lélekszilánk

És én sem emlékszem majd Rád.

De ehelyett csak űr van. Betöltetlen magány. Még mindig hallom, mikor oly' édesen szólsz hozzám, S a nyakam átkarolva suttogod: Ó, hogy hiányoztál. Nem látom a holnapot, sem az eljövendő perceket, De mindent megadnék, hogy újra ott lehessek Veled.

A magány ott lapul a szomszédos asztalnál. Miközben whiskyt kortyolgat, vádlón méreget a szeme sarkából. Sodor magának egy cigit, majd rágyújt. A füst miatt most még inkább összehúzza szemhéjait. Nem pislog. Egyet sem. A kocsma időközben megtelt. Hangosan ölelik egymást az üveg korsók, és mégis... Csend van. Egy hang próbál elérni a vastag közönyön át. Szinte csak neszként hallom. Nem tudom levenni a szemem a füstbe burkolózott alakról. Most felállt. Kér még egy kört. A jég lassan olvad, de a páracseppek versenyt futnak a pohár oldalán. Visszaült. Még mindig engem figyel. A szívem egyre lassabban ver. Rágyújtok én is. A szeme sem rezzen közben. Tudom, hogy meg fog szerezni, de nem adom magam könnyen. Pedig mindeközben egyre közelebb ér hozzám. A bőröm alatt érzem már fagyos leheletét.  És mindeközben még mindig, annyira... Csend van.

Nem jönnek a szavak Pedig kiírnám Szívem minden bánatát. A keserűség és a Reményvesztett magány A lelkemet átkarolva Már nem is próbálja Elhitetni, Hogy lesz majd jobb Csak várni kell rá! A tavaszi színek  Szürkén hullnak alább, Ahogy a könnyeim Fájdalommá porladva Landolnak szívem Porcelán hamutálján. Megtanultam szeretni, Újra, úgy igazán. Minden apróra tört darab, Nagyot dobbant, S összeállt, Hogy most a millió szilánk Egyesével karcolja Testem minden porcikáját.

Vagy ha mégis, még sosem voltam igazán. Mert ilyet én még soha, De tényleg. Tudom, hogy mindig ezt mondjuk, De ez most más. Persze, mindegyik más. Nem vagyok szerelmes, Csak szeretek Veled lenni. Szeretem, mikor a fülem mögé Rejted arcomba hulló tincseim, Miközben a mosolygó szemeid nézem. Szeretem, mikor ujjaid a derekamon Pihennek, egy hosszú éjszaka után, S ahogy a mellkasod emelkedik Minden lélegzetvétel után. Nem vagyok szerelmes, Még akkor sem, mikor ajkad az enyémhez ér. A gyomrom pillangót hány, libabőrzöm, A lábaim elgyengülnek, s ha nem tartanál, Tudom, magamtól nem bírnám. Nem vagyok szerelmes, Hidd el, Csak nem tudlak megunni. Napi huszonöt órán át hallgatlak, Nézlek és várlak, Befejezem mondataidat és Kiolvasom gondolataidat. Csak Te vagy a biztos pont az életemben, És én ezzel tökéletesen megelégszem. Nem vágyom másra, nem is kell senki, Túlélem bárhogy, amíg velem vagy Te is. Nem vagyok szerelmes, De nem tudok betelni vele, ahogy Elhagyja ajkaid, mennyire szeretsz. Bízom benned. Úgy igazán. Veled túlélünk bármit, hiába fáj. Bár nem vagyok szerelmes...

Aztán elhagytalak... Kétszer is. Bánom minden percét, És úgy szeretném, Ha mindent visszacsinálhatnék. Hogyan tudnék harmadszor is Bizalmadba férkőzni, Hogy ne rettegj attól, Mikor foglak újra elhagyni... Mert nem foglak. Ígérem. Nem tudnálak, egyszerűen Nem lehet. Nélküled elképzelni A világom most már Lehetetlen.

Elloptam a fényt, Hogy ne lásd könnyeim, Melyek gyémántként hullnak Alább a ködös alkonyokon. Álmaim egy üvegszilánkja Még a bőröm alatt feszül, S a csodára várva üvölti Fülembe, mennyire elkopott. A szürke magány most Vörösen izzó köpenyét Terítette rám, miközben Halkan dúdolja saját dalát. A novemberi eső sem Olyan hangos már, Hogy elnyomja lelkem Hangos sóhaját.

A süvítő szélben Messzire szól A nádasban ringatózó Madarak nászdala. A nap most Fényesebbnek tűnik, Mint eddig valaha. A megsárgult falevelek Hömpölygő viharában Nem tudni, hol van a tenger, S mi már az ég. A végtelen színek Véget nem érő kavalkádja Egy halvány mosolyt csal Szürke arcomra. Sötét ruháim feszülten Fonják körül egymást. A kabát ujján már Fehérre száradtak A sós könnyek. A legboldogabb emlék is Keserédes nélküled. Újra átélném, S még ezerszer, De csak és kizárólag Veled.

Ugye tudod, hogy Megmutatnék mindent, Még azt is, ami nem érdekel. Elvinnélek moziba, És nevetnénk, Mert nem értjük, De kitalálnák mit mond, A nagydarab bajszos A tömött szőkének, Miközben magamra öntöm Már megint a sprite-ot És kiszedem a hajadból A beleragadt popcornt. Megmutatnám a Tengerpartot is, Mert tudom, hogy még Sosem láttad. Elképzelnénk, vajon Ülnek e a másik oldalon És vajon Ugyanazt gondolják-e, Mint mi, Vagy részegen tobzódnak Az elkorhadt mólón, Várva, Belezuhannak-e a mélybe. De a sziklákon fekve Csak a Holdat látom, Ami Téged figyel, Ahogy a sokadik sör után, Messze tőlem, Hiába keresed a kulcsod, Amit már megint az asztalon Hagytál, Pont úgy, mint engem, Mikor egy pillanatra Megfeledkeztél arról, Mennyire hiányzol És azt hitted, Majd jobb lesz, ha Az arcomra nyomva Leírod, milyen jó is Éppen a világ. Az, amelyikben én Most éppen nem vagyok. De ha most itt lennél, Talán nem sírnék. Megvigasztalnál és Nevetnénk, Mert a nagydarab bajszos És a tömött szőke, A popcorn vagy a Hold Mind semmivé lenne. Mert itt lennél. Velem.

Mardos a hiány. Az őszi színek is Hamuszürke Köddé válnak, Ha Rád gondolok. Az esték fájnak. Ez a legrosszabb. Mikor egyedül Fekszem a fehér, Tiszta falak Között, Pedig tudom, Hogy akár Melletted is Lehetnék. Már az illatodra Sem emlékszem, De tudom, Hogy az enyém Nikotin és Szomorúság Negédes keveréke. Nem a távolság Az, ami fáj, Hanem, hogy Tudom, Te tudsz élni Nélkülem. Egy apró Hiányérzet Talán. Ez vagyok én Neked csupán, Fekete ruhában, Könnyes szemekkel. De mi vagy Te? A boldogság S a vágy Vagy a kín és A gyötrő, Émelyítő Magány?

Mit tennél, ha tudnád, Melyik nap az utolsó? Ha a halál közeledtével A nyakadban éreznéd Ahogy lassan, hörögve, Jéghidegen szuszog. Van, aki beletörődik. Van, aki küzd. Van, aki elzárkózik és Van, aki kinyílik. Kihasznál. Minden egyes percet Mert tudja, melyik lesz az utolsó. Én most egy kicsit meghalok. Legalábbis úgy érzem. Szeretném, ha arcába mondhatnám, Sőt, kiabálhatnám, Hogy hé, figyelj rám! Dolgozd fel! Nem leszek már... Nem lesznek hajnali telefonok, Összebújva filmezések, Nem lesznek csakegysörök, Vagy sötétben lopott csókok. Nem leszek itt. Használd ki, hogy még látsz. Használd ki és használj ki! Hívj, ölelj, reszkess, zokogj, Fogadd el és engedj el! De addig, kérlek, Egy percre se engedj el...

Túl sokáig vártunk, Mert féltünk, hogy Mi lesz. Nem mertünk lépni, Nem akartunk dönteni, Nevettünk a többin, Akik elkönyvelték már, Mi hazudva magunknak Mosolyogva vártuk A halált. Mert ez az. Nem más. A szívem darabokra törve Ázik a sós könnyeimben. Én próbáltam. S Te is. Egymás félelmeit leküzdve Generáltunk magunknak Újakat és fájóakat. Mert nem merek már szeretni. Nem merek Veled lenni. Kizárjuk egymást akaratlan, S amíg Te másnál keresed Azt, amit én nem adhatok, Amíg attól félünk, hogy Egyszer, Valamikor, Mi lesz, ha már nem beszélünk, Ha nem leszünk, Ha minden megszűnik köztünk, Szépen lassan meghalunk, Belül már régóta rohadunk. Vakon hitegetjük egymást, Magunk, Hogy a “Mi” az még van, És, hogy többek vagyunk, Mint akiknek nincs már más, Csak a közös múltjuk...

Eszembejutott, Mennyire csodáltalak. Hogy minden lélegzetvételed, Melyet tarkómon érezhettem, Felért a legnagyobb boldogsággal. Fontos voltál, Talán a legfontosabb, Azóta sem éreztem hasonlót. A pillantások, Az érintések, A fél szavakból megértések, A csókok, Ölelések, A hosszú, csendben eltöltött Szerelmes percek. Még mindig visszanézem A régi emlékeinket, És tudom, Talán sosem tudok majd élni Nélküled. Élni. Úgy igazán. A boldogság sugarait keresve Mindig belebotlok A gyerekes nevetésedbe. Pedig rég nem vagy már, Talán soha nem is voltál. Egy álom volt csak, Amelyből évek kellettek, Hogy magamhoz térjek. És mégis... Még most is aludnék. Álmodnék. Veled. Rólad. Szeretnélek látni. Beszélgetni. Vagy csak Rád nézni, Csendben odasétálni, Megölelni és szeretni. Újra szeretni. Boldogan, önfeledten, Nem az elvesztéstől félni...

Kattan. Zúg. Rezeg. Pittyeg és szelel. Beszéd. Hang. Motorzaj. Csoszog. Ide hallom. Köhög, nevet, énekel. Sír. Valaki most sír. Kiabálva vezekel. Megannyi hang. Megannyi nyelv. Zárul a troli. Ajtaja csattan. Elindul. Elhajt. Rágyújt. Szikrázik. Zipo ez. Hangosan szív. Neheztel. Rengeteg hang. Még több érzelem. Csak én fekszem magányosan A könnyektől átázott párnán S álmodok egy életről, Amely csak fele ennyire fáj. Ahol az embert megbecsülik, S nem döfik hátba. Ahol még van jelentése annak, Hogy barát vagy család. Szerelem. Arra már gondolni sem merek... Nyugalom. Ez kell nekem. Sötét és néma csend. Egy örökké tartó, Fekete lepel.

Annyira próbáltam. Erősnek maradni. Függetlennek, Szabadnak. Kihasználni minden alkalmat, Apróságokon kacagva, Teljes szívvel és Erőbedobással, Mindenkit szeretni, Fontosnak lenni, Ott lenni, mikor más Már rég feladta... Annyira próbáltam. Segíteni. Feledtetni. Büszkévé tenni. Esténként magányosan A sötétségbe takarózva Összerogyni és sírni. Hogy ne lásd. Hogy senki ne tegye. Hogy amikor Rám nézel, Azt lásd, akit Te szeretnél, S ne azt, aki vagyok. Hogy ne lásd a kisírt szemeket, A megrágott ajkakat, A fájdalom sötét karikáit A szemeim alatt. Sajnálom. Szívből sajnálom... Hogy elbuktam. Hogy feladtam. Nem vagyok már önmagam. Nem is tudom mára, Ez mit is takar... Egy árnyék vagyok, Akinek minden fáj. Elfogytam. Szerettem és öleltem, Nevettettem és becsültem, Ott voltam... Többé már nem megy. Magam vagyok újra. Egyedül. Az utcán is sírva, A telefonba szipogva, Az ölelésbe burkolózva, Amelynek melege jobban éget, Mint amennyire elviselem. Fáj már ez is. Fáj az élet. Annyira próbáltam... Annyira. Próbáltam.

Nem akarod bevallani. Magadnak. Másoknak. Azt mondod, bonyolult. Nem is igaz. Csak zavart vagy... Próbálod elnevetni, Hogy a jelek amúgy nincsenek, Hogy mindez csak a véletlen. Kitépnéd a szíved, Megvizsgálnád, Átnyújtanád ezüst tálcán, Mert nézzék meg, Igazad van, Te nem érzel.  Te már rég nem érzel. Ez csak egy átmeneti, Felkavaró, Lebilincselő, Negédes állapot. Pedig tudod. Nagyon jól tudod. Hazudsz. Magadnak. Másoknak. Mindenkinek.