1511

S mégis örömmel  örömmel gondolok Rád, elhagyatottan is - itt hagyott a világ.

Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,

Hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.

Nem kérdezek, és most te se beszélj,

Hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.

A hétköznapok kínjai után,

Legyen szép ünnep ez a délután.

Nem kell ígéret, nagy fogadkozás,

Csak ez a csendes, néma kézfogás.

Úgy menj el majd, hogy észre ne vegyem,

Milyen gyorsan múlt az én ünnepem.

Valóság volt? Lehet, álom csupán,

Tudod, azt hiszem, gyűlöllek egy kicsit.

Bár mire megvallanám neked, hogy miért,

lehet, újra megszeretnélek.

Mindketten azt mondtuk,

hogy nem szeretjük a Whisky-t,

mégis szó nélkül ittuk meg.

Úgy, mint ahogy most nézel rám.

Nem szólsz, csak nézel.

Egyszer talán újra a szemembe.

Egy szál örökre elpattant közöttünk,

de valami mégis húz feléd.

Talán a zárkózottságod.

Az, hogy kicsomagoljalak úgy,

ahogy te szeretted volna a karácsonyi ajándékaidat,

ha nem egyedül töltöd az ünnepeket.

Vagy a bőröd,

ami a kedvenc kifestőkönyvem lehetne,

ha engednéd,

hogy vonalakat húzzak az anyajegyeid közé.

Ígérem, kedves mintákat rajzolnék csak rád.

Vagy a hangos nevetésed,

amit mindketten csak kuncogásnak hívunk,

és mégis folyton hallom

a szomszédos metrószerelvényről átszűrődni

az éppen záródó ajtón.

Kicsit gyűlöllek, mert

nem adsz kapaszkodót,

amin fel tudnék mászni

a magad köré épített falakra.

Mert csak képzeletben találkozhatunk újra,

hisz hatalmas köröket teszünk a városban,

hátha el tudjuk kerülni a közös útvonalakat.

Mert úgy nézel rám,

mintha tönkretettem volna valamit,

pedig nem én, hanem te voltál az.

Mert kínosan, szó nélkül engedsz előre az ajtón,

hátha nem veszem észre,

azért tartod, mert úgy érzed,