pedig majd elkorhad idővel, és megint minden könnyebb lesz.