A legtöbb kapcsolatot nem a nagy árulások vagy drámai konfliktusok mérgezik meg, hanem azok az apró, ismétlődő dolgok, amelyekre nincs rálátásunk. A hangsúlyunk. A lekezelő félmondataink. Az, hogy félbeszakítunk. Hogy védekezünk, amikor a másik csak jelezni próbál valamit. Hogy ugyanazt a mintát játsszuk újra és újra, teljesen automatikusan.

A legnehezebb ebben, hogy sokszor tényleg nem értjük, miről beszél a másik. Nem rosszindulatból. Egyszerűen vakfoltjaink vannak a saját működésünkre. Belülről természetesnek, logikusnak, sőt jogosnak érezzük azt, ami kívülről bántó, fárasztó vagy taszító lehet.

És közben a másik sem feltétlenül a hibát unja meg, hanem azt az érzést, hogy nincs meghallva. Hogy hiába mondja el századszor is, ugyanoda jutnak vissza.

Ilyenkor a „beszéljük meg” sokszor már nem valódi megértésről szól, hanem arról, hogy ki tudja sikeresebben lenyomni a saját igazát a másik torkán. Vagy egyiknek sem sikerül, csak közben telnek a napok, menni kell dolgozni, élni kell tovább, és minden marad ugyanaz.

Talán azért, mert legtöbbször nem két ember harcol egymással, hanem két ember küzd a saját láthatatlan működésével.

És van ennek egy még nehezebb része is.

Nem az volt számomra a legfájdalmasabb, amikor valaki szóvá tett egy rossz tulajdonságomat. Az sérti az önérzetet, persze. De ha fontos a másik, az ember sok mindenben képes változni. A legrosszabb az volt, amikor sehogy sem tudtam jó lenni. Amikor bármit csináltam, rossz volt. Amikor lassan rájössz, hogy a probléma gyökere nem benned van, hanem abban, hogy a másik nincs rendben saját magával sem.

Csak ezt nagyon nehéz felismerni. Mert kívülről senki sem látja pontosan, mi történik két ember között. Sokszor még ők maguk sem. Mindenki a saját verzióját látja a valóságnak.