Zhaozhou's dog

In his book We Have Met the Enemy: Self-Control in an Age of Excess, Daniel Akst writes, “… what matters, when it comes to self-control, is not so much willpower as vision—the ability to see the future, so that the long-run consequences of our short-run choices are vividly clear. In that sense, our shortcomings in this arena are really failures of imagination.” Drenching ourselves with total awareness of the consequences is a powerful remedy for impulsiveness.

Because all the do-gooders in the world whether they’re doing good for others or doing it for themselves are troublemakers: on the basis of “kindly let me help you or you will drown,” said the monkey putting the fish safely up a tree. Sometimes doing good to others and even doing good to oneself is amazingly destructive because it’s full of conceit. How do you know what’s good for other people? How do you know what’s good for you?

We interpret our own mental states in much the same way as we interpret the minds of others, except that we can use as data in our own case our own visual imagery and inner speech. [...]

Of course one cannot make conscious what is unconscious. Nor do we need to. What we do need to pay attention to, however, is the ever-unfolding moment, because each instant of life evokes our conscious or unconscious relationship with it. All of the moments of living our lives are evoking the next insights that we either need to see, or are ready to see. We need never try to look beyond the unfolding now, only more deeply into it.

I have found over the years of working with people, even people who have had very deep and profound awakenings, that most people have a fear of being truthful, of really being honest -- not only with others, but with themselves as well. Of course, the core of this fear is that most people know intuitively that if they were actually totally truthful and totally sincere and honest, they would no longer be able to control anybody.

Ha a kapcsolat mellett is elköteleződöm, akkor, ahogy mondani szokták, lehetséges, hogy nekem van igazam, mégis igazodhatok a társamhoz. Egy kapcsolatban azt is mondhatom: “Ő nehezebb helyzetben van, mert tévedett.” [...] John Gottman nemes egyszerűséggel azt mondja: “A családban senkinek sincs igaza!”

Illuzórikus elvárás, hogy veled legyen könnyebb az élet. Együtt sem lesz könnyebb az élet, mert az élet nehéz. Ha együtt vagyunk, az lehetőség arra, hogy az életünk tartalmasabb, teljesebb legyen, jobban kibontakozzék. Könnyebb nem lesz, élhetőbb igen. Aki az életet meg akarja könnyíteni, azt érheti el, hogy az élete felszínessé, súlytalanná és tartalmatlanná válik.

Csakhogy a legnehezebb időszakok, konfliktusok idején többet vagyunk a gyermeki részünkben, mint a felnőttben, anélkül, hogy ezt tudatosítanánk magunkban. Mélypontok idején hozhat döntést az életünkről a sebzett gyermeki részünk, ilyenkor válhatunk, szakíthatunk. Vagy a felnőtt részünk törekedhet a sérült részt figyelmen kívül hagyni, elhallgattatni, ami elégedetlenséghez, boldogtalansághoz vezethet. A tartósság és elégedettség útja a kölcsönösség révén a gyermeki részünk elfogadásán, sőt értékelésén keresztül a felnőtt rész általi döntéshozatalig visz bennünket.

A társkapcsolat azt is jelenti, hogy találok valakit, akivel könnyebb lesz az élet, vessző, és nehezebb is. Itt van a pont. Egyfelől könnyebb lesz vele az élet, másfelől meg nehezebb. Ez a realitás. A krízis akkor jöhet, amikor az, ami korábban könnyebb lett, szintén nehézzé válik. Egy kapcsolatban az sem kerülhető ki, hogy ami miatt azt gondoltuk, hogy megéri, a visszájára forduljon. Ez egy természetszerű változás, de nem tart örökké. Tehát a társam az életemet törvényszerűen megkönnyíti és megnehezíti, majd pedig úgy érzem, hogy megnehezíti és megnehezíti. Ez egy vízválasztó. Amikor a menedékeink börtönné válnak, ott kezdődhet a fejlődés és a várva várt megújulás a társkapcsolatban, miközben megélhetjük az emberi élet mélységeit és drámaiságát.

Pedig ezek a helyzetek hatalmas lehetőséget hordoznak, mert fölfedezhetjük: az ágyban mellettünk egy ember alszik. Egy élő személy. Amikor végérvényesen kiderül, hogy a másik is ember, aki nem adhat meg mindent, amire rászorulunk, hogy gyarló és esendő, lehetőségünk nyílik arra, hogy emberszámba vegyük őt. Egy másik, valóságos, érző lényre igent mondhatunk. Eddig észrevétlenül a saját szükségleteinket igeneltük, és ehhez rendeltünk valakit hozzá. Most mondhatom neked, hogy szeretlek, és nem úgy folytatom, hogy mert..., hanem pont van utána.

Fejlődésre szoruló, képlékeny, nem kész állapotban lépünk bele a társkapcsolatba. Ezért a legbölcsebb, ha megbecsüléssel és alázattal fordulunk önmagunk, a társunk, valamint azon erők felé is, amelyek erősebbnek bizonyultak mindkettőnknél, és egymáshoz vezettek minket. Így megérkezhetünk egy reálisabb világba[.]

Az intimitáskutatásból tudhatjuk, hogy a meghitt kapcsolatok egyik jellemzője, hogy a társak figyelembe veszik egymás érzelmi változásait, erőállapotát, teherbírását, és rugalmasan átvállalnak a közös terhekből, tudva azt, hogy a hullámzással együtt haladhatnak egy irányba, miközben a fönt és a lent arányai hosszú távon kiegyenlítődnek, méltányossá, elfogadhatóvá válnak.

[N]éha szeretetre méltó dolgokat teszek, néha nem. Mindezzel együtt szerethető vagyok-e vagy sem? A válaszom összefüggésben van azzal, hogy akarom-e, tudom-e, reálisnak tartom-e, hogy szeressem a társam akkor is, ha olyasmit tesz, amit utálok.

[A] családi konfliktusokkal való megküzdés eredményessége az önbecsülés minőségétől függ. Vagyis, ha becsülöm magam, szeretek magammal lenni, pozitív érzelmi viszonyban vagyok magammal, számíthatok magamra, akkor szilárd talajon állok. [...] Tehát, ha azokra a kérdésekre, hogy értékes vagyok-e, alkalmas vagyok-e az életre, szerethető vagyok-e, elvehetetlen emberi méltósággal rendelkezem-e, igennel tudok válaszolni, akkor az elégedettség és tartósság szempontjából biztos alappal rendelkezem. Amennyiben nemet mondok, akkor érdemes nekiállnom a tudatos változtatásnak, fejlődésnek.

Két tényező erősíti meg leginkább a társkapcsolatot: az elköteleződés és az érzelmi összetartozás. Az érzelmi összetartozás lényege, hogy mellém állsz, velem vagy, akármilyen érzést is élek meg. Megértő vagy, attól függetlenül, hogy egyetértesz-e velem vagy nem.