mendele

Üdvözöllek, drága vándor! Üdvözöllek a Csonkafánál!

Tedd le batyud, vesd le csizmád, rázd le vállad piszkaporát, nyújtózz egyet, kettőt, hármat, majd azután szedd a lábad, látogasd meg Csonkafádat!

Pepistók vagyok, a Csonkafa körbevezetője.

...Hogy mi az a körbevezető? Hát aki vándorokat visz körbe-körbe a fán,

egyet fel, mást meg le, búcsút intek, bemutatok, Csonkafára vigyázgatok. Fogd a kezem, másszunk fát! A Csonkafa már vár terád.

Hogyhogy vár? Látod, ez a Csonkafa titka, ezt én el nem beszélhetem. Ahány vándor erre jár, mindről tudja, mit csinál, hová tart és merre megy, milyen gyorsan lépeget, és ha talál időt, nyomban zugot készít fenn a lombban.

Jöjj csak, nézzük, ki más van itt, ismerkedgessünk egy picit!

Nézd csak! Ő itt Muray Menkő, a furulyabogár. Néhány hónapja fogadta be a Csonkafa, azóta gubózik itt a lombtőben, szerelgeti furulyáját, hiányolja mamuskáját. Furulyáztak együtt, régen, messze-messze, szép vidéken, ámde jött egy viharfelhő, páratlan ütemre lépő, a mamácskát elsodorta, Menkőt pedig vízbe dobta. Két úticsiga között figyelte a rombolást, közben vasmarkolta furulyáját, és csak később vette észre, miután körbekiáltotta a viharjárta vidéket mamája után, hogy hangszere elbicsaklott. Segített neki a Csonkafa begubózni, és amióta itt van, ő minden éjjel fülébe dúdolja mamuskaltatóját, s addig simogatja Menkő hátát, amíg el nem szenderül.

Menjünk tovább, csendben, halkan, S lássuk, ki van még a lombban?

Ezt a fenti zugocskát lakják Módi és Dódi, a dióbél-ikrek. Látod, mennyi levélszilánk és gallytörmelék fekszik körbe? A Csonkafa tudta, ha beköltöznek a dióbelek, sokat csörögnek majd össze, ezért készített nekik egy magas-zugot, hadd csörögjenek kedvükre! Tudod, egy messzi diófában, a dióbél-iskolában, Módi-Dódi sokat törtek, mindenkit jól meggyötörtek, ennek dióhéját lopták, amazt diólábon ropták.

Senki sem tudta, miért is vadulnak az ikrek, mégis bírták-bírták, mígnem végül Dódi egyszer úgy elkékült dühében: nem gondolkodott, diótanárába rúgott, Módi pedig - jó ikerként - harapdálni kezdte tüstént. Az ikreket kicsapták iskolából, diófából, menjenek csak minél messzebb! Dódi-Módi pedig egymást hibáztatva csörögtek el a Csonkafáig, itt pedig most megpihennek, vitatkoznak, történteket kibogoznak. A Csonkafa meg úgy segít, hogy annyira nem is segít.

Gyere bátran, mászd az ágat, ismerkedjünk még egy párat!

Psszt! Itt alszik mellettünk Paluska. Ő egy almanarancs. Egy igazi ritkaság. Itt nőtt a közelben, almaszülei voltak, almahúgai, őt is almának nevelték, almácskájuknak becézték, ámde Paluskánk magáról mást érzett, mint más almáról - rostosabb volt, fehérmagos, kicsit másképpen zamatos, és ahogyan cseperedett, egy-egy alma rámeredett, nekimordult:“Hé Paluska, mér’ vagy olyan furcsa fruska?” Paluska csak szótlanodott, mindenkitől húzódozott, majd egy nagyobb bántás után (amit Csonkafánk tud csupán) elgurult a családjától, minden almafájdalmától. Ide-oda gurulgatott, erdők-mezők alján lakott, s egyszer, mikor délen járt, narancsligetbe talált. Ott aztán ráismert arra, miben más ő, mint más alma: narancsos ő legbelül, még szép, hogy végre kiderül! Amióta itt van velünk, sokat öleli Paluskát a Csonkafa, és mindennap többször mondja neki: te vagy a tökéletes te, almanarancsom. Pontosan így, ahogy vagy.

Nézzük csak, nézzük tovább, ki van még a Csonkafán?

A Csonkafa-lomb legészakibb csücske jó ideje Arka Azuár, a télmanó birtoka. Ő rajzolta ide a gurba jégvirágokat, látod? Hogy nem láttál még télmanót? Ők vetik be dérrel-darával a mezőket, és ők lehelnek jégcsapokat a faágakra. Azuár két szüleje a télmanók legmanóbbika, dérmezőik híresek, jégcsapjaik mívesek. Azuártól sokat vártak, babakorban megpróbáltak darát hintetni vele, hóembert emelni, de azzal nem számoltak csak: más kellhet babájuknak. Azuárnak ugyanis mindkét keze picit hamis. S hiába cseng-bong a hangja, szorgosabb, mint dombnyi hangya, szüleinek csak a dérvetés kellett valamiért. Néhány évnyi próbálkozás után Azuárt útjára küldték: lásson csak meg mást és máshol, jöjjön vissza majd magától, ha már mindent megtanult, mit télmanóknak kell csak tudni. Amióta itt lakik, Azuár együtt énekel a Csonkafával, szokja a kézzel-lábbal építést, Csonkafája pedig szebbnek mondja jégvirágait bárki egyéb télmanóénál.

Most pedig jöjj, nézz csak arra! Azt az ágat hajlítsd balra, s meg is látod már talán, mi dolgod a Csonkafán…

„Üdvözöllek, drága vándor! Messziről jössz, szép ruhádból sár és víz és szén potyog... Szívedben ha könny kopog, leszek én az otthonod.”

Ez itt a te zugod, vándor. Megpihenhetsz itt, ha máshol úgy érzed, senki sem ért, kicsit fájsz valamiért, kicsit sok a végtelenség, elég már a védtelenség...

Csonkafád majd segít, ahogy és amikor csak akarod: napsugárról danol neked, összesöpri kitört szíved, bátran hátbavereget, vagy átölel, ha az kell neked.

Hallgat sokat, altat csendben, Csonkalelkeket tart rendben, Békén hagy, nem ordít soha, Zeng mosolya minden sora.

Milya nem tudta, mit írjon.

Napkelet óta rágta már a tollát kínjában, ám a tollból csak nem folyt ki se szó, se beszéd – hallgatott a toll, Milyáról pedig percről percre peregtek az izzicseppek kicsikén, fehéren. Hiszen holnapután kiskeddre várják a gyerekek az újmesét! Hogyan készül el addig bármifajta irománnyal, ha az írandónak most még írmagja, írlevele, sőt írvirágja sincsen?

„Nem megy ez. Elszáradtam. Kiveszett az írhatnék, ez van, pont-punktum” – motyogta Milya magában, majd az asztalától ellenbalra lévő tükörbe nézett, és halkan dudorászni kezdte:

„El-vesz-tet-tem ír-hat-né-kom, csókotadokérte!”

Ettől rögtön kissé átvidámodott, a tükörképe még rá is kacsindult egyet cinkosan, ám amint visszatekintett toll-papír-ollójára, kornyadozott a korai kacaj. Már tizenfél teljes napja készült arra, hogy papirusra vesse újabb meséjét – Milya ugyanis híres meseköltő volt, falujában szerte-széjjel ismerték mondolásait – ám ez egyszer cserben hagyta az ihlet tarka madara. Nem röppent oda hozzá cimpába súgni Botond és a biharok újabb kalandját, vagy a Lencsi-lányok léha lézengéseit; Milya pedig hiába várta tárt karokkal, fejben-kézben messze-távol madár se járt serre-bárhol.

Pedig ha tudta volna a madár, kiknek jár a meseség! Milya falvában számos gyermek volt, aki úgy éhezte a mesét, mint mások a mákos mazsolakenyeret; köztük is volt egy csapatnyi lurkoláb, akik szívesebben faltak volna sárkányharcokat reggelire szokás unta párizsinál, esténként pedig jobban vágytak kalapos hercegekre, mint habos kakaóra. Ők kértek tizenfél napja újmesét Milyától, hogy legyen mit egyszer közös körben elfogyasztaniuk, Milyának pedig olyan jólesett a cérnabokájú kérelem, hogy könnyelműen odaígérte magaművét a soron követő kiskeddre.

A kiskedd pedig csak követett, csak követett, már holnaputánról integetett Milyának, aki kétségbeesetten kereste szokásos gyöngyszavait, melyekből a lurkolábok meséjét összefűzhetné.

„Mit csináljak, mit csináljak?” – koppangatta fejét az asztalba Milya, amikor egyszercsak halk csoszogást és torokköszörülést hallott az ajtajánál.

„Van valaki odakint?” – kérdezte fennhangon, még mindig a színfehér papirust bámulva.

Mire feltekintett, a résnyire nyílt ajtón már besomfordott négy apróság. Mindannyian tarkabarék ruhácskákat viseltek, egyiken narancssárga ingecske virított napszítta zöld szoknya felett, másikon kék a kékkel ingott-ringott, harmadikon piros nadrág fehér köténykével, negyediken padlizsán-szín kabát szivárvány-csizmával.

Milya rögtiben felismerte látogatóit: a mesekérő, cérnabokájú lurkolábok egyikei voltak mindannyian.

„Szépjóreggelt, Milya manó!” – hangzott illedelmesen a köszöntés, majd a piros-fehér lurkoláb szóhoz ragadta magát:

„Csak azért jöttünk, mert szerettük volna mégegyszer megköszönni az újmesét, és kérdezni azt is, hogy esetleg lenne-e kedved felolvasni nekünk közösen kiskedden?”

Heves bólogatásba fogott a maradék lurkoláb, a kékecskéből ki is buggyant:

„Igen, gyere, Milya manó! Annyival jobb tőled hallani a mesét, mint magunktól, valahogy, valahogy más íze lesz tőle!”

Milya elsápadt. Hogyan árulja el a lurkolábaknak, hogy mese nincs, s ha így halad, nem is lesz, a csapat mesevágyának szilánkra törése nélkül? Egy pillanatig arra gondolt: eltitkolja előlük kínkeservét, aztán meglátja, hátha ölébe pottyan a csoda kiskeddig, egy rózsaszagú pillanatban a küszöbén terem a varázslatos paksaméta, telis-teles meseséggel... Ám Milya őszinte mesélő volt, komolyan vette olvasónépeit, ezért maga-maguk megvezetése helyett szégyenkezve vallni kezdett:

„Igen kedves lurkolábak, olvasnék én szívesen, ha lennecsak mit kézbevennem! Hiába próbálom, a papirusom azóta üres, mióta csak az újmesét kértétek; tollam szótalan, fejem képtelen, és bár szívem szerint a holdról szalajtanám nektek legesleg ezüstmesémet, attól tartok, nem tudok mit adni nektek kiskedden.”

Mire befejezte, sápadás helyett égett mindkét orcája Milyának kínosan, az izzicseppek pedig nyárszagú homokszemeknél sebesebben peregtek végig a nyakhátán. A lurkolábak nézték, nézték a melegedt meseírót, majd a szivárvány-csizmás visszakérdett:

„Nincs mese? Nem is lesz?”

Milya bólintott kettőt, majd lehunyta szemét és azt kívánta, bár beleugorhatna azonnal legkisebb sárga asztalfiókjába tűnésképpen, úgy szégyellte magát látogatói elől. Mire ismét felhunyorgott, a lurkolábak elolvadtak a szemei elől. Sóhajtott egyet a mesemanó, aztán kiszólt az ablakon:

„Na te ihletmadár, így járattál engem! Szegény csapat lurkolábot hagyok éhezni miattad, madár, te madár, jobban is válogathatnál...”

Milya a következő két napot cirádás szomorulással töltötte: hol hosszút fürdött bánatában, hol dallamtalanul furulyált negyedórakon át, hol pedig némán szemlélte saját tükörképét a görbe tükörben. Ahányszor a lurkolábakra gondolt, megragadta rágtollát, és döfni kezdte a papirust dühösen, ám ahogyan korábban, úgy akkor sem csordult ki semmese a tollhegyből.

Kiskedd kora délutánján aztán, miközben épp szomorúfűz-cseppeket faragott méla mészkéssel, kopogtak az ajtaján. Milya enyhén csodálva rázta ki magát kuporgásából, és az ajtóhoz lépve óvatosan kikandított: mégis ki keresheti őt ekkor és ilyenkor?

A meglepetéstől aztán hanyatt is zuttyant egy jókorát, amikor meglátta ugyanazt a négy lurkolábat elécsosszanni, akik alig két nappala hallhattak tőle a mese-nemlétről.

„Hát ti? Mit kerestek tik itt, mit?” – habogta Milya, a falpadlóról feltekintve a lurkolábakra.

„Hoztunk újmesét, és szeretnénk, ha felolvasnád nekünk...” – mondta halkan a csizmás (Milya egyedül őt ismerte föl, a többi lurkolábon már új színek és árnyalások virítottak).

Milya csak ámult. Mesét? Honnan? Potyogtak szeméből a kérdőjelek, így egy másik lurkoláb gyorshadarni kezdte:

„Összeírtunk mi egyet együtt, mindenki kapott három és fél mondatot, aztán összefűztük és átolvastuk és nem rossz és szerintünk jó lesz de, de szeretnénk ha te olvasnád azért!”

A hadarpirult lurkolábat Milya pírja messze hagyta, aki nem lepődött volna meg azon, ha mindenki szeme láttára színtiszta parazsak jelennek meg fejelüljén. Hát írtak mesét a lurkolábak, és mégis rá vágynak? Mit is mondhatna erre? Zavarba rekedten rádörmögte:

„Persze, menjünk, olvassunk együtt...” – mire a lurkolábak kifényesedtek, és rögtön vonszolni kezdték őt fel a padlóról, bele kabátba, ki az utcára, át a térfélen, túl az iskolán és le egy lépcsőzeten, egészen addig, amíg egy fedett udvarzatba értek, amely messzi tarkult a benne toporgó többi lurkolábtól. Milya láttán cérnaéljen zúgott fel a társaságtól, majd néhány pillanatnyi zegzugolás mindenki megtalálta a maga helyét, leültek az udvarföldre, Milyával pontközépen, és várakozva ráfigyeltek.

Milya kissé zavarban volt, torokköszörült, fészkelődött, majd a sok tekintet elől inkább a kapott paksamétába bújt, és eleinte szégyenlősen, aztán belemelegedve olvasásba kezdett. A lurkolábakból kiszakadt egy pihangó sóhaj, s amikor Milya egyszer felnézett két gurba bekezdés között, tömegnyi szemmosolyt látott szembe magával.

Egyszerű gyerekmese volt, királylánnyal, kiskocsival, széppel-szörnnyel-szekerékkel, ám Milyát egyetlen sajátmese sem ölelt körbe azelőtt úgy és ahogy, mint a lurkolábak alkotása. A mese végén apró csönd zúgatta ki magát a hallgatókban, majd mintha csak közös megegyezésre történne, izsegni kezdett a társaság, bomlottak a lurkolábak haza, jóllakottan, csicseregve, meseséggel töltekezve. Egyikük közel húzódott Milyához, és kézen fogva suttogott neki köszönömöt; a mesélő pedig könnyebb szívvel bandukolt haza, mint tizenfél napja bármikor.

Az illatárus mindeközben fergeteges napi üzletet intézett maga körül. Mind illatból, mind húrmagból többet vett a velemnép, mint előtte bármikor; az árus már napközépre berekedt, estére pedig szokásos kántahangjából csak egy halk maradvány leledzett a torkában. Bódépakolás közben aztán, míg épp húrmag-kupackáit rendezgette, barna suttogósdit neszelt hátamögében. Kissé elborult az arca, majd felegyenesedve megkérdezte:

„Miben segíthetek, uraim?”

A két városi úrzat – akik a térszélen várták ki a napvégét, mindvégig figyelve az árus intézéseit és az illatvevők, húrmagszedők milyenségeit – egymásra nézett, majd amelyikük korábban Csirpét is kérdezőre vonta, megszólalt.

„Illatot szeretnénk.”

„És húrmagot” – tette hozzá barnatársa.

„Melyiket?”- kérdezett vissza az árus enyhe szemráncolással.

„Mindet.”

„Mennyit?”

„Mindet.”

„Az márpedig nem fog menni” – mondta az árus halkan. „Egész völgynyi lélek várja az illatokat, van, aki már kerek esztendeje erre készül, mások pedig húrmagokra gyűjtenek hosszhónapok óta. Nem adhatom csak úgy másoknak.”

A két barnaúr egymásra nézett, majd vissza az árusra.

„Majd mi odaadjuk” – felelték egyszerre. Mikor az árus továbbra is a fejét ingatta, egyikük tovább bontotta mondandóját:

„Figyeljük a környéket egy ideje. Tudta, hogy a velemvidék messze határon túl a legboldogabb térzet? Kevesebb a kínság, nyugodtabb a nyavalya – mások máshol egy napról a másodikra szenvednek, innen viszont a viszontagság is mosolyogva távozik.”

„Kutatni jöttünk ezt a jóllétet” – folytatta a másikúr. „Észrevettük, hogy boldogok közt is boldogabbak azok a velemkunyhók, akik illatot vagy húrmagot vásárolnak évente, egy hol van, hol nincs, kósza vándorárustól. Ezért szeretnénk megvenni a készletét – rájövünk majd, mi a titka az illatoknak, húrmagoknak, és megsokszorozzuk, hogy városlakótól dombalvóig mindenki pont annyira boldoguljon, mint a velemiek.”

Az illatárus csak nézte tovább a városuraságokat, majd hirtelen elnevette magát.

„Erre kell hát az árum?” – derült az urakra.

„Erre.”

„Hát jó. Vigyék, vigyék a mindet, ha kell, nem bánom. De most megmondom maguknak, hogy tévelyegnek.”

Az árus befejezte bódépakolását, összes üvegcséjét és húrmag-halmát óvatosan egybehelyezte a barna urak előtt, majd kiegyenesedett és így szólt:

„Egy esztendő múlva újra itt leszek. Várjanak rám, ha nem jutának semmire a kutatással. Elmondom majd én ott és akkor, mi az a bizonyos titokzat, amely a velemieket boldogítja.”

Ezzel pedig útnak is indult a velemtérről, s néhány perc múlva ködfoszollyá vált az alkonyforgatagban.  

A két városúr egymásra nézett, majd hallga egyszerreséggel lehajoltak, magukhoz vették az illatárut és húrmagokat, és szépen a tér macskaköveibe olvadtak.

Csirpe másnap reggel igencsak meglepődött. Mikor előző nap végre hazaért illatságaival, egész családja annyira megörült hozományának, hogy úgy döntött, másnap leszalad még egyszer az illatárushoz, megköszönni a minden jót. Anyója még egy apró házi kalácsgombot is küldött vele hálából az üderétvízért, amely tényleg zsenge párja lett a felhőillatnak: Csirpe egész délután friss hajnali mezőkön érezte magát, apója pedig annyira áterősödött az újonnani illatoktól, hogy hazatérte után nyomban kikísérte Csirpét és bátyóját a kisudvarba, és segített nekik saját kertzugukba ültetni az ismeretlen húrmagokat.

Amikor tehát Csirpe elindult a velemtér felé, eszébe sem jutott, hogy az árus esetleg elmaradhat onnan. Mióta csak eszét tudta, az illatárus mindig háromnapokat kántált Nagyvelemben, hogy azok is bizton rátaláljanak, akik egyébként naphosszakat dolgoztak saját betevőjükön, és nem találták a ráidőt egykönnyen. Domboldal-félnél egy rózsaképű Merpe is hozzácsatlakozott.

„Soha többé tejfánkot!” – nyögte oda Csirpének, aki mesét sejtve visszakérdett:

„Hát örült anyukád az illatoknak?”

„De még mennyire! A tört tojások miatt azonban tejfánk-sütésre fogott egész nap, és mivel egyik öcsém épp zsírzsúrba készült, ahol az összes zsúrvendégnek beharangozta már anyám neves-híres tejfánkjait, mindennek tetejébe négyszeresét kellett kisütnöm a szokásos adagnak.”

Csirpéből kipukkant a kacaj, Merpe pedig búsan folytatta:

„Estére égett az arcom, zsibbadt a kezem, és ami a legrosszabb: rá sem tudtam nézni a napi fánkadagra! Pedig anyám állta a szavát, és bőségesen rakta őket elém vacsoravégen, engem viszont már a gondolatuktól is rázott a hajnalhideg, ezért kiszaladtam előlük a kertbe és elbújtam a macskalyukba.”

Csirpe levegő után kapkodott jókedvében, ám mielőtt tovább tudakolhatta volna barátja macskalyuki kalandját, megérkeztek a velemtérre.

Középmértékű embercsomó gomolyodott a térközépen, pontra ott, ahol az illatárus bódéja állt nem egészen napjártával azelőtt. A bódénak azonban híre-hamva sehol nem akadt, s az árus kántahangja elmaradozott az ottnép lepett ricsajából.

„Mi történhetett?” – nézett egymásra értetlenül Csirpe és Merpe, majd odaszaladtak kérdezőbe az embergomolyhoz.

A válaszok messzire szálló kósza lövetként érkeztek:

„Hajnalok hajnalán jöttem ide, sehol senki…”

„A férjem szerint már tegnap éjjel sem lehetett látni…”

„Honnan vegyek most fenyőfüge-illatot, arra várok már mióta…”

„Hová mehetett? Sosem tett még ilyet…”

Csirpe egy idő után kivonta magát a szóforgatagból, és a csendes bódéhelyhez lépett. Nem értett ő többet másnál az illatárus elmaradásából, és nem kissé szomorodott miatta. Igazán szerette volna megköszönni előző napi kedvességét, és most cirka évig semmi módja nem lesz rá... Ha egyáltalán visszajön – villant beléje hirtelen a gondolás, és összeborzongott kicsit, majd óvatosan lehelyezte a kockákba csomagolt kalácsgombot a volt bódét tartó macskakövekre, és visszább lépett.

Jobban érezte magát valamelyest, és lassan hátat fordított a még mindig enyhén forrongó és egyre növekvőbb embercsoportnak, szívükben a kíváncsin kérdező Merpével, majd elindult egyedül visszafelé a domboldalon. Majd jön az árus megint, ha érkezése akad, addig meg élvezhetik, amit tegnap rájuk hagyott, bontogatta érzéseit Csirpe a domboldalon. Miközben felfelé tartott, egy pillanásig mintha szemsarkába kerültek volna a tegnapi városurak is; ám Csirpe annyira nagy gondolásban volt, hogy nem figyelt fel rájuk úgy, mint előtte nap.  

„Illatot, illatot vegyenek! Édes-mézes-repkedőset, harmatcsípte hajnalkodót, karácsonyfa-készítőset!”

Messze szólt az árus kiáltása Velemvölgyben, visszhangozták oldalról a velemhegyek, velemtavak. Amint a kis Csirpe meghallotta, örömében nagyot sikkant, és rohant is rögtön Nagyvelem főterére. Az árus ugyanis minden év tavaszköszöntekor ott jelent meg, felállította fabódéját a térközépen, és bongó hangon kezdte hirdetni áruit kerek egy héten át; majd szó nélkül összecsomagolt, és észrevétlenül tovaállt, hogy merre tova, senki sem tudta.

Csirpe rohanás közben azon törte kobakját, vajon miért is várja minden évben akkora izgalommal az illatárust? Onnantól kezdve, hogy az első hóvirágok kibukkantak a szunnyadó talajból, a vörösbegyek pedig első tavaszénekükbe kezdtek, Csirpe minden reggel hallgatózva ébredt: talán ma érkeznek az illatok Nagyvelembe? Hallani már az árus kiáltását? Csirpe egy pillanatra meg is állt a nagy gondolkodásban, majd gyorsan kirázta fejéből a kérdőjeleket, és futott tovább térirányban.

Mire odaért, már tucatnyian tolongták körbe az árus bódécskáját. Ott állt Lőtené, a velemi tanítónéni, mellette Rögoly, Nagyvelem kocsmáros fejedelme, köröttük meg sok-sok olyan személység, akiket Csirpe csak szemlátomást ismert – hiába, Nagyvelem méretes település volt, többen álltak puszta bólintóviszonyban egymással. Két izgatott velemi asszonyság között aztán Csirpe meglátta barátját, Merpét is ágaskodni a fabódé irányában, és rögtön odafurakozott hozzá.

„Elkezdte már?” – kérdezte barátjától Csirpe, kissé lihegve a nagy futás után.

„Nem. Amióta megszólalt, csak rakodik.” – válaszolt Merpe, majd elvigyorodva hozzátette:

„Édesanyám hetek óta várja már az új illatokat – megígérte nekünk, hogy aki az elsőt hozza haza neki, aznap eggyel több tejfánkot ehet.”

Csirpe csipegett már korábban az említett tejfánkokból, így tudta, mekkora vonzerővel bírnak.

,Épp a piacon voltam tojásért, amikor megjött az árus, úgyhogy iderohantam, ahogy csak tudtam.” – folytatta Merpe.

„És a tojások?” – kérdezte Csirpe, előre somolyogva.

Merpe vigyora enyhén lekonyult.

„Hát igen, azok kissé megszenvedték az utat… De az új illatnak sokkal jobban örül majd!” – felelte visszavidámodva.

 Csirpe elkacagta magát.

Abban a pillanatban az árus megtörte addigi csendjét, és jól ismert kántálásába kezdett.

„Illatot, illatot! Húrmagot, nem egyet, nem hatot, hadd szóljon, hadd bongjon! Esőillat Tavaszvárból, virágosak Mákvirágból, pettyesek a Pepitából! Illatot, húrmagot, vigyék, míg itt vagyok!”

Csirpe nagyot sóhajtott, mintha csak az őszi Velemrét-versenyben érkezett volna elsőként a szalmaszalag túloldalára, pedig addigra már rég kipihegte magát az iszkolásból. Mégis dobogott benne tisztán a tudalom, hogy helyben van minden a mindennel, a téren aztán mindenképpen, és amint hazatér az új illatokkal – megszórva egy húrmag-marékkal – otthon is tüköregyensúlyba kerül minden lakó, apó, anyó, velembáty.

A sóhaj után a lóduló tömeggel együtt lendült neki az illatbódénak, s miközben feje fölött az asszonyok rögtön adás-vételi csevejbe bonyolodtak, tekintete megsimogatta a régről ismert üvegcséket, és izgatottan gyúlt ki az ismeretlen újdonságok láttán. A húrmag-kupac is bővebbnek tűnt a réginél, sokszáz színekben pompázott a pengő halom, és néha-néha megremegett a bensejét átcsengő harmóniáktól. Szinte minden velemkertben leledzett egy-két húrmag-bokor, és mikor Csirpének szélkergéshez akadt kedve a kertek alatti domboldalon, gyakorta hallotta csengőn összebongani egymással a bokrokat. Szebb szabadzene nem is akadt völgytávolban sehol máshol.

Csirpe füle mögül Merpe felszisszent.

„Hinnye, ne! Ha Hordóné asszonyság elviszi előlem az utolsó buckavirág-illatot, anyám tejfánk helyett bottal fog fogadni!” Megpróbálta előreizegni magát, de hasztalan: az illat gazdasszonyra talált, Merpe pedig durcásan hátat fordított a bódénak, és hangosan mondta Csirpének:

„Jól elszórom majd én bújbogárral a kertjét, figyeld meg! Legközelebb már nem iszkol el az illat előlem…”

Egy barnaráncú kéz hirtelen Merpe orra elé tartott egy apró üvegcsét. Csirpe szája eltátult: az illatárus egyszercsak ott termett mellettük, és szemmosolyogva mondta:

„Nem venném a szívemre sem a bújbogár-vetést, sem Merpené szomorát. Volt még buckavirág az illatraktáromban, tessék, vidd neki gyorsan!”

Merpe nagyott kurjantott.

„Ha illat van, tejfánk is van!” – és miután egy forró ökölnyi aprópénzt nyomott az árusmarokba, rögtön loholt is visszafelé a domboldalon, teli tojáskosarát vidáman csörgetve maga mögött.  

Csirpe kissé kuncogni kezdett, amikor elképzelte Merpené arcát a tojáskosár láttán, ám csírájában akasztotta meg magát, amikor észrevette, hogy az árus még mindig mellette áll. Felnézett a diószín szempárba, amelyet sosem látott még ennyire arcközelről, és mikor az árus megkérdezte:

„Hát tenéked mit adhatok, Csirpe?”, eleinte úgy érezte, hétcsomót kötöttek a nyelvére.

Végül aztán mégis kibökte:

„Felhőillatot és vörös húrmagot, anyóm-apóm azokat szeretik… És valami újat, a legújabbat nekem és bátyómnak!”

Az illatárus szemfeneke megcsillant. Matatott kettőt-hármat a bódéasztalon, s mire visszalépett, takaros csomagkát tartott a kezeiben.

„A felhőillat mellé raktam még egy csipet üderétvizet is, vörös húrmagból bő marék került, újdonságként pedig legfrissebb húrmagomból készítettem hármat-négyet, nagyobbak, mint általában, azért az annyi. Úgy sejtem, tetszeni fog neked és bátyódnak.”

Csirpe szája nagyra nyúlt örömében és kíváncsiságában. Gyorsan kiszámolta tartozását, majd szorosan szorongatva csomagját, majdnem olyan sebességgel indult neki a hazadombnak, mint előtte Merpe. Gondolatait legjobban az ismeretlen húrmagok foglalkoztatták – vajon milyenek lehetnek? Mennyi idő múlva kelnek majd ki a bokrok? Talán már jövő hétre kiderül a titokzat?

Csirpe úgy belesüppedt saját gondolásaiba, hogy a domboldal tövén túlsietve majdnem beleütközött két szorosan álló barna lámpaoszlopba. Épp az utolsó pillanatban torpant vissza, ám amikor távolabb lépett, észrevette, hogy nem is lámpaoszlopok álltak ottan, hanem két magas, vékony úr, finoman barna városruhákba burkolva.

„Sajnálom, nem akartam...” – hadarta halkan, és már kerülte is volna másfelől az urakat, amikor egyikük megkérdezte:

„Mit fogsz ilyen erősen, te fiú?”

Csirpe izgalomtól nyirkos kezeire pillantott, majd felnézett a barna úrra, és arra gondolt, ezek a városiak miért nem tudnak soha semmiről?

„Illatot és húrmagot, kérem, most vettem az illatárustól a téren” – felelte, és egyik kezével a háta mögé lendített. A két úri tekintet követte a mutatványt, majd a kérdező ismét Csirpéhez szólt.

„És mire jó az illat és a húrmag, mondd meg nekem?”

Két barna szempár szegeződött Csirpére, akinek hirtelen kissé melege lett. Hogy mi a jó az illatokban? A húrmagot még csak-csak el tudja magyarázni, azok mégiscsak ott nőnek a dombkertekben, szépek a szemnek, szépek a fülnek, az illatok pedig egy-egy velemkunyhóba lépve csalinkáznak be az orrokon, kinél rozsmaillat mosolyogtat, kinél selyemfűszag lengi be a kunyhóteret – de hogyan mondja el mindezt a két úrságnak? Nyelvtörve nekikezdett:

„Nekünk jó, mert… Boldogak leszünk tőlük mindannyian. Anyóm minden évben akkor eregeti a felhőillatot, amikor apómnak nehéz dolga van a munkájában, a húrmag-bokrok meg olyan… Olyan szépek, hogy aki rájuk néz, rögtön nevetni kezd. Még a bátyóm is elmosolyodik.”

Csirpe kihúzta magát, és legbelül kissé elbüszkült. Micsoda mondandót csapott oda a két barna úr elé! Akik azóta persze rá se néznek,  konyult el a büszkülése, ahogyan észrevette, hogy a két uraság figyelmét teljesen leköti a tér túloldalán bódézó illatárus. Csirpe is visszanézett egy pillanatig, aztán eszébe jutott a csomagkája, és ismét nekiindult a domboldalnak, maga mögött hagyva a némán néző vékony úrpárt. Ha akarnak illatot, majd vesznek ők is, gondolta loholás közben.

Mágusból, igazi mágusból, kevés van a világon.

Mert ki a mágus? Aki cseles csillogással vonzza be környékét, matat kettőt-hármat körmeivel és egyszercsak előrepíti a fehér galambot köpenyujjából?

Vagy aki ópiumba burkolja bölcselméjét, és messzi hegyek ormáról nyilatkozza suttogón a szívekben verdeső vén igazságokat?

Más az igaz mágus ennél… Varázsol, igazin, hívőn, örömet csihol és haragot köt el, nem menekszik ködfedte csúcsok közé, hanem megmarad az emberek alkotta mágia tengelyében, onnan oldoz és alkot, merít és áraszt.

Ám a mágus is csak ember. Sőt, emberebb az embernél, halandóbb a halandónál.

Ami minket csikorgat, a mágust sem felejti.

Csejefalva mágusának messze földön túl kószált a híre.

Maréknyi tavasszal korábban vándorolt át először a falun, szelesen-borzasan, mint akit egyetlen cseppnyi szándék nélkül vetett arra a csejeszél…

És ott ragadt, a faluszélen kissé onnan, egy csípős füstökkel telt kősátorban, amely egyik napról a másikra cseperedett oda, senki sem tudta, mégis honnan.

Akik akkor elsőként bátorkodtak elnézni a máguslakba, igencsak meglepődtek.

Hogy mágus volt az új falulakó, ahhoz kétség nem fért senkiben, bár hogy mitől csírázott ki a csejékben egyszerre a néma felismerés, örökre rejtély marad. Márpedig, okoskodtak a bátrak, egy mágus csupa titokzat és homályság, így aztán igazán mindenre el voltak készülve, amikor a kősátor felé vették az irányt: furcsa feszületekre, bagolybálványokra, süvegszámra, selyemfátyolra.

Amit találtak, messze nem olyan titok volt, mint amit hiszegettek előre: néhány ébenfából és aranyból készült szobrocska, és egyetlen sokarasznyi gyöngysor kivételével a máguslak beltere semmiben nem különbözött bármelyikük otthonától.

A kősátor csúcsában tolongó színmentes füstgomoly azonban akkor is, és utána mindig, ámulással töltötte el a csejenépség érzékszerveit: sosem ismert füvek és fűszerek füstjei lepték el minduntalan a sátorbelsőt, melyek az avatatlant könnyen annyira megzavarták, hogy rövid idő múlva ki kellett lépnie a lakból, visszarázni fejébe a füst által kieregetett gondolatokat. Akik többedszerre jártak a mágusnál, hozzászoktak a hol csípős, hol édes illatokhoz; olyannyira, hogy lassanként összeolvadt lelkükben a mágus és a tucatnyi vékony füsttekervény, és végül el sem tudták képzelni egyiket a másik nélkül sosem.

A mágus pedig egyre csak gyűjtötte maga köré a csejéket, jöttek hozzá jóban, rosszban, szerelmet vallani, gyermeket gyógyítani, halottat siratni. Aggódott is eleinte a csejefalvi gyógymester, hogy a mágus szépen elhalássza majd tőle füstvarázsával a szegény csejéket, néhány röpke hét alatt azonban gond nélkül kicsontosodott az új járórend. Kimondott panaszokkal a mesterhez fordult a csejenép, hallgatott kérdésekkel és zavarokkal pedig rögtön a mágus felé vette minden falulakó az irányt.

A mágus okos ember volt. Tudta, miben rejlik a színtiszta varázs, és eszerint formálgatta mindig a hozzáfordulók diskuráját: nem nyilatkozott, nem felelgetett, helyette kérdezett, emlegetett, adott a magáéból, kapta a másét. Szószátyárnak senki sem nevezhette, ám aki betért hozzá, mind úgy botolt kifelé a kősátorból, hogy azt érezte: egy fikarccal többet tud a mágusról, mint annak előtte. Ez a tudat pedig aztán lassan átcsurogta magát a kibotló saját elméjének szitáján, kigörgetve a számára fontos aranykavicsokat, amelyeket aztán tudat nélkül építgetett bele saját lelke kincstárfalába.

Messzi földön híre ment a mágusnak, és ahogyan teltek az esztendők, egyre többen zarándokoltak el kősátrába néhány rájuk szabott lélekkavicsért. Volt olyan nap, hogy több tucat vándor-érdeklődő is ott toporgott a sátorküszöbön, türelmesen várva a sorára kerülést. Csejefalva ilyenkor büszkén düllesztette mellkasát, és bennfentes mosollyal igazított útba minden egyes ténfergőt; jólesett a csejéknek minden egyes vándorlény, akit a mágus híre hozott a faluba, s annak tudása, hogy egy ilyen hírű varázsember pont náluk kívánta meg a telepedést, külön édesgette jóérzésüket.

Egyik nap a mágus eltűnt.

Senki sem tudta, vajon hová mehetett: a kősátor megmaradt, még érezni is lehetett a bensőkbe szivárgó füstök maradékát, ám az eregetőnek cseppeletnyi nyoma sem maradt sehol. Szívükhöz kaptak a falulakók: csak nem esett valami baja a mágusuknak? Tán ők kergették el ártatlan rajongásukkal? Mégis mivé lesznek nélküle? – jejengett egymásak a csejenép.

Hosszú évszak lett a mágus nélkül töltött hónapokból. A falulakók kezdték feladni annak a reményét, hogy egyszer még viszontlátják köddé lett kedvencüket; még a gyógymester is hiányolni kezdte a mágust, akit – mióta kiderült, nem kíván vetekvésbe fogni vele – még meg is kedvelt kissé.

Telt a tavasz, ért a nyár, mágustalan mindkettő. Kiszáradt a kősátor levegője, benőtte a moha a küszöbsarkot, és félénk pókcsalád költözött a kövek közé.

Aztán a mágus egyszercsak visszatért.

Egy derengetős reggelen hirtelen megjelent a csejepiacon, kezeiben korábbról is ismert foltzsákjával, és mintha mi sem történt volna, nyugodtan nyúlt a zamatgyümölcsök és csejelángosok után, csakúgy mint korábban. A piacnép olyan üdvrivalgásba fogott láttára, hogy a falu két hétalvója is felriadt hajnalálmából, zavartan pislogva egymásra, hogy mégis mi történhetett?

A mágus kezet nyújtott az örömködőknek, megköszönte köszöntésüket, megsajnálta sajnálatukat, és sűrű bólogatással felelt minden érdeklődőnek, aki félénken-boldogan kérdezte: szabad-e megint eljárni hozzá zavarok idején? Aztán hátára vetette teli foltzsákját, és biztos léptekkel indult vissza a kősátorba, sok-sok boldog csejepillantással a tarkóján.

Amint hallótávon kívülre ért, nagyobb hangot eresztett a falu öröme. Egymás hátát csapkodták a csejék nagyokat kacagva, és bizonygatta mindenki a másiknak, hogy figyelje csak meg, most jön majd az igazi nyár, érkezik majd ismét tömegnyi vándorlélek, vitákból többé nem lesz törés, a bánatot pedig ismét a tóadta nyugalom váltja fel majd, mintha az elmúlt évszakrészek meg sem történtek volna.

Azonban történt valami azokban az évszakrészekben, amiről a csejék nem tudhattak.

… Eleinte észre sem vették, hogy bármi változott volna a mágusban, ugyanúgy jártak el hozzá, mint régen, az érdeklődők ugyanúgy toporogtak a küszöbön, a csejemellkas ugyanúgy dülledezett.

Ám lassan-lassan, csigalassan, mindez megváltozott. Az érdeklődők elmaradoztak, a falulakók pedig egyre gyakrabban fordultak a vidám, harsány gyógyászmesterhez, mint mágusukhoz. Néhány aranyhű cseje kitartóan bandukolt hetente-kéthetente a kősátorba, ám még ők is érezték a mágusélményről, hogy vízízűbb, mint régen volt. A gyanútlanabbak ezt csupán a füsthiánynak tudták be: a kősátorból ugyanis eltűntek a párjuknincs füstgomolyok, helyettük tisztán harapható levegő fogadta a betérőket, s ahol annak előtte csípős homályfény lebegett körbe-körbe, most vízillat és mosott kőszag járta át a teret.

A nagyobb, ám aligacska feltűnő változás azonban a mágus személyében volt.

Ez borzongott az elszokó csejékben, akik közül a beleérzők vakon tapogatták ki a másságot az új és a régi mágusélmény között: a nyom nélkül visszatért mágusember ugyanis többet hallgatott, mint beszélt, többet kérdezett, mint mesélt. Ez persze eleinte minden csejének jólesett, regéltek is magukról órahosszat a mágusnak, töményen-fényesen; ám amikor torkig rekedten támolyogtak haza a kősátorból csejelakjaikba, és keresgélni kezdték a rég óhajtott aranykavicsokat, hogy lelkükbe építhessék őket, csak többökölnyi ürességet markolásztak össze, mást nem.

Mert kavics nem marad fenn szita nélkül, ha pedig nincs szitálnivaló, honnan is lenne kavics?

Teltek az órák, teltek a napok, hallgatott a mágus, figyelte a csejéket, figyelte magát. Úgy belemélyedt a nagytengernyi figyelésbe, hogy kezdték elkerülni figyelmét az apróbbságok. Ettől persze még jobban figyelt, s még jobban kongott, mint azelőtt.

Egy őszközépi napon aztán, miközben a falevelek csuda tűztáncot jártak csípős szellőmuzsikára, látogató érkezett a faluba.

Ez egyszer nem a mágus híre indított valakit csejeföld-nézőbe, hanem a gyógymester mibenléte: legidősebb lánya tért vissza vándorlataiból, hogy megnézze, mit művel felmenője a szülővidéken. Örült a mester sapkától saruig, hiszen lánya már hosszú évek óta járta a világot, fedezgetett új gyógymódokat, beszéltetett rég-gyógyítókat, s gyakran csak egy-két sornyi lapulevélben üzent atyjának magáról, épp merre jár, mit kutat. Talán ezért is esett úgy, hogy Csejefalva apraja-nagyjából csak néhány elmében villódzott a felismerés, amikor a lány azon a bizonyos ősznapon egyszercsak átsétált a nagytéren. Többségük csak álmélkodott: mégis ki ez a mélyvörös köpenybe burkolózott alak, gondolták magukban pillanatokig, aztán legyintettek. Talán a mágushoz jött megint valaki, sóhajtottak magukban, és tették tovább tennivalóikat. Jóemberből voltak a csejék, aggódtak mágusukért, ha tudatuk nem is hangoskodta túl aggodalmukat.

A mesterlánynak külön jólesett a falu nemtörődése. Világutazó létére többre tartotta a lelkeket a tájaknál, ám többnyire csendben és mosolyban szerette szemlélni őket, meglátni azt is, ami közelről megbujkál, messziből kitűnik. Így nem sokkal miután megörvendeztette apját saját személyével, idegen gyógyászataival és messzi megtudásaival, eltünedezett a csejék között. A következő napokban egyszer a piacon, másszor a téren, harmadszor a csejedombi templom körül tűnt fel, mindig köpenyben, mindig magában.

A mágus a piacon szaladt a tekintetébe.

Minden héten ugyanakkor járt csejepiacra a mágus, feldúsítani kősátra tartalékait, s mivel a falulakók nagyja elszokott a hozzájárástól, többségük itt látta őt egyedül. Kedves népség volt a cseje, így a mágus hetentei piacozása inkább szólt a mindenkivel való csevelygésről, mint elemózsia-szerzésről. Tudta ezt a mágus, készült is rendületlen minden egyes héten kérdéssel és közteséggel minden egyes falulakó számára.

Ez alkalommal azonban, a piaci csevere kellős közepén, enyhe tűszúrást érzett jobb halántéka körül. Odakapott, majd kissé oldalra nézve rögtön a lány tekintetébe esett.

Feltűnt neki, hogy egyedüliként a ráfigyelők között, a lány megtartotta tőle tiszten túli távolságát. Ám mivel épp két cseje fogott jóízű beszámolásba mellette, a mágus lassan megdörzsölte halántékát, majd teljes figyelmét a beszélőkre fordította vissza.

Sokan gyűltek össze piacolni, s mind köszönni akartak a mágusnak, így a nap már majdnem delére járt, mire visszaindulhatott a kősátrába. A mesterlány mindvégig kísérte szemeivel, ahogyan az előtte lévő órákban is. Látta, mekkora figyelemmel kérdezi a mágus a csejéket, milyen átadással hallgatja cseprőségeiket, s azok mennyire nyitják ki magukat előtte. Látta azt is, hogyan zuhan bele a mágusba minden egyes szó, magasról, visszhang nélkül, mint lepeltengerbe ejtett kósza kásagyöngyök sora. Látta mindezt a lány, és egy idő után összeszedelőzködött a kútszélről, ahol addig kuporodott.

Mire a mágus felvette foltzsákját, a lány már nem volt a téren.

A mágusnak persze mindez fel sem tűnt. Úgy bezsongták figyelmét a hallott csejeségek, hogy azt sem vette észre, mennyire megkapta halántékát a délnap. Némi búcsúzkodás után némán lépdelt a kősátor irányába, szilárdan tartva teli zsákját, majd félút felé járva hirtelen szeme sarkába futott egy vörös köpeny.

A következő pillanatban a lány már szemben állt vele.

„ Hol veszett az öröme?” – kérdezte a mágust.

Tisztán csengő hangja volt a lánynak, érezni lehetett benne apja harsány örömének árnyát, csakúgy, mint parti szellők legyezését, hajnalharmat csöppenését, messzi földek fáradását. 

A mágus okos ember volt, sem mogorva, sem becstelen, felelt hát szépen és érthetőn:

„Nem volt nékem olyan soha.”

„Hát az miféle indok?” – így a lány.

„Miért kérded?” – kérdezett vissza a mágus, szokott figyelmessége teljes birtokában.

A mesterlány arcán átszaladt a derűség. Válasz helyett közelebb lépett a mágushoz, odahajolt bal füléhez, és pihehalk határozottsággal annyit mondott:

„Majd megtudja, mosolytalan.”

A mágus enyhe meglepetést érzett bizseregni gyomormélyében, ám mire feleletre nyitotta száját, a lányt már magához vonta az őszi bíborban aranyló csejetáj. Néhány pillanatig helyében maradt a mágus, majd ismét hátára vetette foltzsákját, és hagyta, hogy a korábbi csejezsongás újból elborítsa visszaútját a kősátor felé.

Amint belépett a vízillatú térbe, szokása szerint a sátorasztalra helyezte zsákját, és kezdte kiszedelőzni belőle az elemózsiákat.

A zsák szájánál azonban egy ismeretlen, kétökölnyi, fűszersárga bugyrot talált.

Eleinte nem foglalkozott vele, s az asztal végébe rakva, tovább törődött heti tartalékaival, sorjában kirakosgatva őket a széles konyhapolcra. Mikor eltevődött minden, ismét kezeibe vette a bugyrot, és közelebbről is szemügyre vette. Ahogyan nézte, forgatta, egy idegen kézzel írott csücsökre figyelt fel.

Egyetlen szó volt a csücsökre írva, se több, se kevesebb.

„Mágusmosolygató”.

Teltek az órák, teltek a napok, a mágus elfeledkezett a polcán pihenő pici bugyorról, tovább figyelte a mindent és feledte a kicsit, mígnem egy téli hajnalon, reggeli aromájának készítése közben észrevette, hogy elfogyott a cukorméz. Szalmahegynyi bosszúság szúrt át figyelemfelhőjén, s homloka egy pillanatra ráncokba borult, majd csakúgy, mint bárki más, aki kifut tartalékaiból, pótédesség után nézett a konyhapolcon. Csöppnyit tűnődve levette polcáról a rég-nem-nézett sárga bugyrot; megnézegette; belenyúlva ujjaival, kicsippentett belőle némi szórnivalót, és aromájába eregette. Ezek után, szokása szerint, a sátorablakhoz vitte, letelepedett egy kőfoltra, és ott kezdte kortyolgatni. 

Ahogyan az első korty szétáradt a testében, megszólalt benne valami.

A mágus meglepettségében mozdulni sem tudott, annyira váratlanul érte az ismeretlen érzés. Mintha egy gyöngyhang válaszolt volna az édes aromakortyra benne valahol mélyes-mélyen, olyan mélységben, amelyről ezidáig azt sem tudta, létezik… Mintha a gyöngyhang megörült volna a kortynak, és örömében dalolni, nyílni, ágaskodni, emelkedni kezdett volna… A mágus csak ült a kőfolton, és érezte, törekszik a gyöngyhang belőle kifelé, jön, jön, sietve, aztán egyszercsak kirepült a száján, amely a csodálkozástól igencsak tátva marad.

Pillogott körbe a mágus, mégis merre lehet az a valami, ami az imént még benne, most pedig körötte leledzik; ám sem gyöngyöt nem látott, sem hang nem érte füleit. Egy aprócska sóhaj szaladt ki belőle, majd kissé megrázva magát, felkelt a kőfoltról, hogy a nagy álmélkodásban jól kihűlt aromáját kissé megmelengesse.

Útközben a tűzhelyhez ismét valami furcsaságot érzett, ám ezt az érzést már könnyűszerrel csípte fülön. A tudósi biztonság kedvéért azért odahajolt egy sötétfényes üvegkancsóhoz és megvizsgálta benne görbült képét: bár a kancsó gyenge tükörnek bizonyult, egyvalamit hiba nélkül mutatott.

A mágus mosolygott.

… Halvány, vizes mosoly volt, de mégis – rég nem használt izmok szaladtak össze arccsontjai mögött, ujjongva a viszontlátásnak, a mágus pedig hirtelen megérezte magában ugyanazt a barna páraillatot, amely annak idején a bugyorszájból fogadta őt.

Okos ember volt a mágus, sepercnyi idő alatt rájött a mosolyrejtély kulcsára. Kezébe vette az imént használt sárga bugyrocskát, és ismét elolvasta a csücsökírást. Mágusmosolygató, mormogta magában, majd még mindig fogva a bugyrot, kilépett a sátorküszöbön, kisétált a téli hajnalvidékbe, és néhány lépésnyire a kősátortól megállt. Arcát az égnek emelte, becsukta szemeit, és elkezdett figyelni környékére. Hallotta a havat, az erdőt, a reggeli télszelet, az ágbeszédeket, és miközben mindez bezsongadozta érzékszerveit, lassan, egészen lassan, próbálta megkeresni magában azt a pontot, ahonnan a mosolygó gyöngyhang az imént kiröppent.

Alig valamicske figyelemcsurgást engedélyezett magának a mágus, mégis, amikor megtalálta, teste-lelke összerándult, és térdre esett a hóban.

Ámdemikor kinyitotta szemeit, tisztább volt a mágus tekintete, mint hosszú-hosszú évszakok óta. Imént hozott döntése átsütött szemsugarain, mint aki tudja: bár sok a tennivaló, s tenni bármit lüktetni fog, igazán, lázasan, mégis nekivetekszik.

A mágus feltápászkodott, lerázta magáról a havat, majd bugyorkájával együtt visszalépdelt a kősátorba, és finom határozottsággal magára zárta a sátorajtót.

Az ajtó aztán zárva is maradt néhány napig. Fájdalmas vihar kerekedett a vidéken, a csejék mind egy szálig saját otthonukban várták ki a végét, egymás társaságában nyugodva, s eszébe nem jutott senkinek a mágus felé nézni. Ha bárki csejefia mégis a kősátor felé bandult volna, nagy eséllyel hallott volna olyan hangzókat, melyeket még a vad viharzaj sem tudott túlkiabálni.

Ám mindez igazi vihartitok maradt, a falulakók meghúzódtak csejezugjaikban, türelmesen várva a télvégi vihar kifúlását.

A vihar pedig – megannyi viharzáshoz hasonlóan – néhány nap múlva átalakult zajongó harcosból fáradt túlélővé, csendes esőzéssel és fehérszürke égbolttal felfegyverkezve a villámok és dörgések helyett. Aztán elmúlt az is, s egyik reggel a csejék aranyló tócsákra és ezüst cseppszimfóniákra ébredtek. A bátrabbak kimerészkedtek csejeportáik elé, és örömmel nyújtózkodtak a viharutó édes levegőjében. Akik az egeket kémlelték, borjúnyi felhőt sem láttak szaladni sehol – néhányuk azonban meglepődve vette észre, hogy a távoli kősátor kéményéből, hosszidők óta először, vékony füstszalag kígyózik a magasba.

Miután egészen biztossá vált a vihar nemléte, egy ifjú csejepár vállalkozott arra, hogy megnézzék, mi van a mágussal. A párocska már korábban is járt a kősátorban, kaptak tőle régről elég lélekkavicsot ahhoz, hogy elnézzenek hozzá akkor is, amikor kavics már nem esett senkinek. Kézenfogva indultak el aznap a kősátor felé, s mire a küszöbhöz értek, a mágus már nyitotta is az ajtót. Betessékelte kedvesen a két csejét, majd megkínálta őket némi innivalóval. Ő maga egy aromabögrét szorongatott, melyből időről időre apró kortyokat húzott.

A csejepár nem tervezett hosszú látogatást, így amikor a nap már lefele kacskaringózott az ablaküvegen, kissé értetlenül tápászkodtak fel a mágus asztalától. A faluba menet sietőn-susogón tárgyalták meg egymással, micsoda jókedvében volt a mágus, mennyire jólesett a rég ismert füstgomolyból lélegezni egy keveset, és hogy mégis hogyan maradhattak ennyi ideig nála? Mire a falutér közepébe értek, már másról folyt a susogás: meghitt, boldog mondatok hangzottak el az ifjú csejék közt, és aznap mindketten úgy tértek nyugovóra, mint akik nem is értik, mitől lett ennyire szép az aznap.

Másnap nyitott a csejepiac, duzzasztani viharverte tartalékokat, csereberélni ép maradékokat. Egész Csejefalva a falutérre fordult; sokan sokat szorongatták egymás kezét, üdvözölve szomszédjaikat, örülve a viszontlátásnak. A csejepár is ott tereferélt a többi falulakó közt, és mint ritka nemesfa-golyót, gurították el mindenhova a hírt, hogy a mágus változott a viharral. Nem hallgat annyit, mint korábban, hadarták, beszél ő is, tapasztalásairól, megéléseiről, tán többet is, mint valaha régen. A csejék tisztelettel, de kétkedve hallgatták a párocska beszámolóját, s nem mertek hinni abban, amiben oly régóta reméltek már hasztalan.

A mágus egyszercsak feltűnt a piacon.

Kedvesen kíváncsi nép volt a cseje, így többségük ürügyet sem keresve szaladt oda hozzá, kérdezgették, hogyan élte túl a vihart, mit csinált ennyi napon át egymaga, és közben lesték minden mozzanatát, hogy tényleg látszik-e az a valamiség, amit az ifjú csejepár próbált szavakba öltöztetni az imént. A mágus pedig, kissé kisápadva ugyan, de nekikezdett a felelgetésbe.

Néhány perc elteltével igazi csejekör alakult ki a falutéren. Hallgatta mindenki a mágust, majd mint egy jól olajozott színdarabban, egymás mondandóját szépen kivárva mindenki beszámolt arról, mit élt át a viharnapok alatt, kinek mi melengette meg a szívét, kiben mikor ázott el a türelem. Fájdalmak, örömek egyaránt előkerültek, régi gyászok, új vigaszok, véghetetlen pillanatok szüntelen gurgó sora.

Teltek az órák, teltek a napok, ismét odaszoktak idegen vándorok a sátorküszöbre, már amikor a csejéktől odafértek; annyira örültek a falulakók a lélekkavicsoknak, melyek a mágus jóvoltából megint beragyogták lelkük tófenekét, hogy egészen belepték az idejét. A mágus maga pedig napról napra bátrabban merítkezett a lelkekben, mind máséban, mind magáéban, és egyre többet mosolygott mosolygató nélkül is.

Elérkezett a tavaszelő, s vele együtt az első jóízű kacagás is a mágus szájából. Hirtelen szakadt ki belőle, mint annak idején az első gyöngyhang, lefekvés előtt, magamagában. Saját felismerése kacagtatta: aznap nem is édesítette aromáját semmivel, sem cukormézzel, sem mosolygatóval.

Másnap kora reggel kopogtattak a sátorajtón.

Mikor a mágus kinyitotta, megcsapta érzékszerveit az ápolt tavaszillat, s csak azután látta meg a mesterlányt előtte állni. Köpenyével a kezében, a lány csengő szemekkel nézett fel a mágus arcába, és ugyanolyan tiszta hangon kérdezte őt, mint első találkozásukkor:

„Hol veszett az öröme?”

- Rámérsz egy kicsit, Pillege? – kérdezte vidáman Tőte, a kétarcú nyúl egy napsugárzó hajnalon.

Pillege felsóhajtott, és fáradtlassan elszámolt tizenegyig. Nem akarta megbántani nyúlbarátját, akit a tarkóján található szájszabású foltocska miatt hívott mindenki kétarcúnak: távolról nézve ugyanis teljesen úgy tűnt, mintha hátulról is ugyanazzal a harsány mosollyal köszönne a mögötte lévőknek, mint amivel az orra előtt állóknak szokott. Pillege szerette Tőtét, és általában élvezte a vele való társalgást, most mégis csak ennyit mondott:

- Ne haragudj, de... dolgom van.

Tőte felnevetett.

- Dolgod? Ugyan miféle dolog az, amihez Mende-rét kellős közepén kell ülnöd, csukott szemmel, magadba gubózva?

Pillege nem válaszolt.

- Hát akkor dolgozz csak tovább, te komolya, te! – öltötte nyelvét Pillegére Tőte, majd változatlan jókedvvel tovatappant. Egy pillanatra még eszébe jutott, hogy mégiscsak furcsa az, amit barátja csinál (vagy épp nem csinál, feleselt vissza rögtön magának), de aztán eszébe jutott: biztosan van valami oka rá. Hiszen ő mindig tudja, mit és mikor kell tenni.

A hopponhagyott Pillege kissé elfintorodott, majd kiegyenesítette arcvonásait, és továbbra is csukott szemmel üldögélt egymagában Mende-rét közepén. Néha meg-megrándult a fején lévő szöszpihék közül egyik-másik, ám ettől eltekintve olyan mozdulatlanul kuporgott a rétközépen, mintha csak egy otthagyott őskővé változott volna.

Pillegének ugyanis zsibaja volt.

Pontosabban a feje zsibogott szüntelen, hangosan és hálátlanul, már két teljes napja, mígnem lassanként úgy érezte, inkább megszabadítja testétől és él tovább boldog fejetlenségben, minthogy tovább kelljen elviselnie az állandó zsibajkodást két füle között.

Amikor elkezdődött, nem vette komolyan. Egy kis zsibaj még sosem ártott senkinek, gondolta akkor magában, és ugyanúgy hallgatta a rétlakókat, mint addig – Pillege ugyanis bölcspihe volt, és mindenki hozzá futott, ha baj esett a rétháznál, vagy egy rejtélyes titokcsoda került elő napközben, vagy ha egyszerűen csak beszélgetni akart valakivel – ám pár óra múlva már annyira felerősödött a zsibaj, hogy saját hangját is alig hallotta, nemhogy más rétlakóét.

Mint minden bölcspihének, úgy Pillegének is megvolt a saját kis pihekönyvtára, ezért először abban keresett választ a zsibajűzés egyre égetőbb kérdésére. Néhány órányi kutakodás után azonban abbahagyta; a zsibaj miatt alig tudott odafigyelni a sok könyvbéli okosságra, ám azt mindenesetre kiderítette, hogy zsibaj elleni orvosság a bölcspihék szerint nincs. „Néha jön, néha megy, általába’ fejbe-nyakba, rosszabb, mint az egyszeregy.” Ez aztán a segítség, mormogta szárazon magában Pillege, és mivel a könyvszavakkal nem jutott semmire, elkezdett kérdezősködni barátai között – már amennyire fejzsibogása engedte.

Tanácsból aztán érkezett több is, mint kellett volna: Tőte egyarcú unokatestvére, Táta azt javasolta, rágcsáljon egy kis mentafüvet gazolajjal; Guró, a rétibéka azon nyomban elkezdte kavicsokba temetni, hogy a zsibaj mielőbb azokba szálljon; még Pillege ikerhúgának, a piheszép Pillenőnek is eszébe jutott valami:

- Valami hangosabbat kéne találni a zsibajnál, és azzal elűzni! Ha gondolod, összehívom a rétizenekart, és idejövünk az ablakod alá – attól biztosan jobb lesz!

Ám sem a kavics, sem a menta, sem a határozottan hangzavaros rétizene nem segített Pillegén. A második nap estéjére már akkora volt a zsibaj a fejében, hogy nem igazán tudott mást csinálni, mint ülni egy helyben, és meredni maga elé.

Ám mivel az ifjú bölcspihe egyébként is igen gyakran csinálta ezt, nem igazán tűnt fel senkinek.

Egy aprócska, fémes színű medált –a bölcspihék szókincsével élve: kegyelemtallért – tartott a kezében Pillege, és a csillanó tárgy láttán egy pillanatra még a zsibajról is megfeledkezett, annyira ellepték az emlékek. A tallér ugyanis pontosan azóta lakott az éjjeliszekrény tetején, amióta jómagát bölcspihévé avatták, azaz nem egészen (Pillege gyors fejszámolást végzett) hét és egynegyed hónapja. Nagy megtiszteltetésként élte meg akkor a feltallérozódást, hiszen a bölcspihék általában mind éltesebb, piheszakállúbb rétlakók voltak, ő pedig csak egy simaarcú, ifjonti rétpihe. Valamiatt mégis méltónak találták erre a tisztségre, és Pillegének hirtelen eszébe jutott a rejtélyes kismondat, amivel a főbölcspihe nyújtotta át annak idején a tallérkát:

- Ezentúl találva leszel, nem kereső.

Találva? De hogyan? – álmélkodott akkor magában Pillege, majd néhány feszes gondolatmenet után úgy vélte, rájött a titoknyitóra. A bölcspihéket mindenki keresi, mondta magában, és legbelül még egy csepp büszkeséget is érzett magában, hogy ezentúl ő adja majd meg a rejtélyválaszokat a tágas Mende-rét összes lakójának. A tallért pedig hazavitte, megtörölgette, óvatosan az éjjeliszekrényére helyezte, és rögvest el is feledkezett róla.

Most hogy megint a kezébe került, és még a zsibaj is elhallgatott egy röpke pillanásra, Pillege ismét belegondolt a tallér kísérőmondatába. Találva leszel, nem kereső… Ez vajon egy bölcspihe mindenére igaz? Nem keresnek semmit, csak őt keresik… Lehet, hogy a válaszokat még keresni sem kell?

És egy szemhunyásnyival azelőtt, hogy a zsibogás ismét feltámadt a fejében, Pillege döntött egyet. Nem keresi tovább a zsibajválaszt, helyette csak várni fogja, hogy az rátaláljon. Ilyen fejzsibogás mellett úgysem tudna sok minden mást tenni.

Így került hát Pillege a rétközépre, és ezért ült ott már hosszú órák óta egyedül, önmagában, némaságban-szemhunyásban. És mivel nemhiába választották meg ilyen fiatalon is bölcspihének, türelmesen kuporgott a zenge fűszálak közt, várva-várva, hogy a zsibajválasz mielőbb rátaláljon.

A válasz azonban késett. Helyette rövidesen érkezett még több zsibogás és egy tucatnyi rétlakó, akik megrohamozták Pillegét kérdéseikkel.

- Pillege, hogy kerülsz ide? Már órák óta kereslek – a fiamnak besárgult az egyik jobbkeze, mit csináljak? – kérdezte agyonaggódva Minte néne, a szürke vízipókanyó.

- Nekem a fűzfőzetem erjedt be valamitől, pedig mindent úgy csináltam, ahogyan néhány hete javasoltad… Nem tudnál eljönni, hogy megnézd, mi baja? – kontrázott mély hangján a bikamadár Bendere.

- Te Pillege, beszakadt a rétház egyik zsaluja és a hajnalharmattól kissé megázott egy-két rétkönyv, mit csináljak velük? – harsogta túl a tömeget Maróca, a tekintélyes kinézetű rétház-felügyelő.

- Pillege…

- Pillege, figyelj ide!

De Pillege nem figyelt. A zsibaj addigra már úgy felerősödött, hogy alig hallott valamit a környező kérdésekből, követelőzésekből; mintha csak égszakadás zúgott volna szüntelen a fejében, dörgéstül-szélviharostul. A rétlakók pedig amikor észrevették, hogy a bölcspihe egy arcizom-rándulással sem felel nekik, rövidesen feladták és visszatértek rétlakjaikba. Néhányan morgolóba kezdtek a bajszuk alatt, ám a többség a kétarcú Tőtéhez hasonlóan ráhagyta Pillegére a dolgot: egy bölcspihének mindig igaza van, biztosan fontos dolgokról mélázik magában, nyugtatgatták magukat.

Lassan, lábalógázva eltelt a harmadik nap is. Pillege pedig még mindig csak ült a rétközépen, fejében a zsibaj, lelkében a várakozás. A nappali verőfény elrozsdásodott, majd óvatosan levetette minden színét és elbújdalózott estére. Nem sokkal ezután kibukkant a hold az éjszálak mögül, és elkezdte táncba csalogatni a rétközépi füveket és földeket.

Pillege mindebből persze nem vett észre semmit. Csukott szemhéjai mögül ugyan halványan érzékelte a körülötte történő színeváltozásokat, ám jobban lefoglalta saját zsibaja, minthogy a kinti esthangokra is figyelni tudjon. A türelme azonban – a nap folyamán először – kissé fogyóban volt.

- Hol vagy már, te válasz? Meddig várjak még? – fortyogott magában Pillege épp abban a pillanatban, amikor az első holdsugarak költöztek a rétre játszani. És elhatározta, hogy ha perceken belül nem történik semmi változás, szétgabalyintja magát a földről, feláll, és hazaérve újra keresésbe fog. A zsibaj azonban ekkor úgy erőt vett rajta, hogy nemhogy a lábát, de füle botját se tudta megmozdítani.

- Nem tudok mást tenni. Ennyi vagyok. – gondolta meggyötörten szegény Pillege.

Amint ez a gondolat elhagyta lélekszáját, történt egy valami.

Pillege egyszercsak úgy érezte, mintha a fejében zsibogó zavarság szívében született volna egy apró, magszerű pont. A zsibaj még nem vette észre, ám a magpont ott volt, lélegzett halkcsöndesen. És aztán elkezdett nőni.

Pillege zsibaja pedig fogyásba kezdett. Ahogyan egyre nőtt a magpont, úgy a körülötte lévő halkcsönd is egyre nagyobb méreteket öltött, a zsibajnak pedig egyre kevesebb helye maradt a bölcspihefejben. Kapkodott a zsibaj, próbált úgy helyezkedni, hogy még épphogy elférjen a halkcsönd mellett, de nem sikerült – a magpont csöndje egyre mélyebbeket, nagyobbakat lélegzett, így lassan, apránként, a zsibaj zsibogva kiköltözött Pillege fejéből.

Először el sem hitte, hogy ugyanazt a világot látja. Kereste a zsibajt, hogy hova lehetett, ám a fejében úszkáló csönd annyira üdítette, hogy hamarosan abbahagyta az amúgy is meddőnek látszó kutakvást; helyette megnyújtózta magát, majd óvatosan, nehogy véletlenül is hangot adjon ki magából, felállt. Szétnézett a holdfény-fürdővé vált rétközépen, majd óvatosan elkezdett hazafelé lépdelőzni.

Másnap Pillege egész nap ágyban maradt, annyira élvezte a benne lubickoló csöndességet. Nem akarta semmivel sem megtörni az a derűs nyugalmat, ami a zsibaj közben született meg benne. Este kimerészkedett néhány tízperc erejéig, s visszagyalogolt a rétközépre, kezében kegyelemtallérjával. Mende-rét ugyanúgy holdfürdőzött, mint előtte való éjjel, ám Pillege mégis másnak érezte, szépnek, de mindennapibbnak, mint azelőtt.

A fiatal bölcspihe elmosolyodott, majd kényelmesen hazasétált.

A következő reggel Pillegét már a rétházban találta. Maróca meglepetten köszönt neki szokásos harsoghangján, amikor rányitott.

- Csak a könyveket jöttem ellenőrizni – magyarázta magát derűsen Pillege.

- A könyveket?... Akkor mégis hallottad, amit tegnap mondtam neked? – csapott le rá Maróca.

- Igen.

- És miért nem mondtál semmit?! Többen is aggódtunk érted, tegnap kimentünk megnézni, mégis merre lehetsz, erre hűlt helyedet látjuk – durrogott hangosan a rétház-felügyelő.

- Ne haragudjatok; épp zsibajom volt, és azt hevertem ki – válaszolta ugyanolyan derűvel Pillege Marócának, aki értetlenül nézett vissza rá.

- Zsibajod? Hát az micsoda? – kérdezett vissza kissé bizonytalanul.

Pillege felnevetett.

  Kiskristóf felkapta a fejét.

Nagymamája épp az uzsonnamaradékot szedte be a billeasztalról, miközben ő javában számolgatta az aznapi leckevalót: ha egy marékban tíz a cserebogár, a másikban pedig egyetlen, hány fog megmaradni egymással a két marék találkozásakor? A nagy elmélyülésbe mindaddig nem szivárgott semmi zaj, és Kiskristóf éppen bősz marékellenőrzésbe fogott, amikor füleibe kúszott nagymamája hümmzenéje.

Nem a dúdolás lepte meg – hiszen tudta ő már réges-régről, hogy a nagymama sok száz fia dallam ismerője, akik minduntalan előbukkantak a hétköznapok tekerében, vidáman vagy vonszolón, fáradtan vagy feledten az évtizedek cserepezte ajkak közül. Ám ilyen dallamot még sosem mormolászott magában a fiúcska öregszülője, és révedő mosolya is furcsa volt egyébként mindigtevő arcán.

Kiskristóf félbehagyta a marékoskodást, és fülelni kezdett, hátha meghall egy-két dallamszótagot az idegen hümmöréből. Ám a nagymama néhány pillanat után észrevette unokája fülfigyelmét, és dúdola helyett elnevette magát tágra nyílt tekintete láttán.

- Nem bírsz a bogarakkal, Kiskristóf? – kérdezte kedvesen a kisfiút, akit kipirított a tiltakozás.

- Dehogynem! Csak hallottam, amit hümmögtél, és… Mi ez a dallam, nagymama? Honnan való?

A nagymama mosolygós-óvatosan leült a fiúcskával szembeni cseprő székre, és válasz helyett halkan énekelni kezdett.

- Száll a dallam árnyról árnyra,

magát mindig elkiáltja:

Gyöngyörű vagy, gyöngyörű!

- Gyöngyörű? – csodálkozott el az idegen szón Kiskristóf.

- Igen, gyöngyörű – válaszolta a nagymama. – Majdnem annyi idősen tanultam ezt a dalocskát, mint amennyi te vagy most; és a mai napig nem hallottam még sehol olyan muzsikát, ami párja lenne. Pedig csalóka dallam ám a kis komisz! Gyakran évekig lapul némán egy lélekrekeszben, és a világ összes szivárványa sem tudja előcsalni a szürkületből. Néha azonban, amikor már nem is gondolok rá, elcsengi magát bennem, onnantól fogva pedig napokon keresztül zengettyűzik vidáman a fülemben.

A nagymama mintha egy pillanatra elfeledte volna, hogy Kiskristófhoz beszél, és félhangosan ismét dúdolába kezdett. Kiskristóf viszont türelmetlenkedve félbeszakította a furcsa dallamot:

- De a gyöngyörű? Mi az a gyöngyörű?

- Valami, amit csak a nagyon kicsik és nagyon nagyok értenek igazán. Szóba nem, csak mesébe és muzsikába lehet önteni, minden más halálra burkolja a lényeget…

A nagymama sóhajtott egy aprót, majd visszamosolyodva megkérdezte unokáját:

- Tényleg érdekel? Jobban, mint a markolt cserebogarak?

- Igen! – kiáltotta Kiskristóf, és hangos csappanással bevágta a leckevalót, majd kis fészkelődés után könyökeit maga elé helyezte, és vágyva-várakozva a nagymamára nézett.

A nagymama pedig hol énekelve, hol mondolázva meséjébe kezdett.

Régi réten s dombon át,

tóközépi tisztafától

színgőz szikla karcéléig

  száll a dallam árnyról árnyra,

magát mindig elkiáltja,

gyöngyörű vagy, gyöngyörű!

Egyszer felhők napcsípte köpenyébe fújja magát, másszor lila füvekben hentereg; játék a minden és minden a játék, járja a világot, kiáltja a gyöngyörűt. Néha peregnek belőle az örömök, néha meg kristálykönnyeket zokog fehér bánatától, de ő csak száll árnyról árnyra, magát mindig elkiáltja: gyöngyörű vagy, gyöngyörű! 

Egy nap a dallam észrevett egy sárkánykát. Volt körötte több is, szebb is, de az apróság nem érezte magát kevesebbnek senkinél: minden erejével azon volt, hogy olyan lángcsatornát leheljen ki magából, amely felveheti a versenyt a többivel, és ugyanolyan hévvel szalad neki a hegyoldalaknak, mint mások tűzoszlopjai. A dallam csak figyelte, ahogyan a sárkányka pillanatról pillanatra nekirugaszkodott a lánglehelnek, és újra meg újra csalódnia kellett a piciny szikrában, amit kiadott magából. Ám az apróság homlokán az akarat és türelem kétágú koronája szebben lángolt bármelyik sárkány leheleténél a fagyos éjben, és rubinvörös füstöt eregetett magából szüntelen, melyet a dallam meg is kergetett kedvesen, mielőtt elkiáltotta volna magát a sárkánykának: gyöngyörű vagy, gyöngyörű!

Száll a dallam árnyról árnyra,

magát mindig elkiáltja,

gyöngyörű vagy, gyöngyörű!

Másnap a dallam addig bukfencezett egy ifjú felhőgyermekkel kézen fogva, amíg oda nem ért egy szürke kősivataghoz. Ökölnyi kavicsok hevertek egymás hegyén-hátán, szétszórva, simítva, halálos némaság folyójában fürösztve. A dallam ijedtében el is hallgatott, nehogy megzavarja a tomboló csendhullámokat, és odasimult az egyik kőhöz, melyet selymesre subogott már a sokévnyi hallgatás. Amikor nem bírta türtőztetni magát tovább, a dallam egyetlen hangot engedett megszökni lelkéből, és aztán lélegzetét visszafojtva figyelte, mi történik körötte. A dallamhang felszállt a kősivatagból az állólég felé, és először úgy tűnt, mintha semmi sem változott volna – aztán hirtelen énekelni kezdtek a kavicsok, zörejt és karcot és zajokat zengtek a kőmérföldek recsegve-ropogva, a dallam pedig örömében hangja után szaladt, és úgy válaszolt a kőkórusnak: gyöngyörű vagy, gyöngyörű!

Száll a dallam árnyról árnyra,

magát mindig elkiáltja,

gyöngyörű vagy, gyöngyörű!

Harmadnap a dallam egy macskaköves térhez ért, és megfáradva a sok vándorlástól, a tér közepén magasló fa lombjaiba bújt, hogy kipihegje magát. Ám egyszercsak sok száz kicsiny lényre lett figyelmes, akik a fa körül lebegtek virító színszárnyakon, és épp táncjárásba kezdtek egymással. A tánc közben pedig olyan hangok járták át a környéket, hogy még a dallam is belefeledkezte magát, és pihegését félbehagyva állt be a lények közé, megeresztve saját hangját is, amely gond nélkül illeszkedett a lényharmóniákba, mintha csak úgy lett volna megkomponálva egy öreg, égi karmester által. A dallam pergett-forgott a lények között, és egyre erősebben járta át őt a sistergő hangjáték, mígnem egy dicső hangnemben véget nem ért a tánc, és a lények egy szívdobbanásnyi idő alatt szétrebbentek a macskakőtől, maguk mögött hagyva sok-sok kacagó visszhangot. A dallam viszont olyan jól érezte magát, hogy ott maradt a fánál, és az arra járók fülein át sikolgatott még hosszú-hosszú napokon át, mire a végén minden egyes járókelő együtt dúdolta vele a macskaköveken tipegve:

Száll a dallam árnyról árnyra,

magát mindig elkiáltja,

gyöngyörű vagy, gyöngyörű!

Azóta is száll a dallam, egyszer téren, egyszer réten, dombon, erdőn, hegyvidéken, városközti madárrajban, háborúkban, emberzajban… Száll azóta, árnyról árnyra, magát mindig elkiáltja, ha a szíve annak látja: gyöngyörű vagy, gyöngyörű, gyöngyörű…

Kiskristóf sóhajtott egyet.

Hirtelen úgy érezte, mintha már hosszú hónaphetek óta kuporogna becsappantott leckevalójánál, és közben száznéhány világot járt volna be nagymamájával, aki még mindig magába meredve mormolta az ismerőssé vált dallamot. Látta Kiskristóf a sárkányt és a szárnylényeket, látta a kavicsokat és a kószáló dallamkát, amint peremről peremre járja a világot, kutatva a gyöngyörűt. Fiatalságát legbelül megsuhintotta egy nevesincs valami, és ekkor szakadt ki belőle a sóhaj is: kacagó sajgást érzett magában, amit másképp nem tudott volna kiereszteni.

A fiú ránézett nagyanyjára, és már majdnem kérdésre nyitotta száját, hogy megkérdezze: ennyi volt-e a mese...

Ám Kiskristóf végül mégsem szólalt meg.  

- Hát tudjátok-e azt, mi fán terem a rögüle? – kérdezte Baglya bátya hangoskodón két nyármadártól egy harmatos hajnalvirradáson.

A madárkák rebegve rázták a fejüket. Egyikük, a kis Miska nyelt is egyet izgalmában: vajon milyen titokcsodát tudhat meg ismét a bátyától? Matyka testvére azonban hitetlenkedve felcsippent:

- Rögüle? Nincs is olyan, hogy rögüle!

Baglya bátya huhotázott derűjében.

- Még hogy nincs rögüle!... Tekints csak a lenti patak hullámredőibe, Matyka! Ha szerencséd van, és a napsugarak is megsegítenek, egyszer rád kacsint majd a rögüle két koszkavics közül. Onnan ismered majd meg, hogy sárgán csillog feléd, nem fehéren, mint a többi napszikrázó pataktárgy. De ha aztán rátaláltál, jól vigyázz rá! Azt mondják ugyanis, hogy a rögüle az élet legszebb ajándékának a hírnöke – ha hozzád került, akkor úton van már feléd az is, amire mindig vágytál, még ha nem is tudod, mi az...

A bátya hirtelen ásított egyet, majd álmosan rákacsintott a madárkákra.

- Na mi van? Egyikőtök sem vágyik ajándékra? Hussanjatok, Miska, Matyka! Vár rátok a rögüle, én meg már aludnék.

Ezzel Baglya bátya megnyújtózta szárnyait, és lassan csapkodva fabújó odúja felé vette az irányt, maga mögött hagyva a nyármadárpárt.

Miska izgalmában lepottyant az ágról, ahol addig hallgatták a bátyát, és sebes szárnymunkával tudta csak visszalendíteni magát Matyka mellé.

- Hallottad? A rögüle ajándékot jelent! Gyere gyorsan, menjünk, itt van mindjárt a patak, talán még ma megtaláljuk! - hadarta Miska, és már vonszolta is le az ágról Matykát, aki közben durcásan biggyesztette csőrét.

- De nincs is olyan, hogy rögüle! És egyébként is utálom a vizet… - húzta ki tollait Miska markolásából, és nézett dacosan szembe testvérével Matyka.

- Dehogynincs! Baglya bátya megmondta, ott van a patakban! – csippente Miska lepődötten.

- Baglya csak tréfálkozott, igaziból aludni akart – éleskedett vissza Matyka. – Gyere, Miska, menjünk inkább pitypangpihét vadászni! Úgysem találsz a patakban mást, csak szürke halmadarakat és koszkavicsokat.

Miska madár oldalra biccentette fejecskéjét, majd nyelvet öltött testvérére, és szárnyalni kezdett a patak felé. Közben hátrakiáltott Matykának:

- Találok én rögülét, akkor is, ha nem hiszed! És az ajándékot is megkapom majd, meglátod!

Miska madár olyan örömgyorsan röppent a patak irányába, hogy néhány perc múlva már meg is érkezett a csobogó vízösvényhez. Dobbant szívvel ereszkedett a patakzó redők fölé, és kíváncsian bámult a nedves mélységbe, a rejtélyes sárga csillogást kutatva. Ám kavicson, békán, hínáron és halakon kívül mást nem látott a vízmélyben, s addigi kalandkedve egy pillanatra elszontyolodott. Aztán rögtön visszaderülte magát:

- Biztosan máshová bújt el az a rögüle! – és lassan elkezdett a pataknyak felé szállingózni, szemeit folyamatosan a vizeken tartva, hogy véletlenül se mulassza el meglátni a keresett csillanást.

Miska egész nap kereste-kutatta a rögülét, ám sehol nem volt szerencséje. Néha-néha nyakon öntötte az izgalom, amikor sárgás színt vélt felfedezni a koszkavicsok között, ám mindig csalódnia kellett: egy elhagyott gyerekgyűrű, néhány kidobott üveggolyó és egy tucat rézfigura feküdt csak a vízredők alatt, amikor vakmerő vidámsággal a patakfelszín alá bukott. Amikor Matyka madár titokban utána repült a délután folyamán, hogy meglesse, hogyan halad, Miska hajnali jókedvéből már jó adag elcseppent – estére pedig a madárka izgalma teljesen elolvadt, és fáradt csüggedéssel csapkodta hazafelé magát a búcsúzó napsugarak tűzjátékában.

- Nem fogom én megkapni azt az ajándékot – csippente szomorúan Miska, ahogyan az erdőhomályban hazaérkezett abba a fészekbe, amelyen testvérével osztozott. Kicsit tartott is attól, Matyka mennyire fogja őt kicsúfolni az elvesztegetett napszakokért, ám amikor letottyant a fészekközépen, hirtelen elfeledkezett a kétségeiről.

Előtte feküdt ugyanis egy síkos, selymes, sárgás valamicsoda.

Miska madár lélegzetét visszafojtva nyúlt utána a titoktárgynak: forgatta, figyelte, és egyre sebesebben kezdett dobogni benne az izgalom, ám igazán biztos csak akkor lett a dolgában, amikor a nap utolsó napsugara bekószált az erdőhomályba, és megtalálta őket. A napkeltette aranysárga csillogástól Miska madár szeme egészen elkáprázott, és nem tudta tovább magában tartani az örömét:

- Megtaláltam! Megtaláltam a rögülét! Mégis van rögüle! – sikkantotta perceken át az esteledő erdőlakók füle hallatára boldogságában, akik csak elnézően nevettek egyet a nyármadár üdvrivalgásán. Miután már-már berekedt a nagy örömködésben, Miska fáradtan, de széles mosollyal az arcán visszaereszkedett a fészekközépbe, hogy tovább gyönyörködhessen a rögülében. Halkan csippent egyet:

- Most már biztosan megérkezik majd az ajándékom is! De vajon mi lehet az?