Don't Forget Who You Are

nagyon régen nem post-oltam már, pedig az eltelt idő alatt aztán tényleg sok minden történt, de most nem emiatt írok (mindennek eljön az ideje), egy nagy hírrel térek vissza:  Év eleji fogadalmam megtartva elindítom kimondottan zenei blogomat, amit a miow.blog.hu alatt lehet majd megtalálni, és tervek szerint az első post az Akváriumos Passenger koncert beszámolója lesz, amit ugyan szavakkal rettentő nehéz lesz leírni, de megpróbálok elfogulatlan cikket írni. Ez a blog marad személyes célokra, életemben történő eseményekre, és olyan dolgokra, amiket a MIOW-ra nem tervezek feltenni, de meg kell osztanom. Összefoglalva tehát: új blog, Music Is Our Weapon nemsokára elérhető lesz a miow.blog.hu alatt, a tumblr pedig marad személyes célre. 

Cabin in the Woods

ha van valami, amiért igazán irigylem az angolokat, akkor az az, hogy nekik nem kell órákat kutakodni / playlisteket hallgatni / koncertfelvételeket nézni, hogy ilyen indie bandákat felfedezzenek, vagy elmenjenek a fellépéseikre...

voilá emberek, ezért engedjük Ed Sheeran-t és Gary Lightbody-t hangszeráruházak környékére

Holnap jön az új Panic! at the Disco lemez, addig meg a szomszédok hallgassanak csak CTE-ot, előbb-utóbb csak megszeretik ők is

hát ellen tudna ennek a szépségnek bárki is állni...? jah amúgy a kocsi is f.sza a háttérben :D szóval nem vagyok ugyan autómániás de jesszusom ebbe a Merci-be első látásra szerelmes lettem, hát még mikor mondták, hogy vigyem vissza Prágába... ha valaki nagyon meg akarna ajándékozni, és van 25.000 font feleslege, akkor csak mondom, hogy mindjárt itt a születésnapom

Már a Resistance alatt elindult valami, aztán a The 2nd Law új hangzása és témája már mutatta, hogy merész dolgokhoz is mernek nyúlni, de a Drones... A “concept” lemezek mindig is a gyenge pontjaim voltak, elég csak a My Chemical Romance-t vagy a Green Day-t említeni, és az utóbbi időben a Muse is rákapott erre, és a Drones témája az idén félelmetes aktuális lett: dehumanizáció (de fura így leírva magyarul), harmadik világháború, modern hadviselés. Az album közepe táján John F. Kennedy 1961-es beszédéből is hallhatunk részletet, ami burkoltan a kommunizmust fejti ki, és ez az egész lemez hangulatát befolyásolja. Összefoglalva tehát a téma adott volt, és akkor még nem beszéltem a hangzásról. Mert az... egy földönkívüli csoda. Dominic dobjátékától minden egyes alkalommal libabőrös leszek (főleg a Mercy alatt vagyok úgy, hogy a lábam nem bírom kontrollálni, akárhol legyek), Chris basszusa olyan szinten mászik a fülembe, hogy ha akarnám se tudnám kiűzni, és Matt.. hát ő Matt Fucking Bellamy, bármilyen hangszerhez nyúl, bármilyen hangot énekel ki, azt öröm hallgatni önmagában is. Ezek után hogy kicsit kritikusabb legyek: remekül ötvözi a lemez a régi és az új hangzást, hol visszatérve a kezdeti Origin of Symmetry-s hangulathoz, hol a The 2nd Law elektronikusabb hangzásához nyúlva, de ha belekezdenék a részletesebb elemzésbe, megintcsak áradozás lenne belőle. Egy szó mint száz, a Muse nálam abszolút jogosan nyert, májusban a bécsi koncertjükön élőben is megtapasztalom majd, miként is szól az új anyag élőben, addig pedig bárkinek, aki azt kérdezi, mit ajánlok neki hallgatásra, az elsők között fogom mondani a Drones-t. Kiemelendő dalok: (Nah basszus, kiemelni ebből bármit is képtelenség, de mire végigírom a számokat, már tuti kétszer meggondolom magam és másokat írnék, de legyen) Mercy, Revolt, Psycho

Az utolsó, akit még ide illesztek a listára, az idei Strand Fesztiválon is fellépő banda új albuma, felnőve sem tudtam kinőni ezt a zenei stílust, és ugyanúgy el tudnék ugrálni rá, mint tettem azt fiatal koromban (hol van az már...). Rádióbarát dalok, megtartva a régi hangulatot, koncerten tuti jól hangozhatnak, ha figyelemelterelésnek kell valami “hangos” zene, vagy kikapcsolódásra vágyom, akkor érdemes előszedni a Future Hearts-ot (is), közel voltak ők is a listához, főleg, hogy idén még nem jött ki az új albummal a Simple Plan, de a guilty pleasure-ön kívül nem tudták megadni azt a pluszt, amit kerestem.

az arcod, mikor megtudod, hogy a miskolci autócsere az egész napod el fogja vinni.jpg

Anglia és a világ kedvenc Vöröse, az indie rock koronázatlan királynője, az utánozhatalan hangú Florence Welch.. és a Machines. Hosszú várakozás előzte meg ezt az albumot, de bőven megérte kivárni, ismét olyan dalokat kaptunk, amik hosszú időre el fogják szórakoztatni az embert. A sikert nálam azzal lehetett elérni, hogy - bár magam sem hittem, de - Florence képes volt még egy lapáttal rátenni a Ceremonials hangzására, továbbra is megvannak a soul-os, érzelmekről szóló dalok, amik egyáltalán nem arcbamászóak, de ha kell akkor viszont az egész testet átjáró erejű ütemek, kemény dobok jellemzik a számokat, és ezek mellett vannak még jelen a nyugodtabb, elvontabb dalok, például a St. Jude. Mindezek mellett pedig az élő fellépés az, ami igazán a top3-ba emelte a zenekart, eszméletlen jól szólnak élőben, ahogy hallgatom az albumot, beugranak a koncertes élmények, így mindezek együttesen hozták ki végül azt, hogy a lemez top3-ba ért idén. Kiemelndő dalok: What Kind of Men, Delilah, St. Jude

Kezdetben vala a Föld, amin kialakult az evolúció, és kifejlődtek a földlakók. Eme földlakók feltalálták a hangszereket, és látták, hogy ez jó. A hangszerekből egy idő után kialakultak a különböző műfajok, megszületett a rockzene, és a földlakók látták, hogy ez jó. A rockzene elkezdte kitermelni magából a jobbnál jobb együtteseket, így 7 évvel ezelőtt a Foals is elindult felfeldező útján, és mint kitalálhatjuk, a földlakók látták, hogy ez jó. Aztán 2015-ben kiadták a What Went Down lemezüket, és az összes földlakó egy emberként ordított fel: EZ BASZOTT JÓÓÓÓÓÓÓ. Szóval a történelmi anekdota katarzisa után nyugodtan bevallhatom, hogy én is egy ilyen kiabáló humánféle lettem, de nem véletlenül, voltak jelek, hogy a Foals rendesen meg fogja kavarni a zenei palettát idén. Az előző albumon feltüntek a bíztató jelek az Inhaler-el meg a My Number-el, de hát amit a What Went Down idén elért, azt zenekar legyen a talpán, aki utánacsinálja: konkrétan a Mountain At My Gates alatt elment az áram a Sziget Fesztiválon . Igen, és az a szám ennyire jó. Meg a Birch Tree is. Meg a What Went Down is. Meg a ... Összegezve tehát, sötétebb hangvételű lett ez a lemez, de a hibátlan dob-gitár-ének kombó minden szám után azt az érzetet kelti az emberben, hogy egyszerűen ezt nem lehet megunni. Nem véletelen, hogy az egész világsajtó kiemeli őket, populárisabbak lettek, mint valaha, nálam pedig végleg beírták magukat a titkos favoritok megtisztelő táborába. Kiemelendő dalok: Mountain At My Gates, Snake Oil, What Went Down