Másnak minden olyan egyszerű..

Tizenegy óra körül járhatott. A nappaliban ültünk a kanapén, pontosabban Te ültél, én pedig az öledben feküdtem. A hajamat simogattad, megnyugtató volt, sőt úgy hatott, mint egy altató. Álmos voltam, a szemeimet alig bírtam nyitva tartani, néha le is csukódtak, de szerintem voltak olyan percek is, hogy már aludtam.

-Drága?

-Hm? - kérdeztem vissza lehunyt szemekkel.

-Ne menjünk be? - kérdezted.

-Maradhatunk még, ha szeretnéd.

-De szinte már alszol. - kihallottam a hangodból, hogy mosolyogsz.

-Nem baj.

-Jajj, te. - mondtad, majd lecsúsztattál magadról és felálltál.

Elém térdeltél, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön. Hunyorítva próbáltam kivenni az alakod.

-Bemegyünk, jó?

-Ühüm. - helyeseltem.

Láttam, ahogy a tv-hez sétálsz és lekapcsolod, majd, ahogy visszajössz hozzám.

-Mindjárt. - nyöszörögtem, arra vonatkozóan, hogy erőt veszek magamon és talpra állok, de Te gyorsabb voltál.

A derekam és a nyakam alá nyúlva emeltél fel, majd megindultál a szoba felé.

-Itt is vagyunk. - suttogtad, majd leraktál az ágyra.

Te is mellém feküdtél, én pedig szorosan a mellkasodhoz bújtam, mire Te magunkra húztad a takarót.

-Jó éjt, nyunyu! - suttogtam.

Miért nem tanítják az iskolában a legfontosabb dolgokat ?

Minden “nem tudom” mögött rejlik némi tudás.

Minden “nem érdekel” mögött megbújik némi érzelem.