Egy aprócska, fémes színű medált –a bölcspihék szókincsével élve: kegyelemtallért – tartott a kezében Pillege, és a csillanó tárgy láttán egy pillanatra még a zsibajról is megfeledkezett, annyira ellepték az emlékek. A tallér ugyanis pontosan azóta lakott az éjjeliszekrény tetején, amióta jómagát bölcspihévé avatták, azaz nem egészen (Pillege gyors fejszámolást végzett) hét és egynegyed hónapja. Nagy megtiszteltetésként élte meg akkor a feltallérozódást, hiszen a bölcspihék általában mind éltesebb, piheszakállúbb rétlakók voltak, ő pedig csak egy simaarcú, ifjonti rétpihe. Valamiatt mégis méltónak találták erre a tisztségre, és Pillegének hirtelen eszébe jutott a rejtélyes kismondat, amivel a főbölcspihe nyújtotta át annak idején a tallérkát:
- Ezentúl találva leszel, nem kereső.
Találva? De hogyan? – álmélkodott akkor magában Pillege, majd néhány feszes gondolatmenet után úgy vélte, rájött a titoknyitóra. A bölcspihéket mindenki keresi, mondta magában, és legbelül még egy csepp büszkeséget is érzett magában, hogy ezentúl ő adja majd meg a rejtélyválaszokat a tágas Mende-rét összes lakójának. A tallért pedig hazavitte, megtörölgette, óvatosan az éjjeliszekrényére helyezte, és rögvest el is feledkezett róla.
Most hogy megint a kezébe került, és még a zsibaj is elhallgatott egy röpke pillanásra, Pillege ismét belegondolt a tallér kísérőmondatába. Találva leszel, nem kereső… Ez vajon egy bölcspihe mindenére igaz? Nem keresnek semmit, csak őt keresik… Lehet, hogy a válaszokat még keresni sem kell?
És egy szemhunyásnyival azelőtt, hogy a zsibogás ismét feltámadt a fejében, Pillege döntött egyet. Nem keresi tovább a zsibajválaszt, helyette csak várni fogja, hogy az rátaláljon. Ilyen fejzsibogás mellett úgysem tudna sok minden mást tenni.
Így került hát Pillege a rétközépre, és ezért ült ott már hosszú órák óta egyedül, önmagában, némaságban-szemhunyásban. És mivel nemhiába választották meg ilyen fiatalon is bölcspihének, türelmesen kuporgott a zenge fűszálak közt, várva-várva, hogy a zsibajválasz mielőbb rátaláljon.
A válasz azonban késett. Helyette rövidesen érkezett még több zsibogás és egy tucatnyi rétlakó, akik megrohamozták Pillegét kérdéseikkel.
- Pillege, hogy kerülsz ide? Már órák óta kereslek – a fiamnak besárgult az egyik jobbkeze, mit csináljak? – kérdezte agyonaggódva Minte néne, a szürke vízipókanyó.
- Nekem a fűzfőzetem erjedt be valamitől, pedig mindent úgy csináltam, ahogyan néhány hete javasoltad… Nem tudnál eljönni, hogy megnézd, mi baja? – kontrázott mély hangján a bikamadár Bendere.
- Te Pillege, beszakadt a rétház egyik zsaluja és a hajnalharmattól kissé megázott egy-két rétkönyv, mit csináljak velük? – harsogta túl a tömeget Maróca, a tekintélyes kinézetű rétház-felügyelő.
De Pillege nem figyelt. A zsibaj addigra már úgy felerősödött, hogy alig hallott valamit a környező kérdésekből, követelőzésekből; mintha csak égszakadás zúgott volna szüntelen a fejében, dörgéstül-szélviharostul. A rétlakók pedig amikor észrevették, hogy a bölcspihe egy arcizom-rándulással sem felel nekik, rövidesen feladták és visszatértek rétlakjaikba. Néhányan morgolóba kezdtek a bajszuk alatt, ám a többség a kétarcú Tőtéhez hasonlóan ráhagyta Pillegére a dolgot: egy bölcspihének mindig igaza van, biztosan fontos dolgokról mélázik magában, nyugtatgatták magukat.
Lassan, lábalógázva eltelt a harmadik nap is. Pillege pedig még mindig csak ült a rétközépen, fejében a zsibaj, lelkében a várakozás. A nappali verőfény elrozsdásodott, majd óvatosan levetette minden színét és elbújdalózott estére. Nem sokkal ezután kibukkant a hold az éjszálak mögül, és elkezdte táncba csalogatni a rétközépi füveket és földeket.
Pillege mindebből persze nem vett észre semmit. Csukott szemhéjai mögül ugyan halványan érzékelte a körülötte történő színeváltozásokat, ám jobban lefoglalta saját zsibaja, minthogy a kinti esthangokra is figyelni tudjon. A türelme azonban – a nap folyamán először – kissé fogyóban volt.
- Hol vagy már, te válasz? Meddig várjak még? – fortyogott magában Pillege épp abban a pillanatban, amikor az első holdsugarak költöztek a rétre játszani. És elhatározta, hogy ha perceken belül nem történik semmi változás, szétgabalyintja magát a földről, feláll, és hazaérve újra keresésbe fog. A zsibaj azonban ekkor úgy erőt vett rajta, hogy nemhogy a lábát, de füle botját se tudta megmozdítani.
- Nem tudok mást tenni. Ennyi vagyok. – gondolta meggyötörten szegény Pillege.
Amint ez a gondolat elhagyta lélekszáját, történt egy valami.
Pillege egyszercsak úgy érezte, mintha a fejében zsibogó zavarság szívében született volna egy apró, magszerű pont. A zsibaj még nem vette észre, ám a magpont ott volt, lélegzett halkcsöndesen. És aztán elkezdett nőni.
Pillege zsibaja pedig fogyásba kezdett. Ahogyan egyre nőtt a magpont, úgy a körülötte lévő halkcsönd is egyre nagyobb méreteket öltött, a zsibajnak pedig egyre kevesebb helye maradt a bölcspihefejben. Kapkodott a zsibaj, próbált úgy helyezkedni, hogy még épphogy elférjen a halkcsönd mellett, de nem sikerült – a magpont csöndje egyre mélyebbeket, nagyobbakat lélegzett, így lassan, apránként, a zsibaj zsibogva kiköltözött Pillege fejéből.
Amint az utolsó zsibogót is kiszorította a halkcsönd, Pillege kinyitotta szemeit.
