RöküT

Feldob a FB egy verset “Fiam, rohadtul hianyzol” amit egy költő anya irt a Belgiumban elő fiának h kifejezze milyen mélységesen hianyzik neki.

Nekem lassan 7 éve a gyermekeim meg a munkám az életem…

Évek óta dolgozom h a munkán lejjebb adják, bezártam amit egyértelműen kellett, eladtam amit el tudtam…

A gyermekeimmel próbálok jelen lenni. Próbálok. Mindig feladat van. Jo. mar jelezte h “fel h mit gondolunk” vagy mit szólunk Ha o valamit csinal (pl éjszaka felkelt minket). És meg csak most megy iskolába…

Mi marad majd nekem ha ők nagyok lesznek?

Most egy sima kamaszkorszak is megugorhat tűnik hirtelen. A helyzetkezelés miatt. hanem a távolság miatt. Helyén való az önállósodás majdnem felnőtt lét és a szülőkkel az élesebb beszéd, tudom.

De mi marad majd nekem , hol leszek én jelentős?

Elméletileg 50 is alig leszek. Mégis úgy érzem elképesztő teher céltudatosan a céltalanságba menni

J vel a kapcsolatom most eléggé mélyponton. Nagyon nehezen nézek rá nem megvetéssel és gyűlölettel. Annyira hiányzik minden kedvesség a kettőnk kapcsolatában, és ő nem is érti vagy tudja a démonokat mikkel küzdők. Az élet közép válság hogy kb. heti kétszer megbánom hogy őt sikerült válasszam…

És a felesége elképesztően felrántja... nem is érti, hogy hogy lehettek együtt eddig, annyira nem látja át a dolgokat, annyira mély a szakadék

Bennem pedig itt a hosszú, csendes, férfiasan hordozott fájdalom...

Vagy csak Önsajnáltatok?

Vajon milyen kapcsolatban lenni egy Önálló, Szabad, Nővel? Ahol nem tudok manipulálni kisujjból?

De látom az elváltakon, hogy megkönnyebültek, kicsit szabadabbak, de egy másik aspektusból sokkal nehezebb nekik, mert azokat is elhagyják részben, akiket szeretnek. A gyerekeiket.

Ma megint láttam egy átlagos videót, ahol egy pilóta viccel a feleségével, "my wife is sitting in the row 9 seat A, give here an applause to embarrass her a little". Olyan mélységesen szomrúság fogott el... Én nem tudok könnyen büszkén, örömtelien nézni a feleségemre. Nem tudom mások figyelmét szívesen ráirányítani, nem is akarom h az emberek tudják h ő a feleségem.

Nem tudok vele angolul viccelődni. Nem tudok neki küldeni egy vidit.

Nem tudok már komolyan foglalkozni az állandó problémáival és szenvedéseivel... Az öntehetetlenséggel.

Nem tudom már hová lejebb vinni az elvárásaimat. Hogy évekig azért vártam el keveset a felvett alkalmazottaktól, mert a feleségemtől is alig várhatok el valamit.

Nem tudok vele átrágni, átbeszélni valamit. Falba ütközünk. Ő a berögződöttségek, nem nyitottság falába, én pedig... én pedig? Inkább már nem is vágok bele, chatGPT 5 -tel előbbre jutok, vagy az irodába megfutom. Pedig ott sem épp észkombájn A meg Ki.

gyűlölet van bennem? Szomorú és csalódás magammal kapcsolatban. Gyűlölni azért nem kellene.

Same time úgy is érzem, hogy a feleségem sem értékel engem eléggé.

Rohanva egyik megbeszélésből , feladatból a másikba, egyik kötelezettségből a másikba… van egyfajta kiegés már, egyre szívesebben hallgatom a Keserédes Riddler számot.

Nagyon száraz a kapcsolatom J vel is most. Őszintén semmi vágyam h mélyebb Interakcionk legyen. A házassági évfordulón akarta J h megnezzuk az esküvői videónk - szabály szerint rosszul lettem. Annyira disszonáns, már eljátszani sem tudtam h örülök :( :( :(

Bár egy megoldás fokuszu ember vagyok, ha elrontod a párválasztást, azt h kitől lesznek gyerekeid, és nap mint nap szembesülsz azzal, h nem a jó emberrel vagy együtt, az lehúz. Persze apró jó dolgok vannak kettesben, és a gyerekek egyértelműen nagyon erős célt adnak, de J érzi teljesen már h a gyerekekkel szívesebben vagyok es alapvetően nem tolt az ő társasága. Meg h szívesebben megyek másokkal és vele valahova, és h őt ott hanyagolom.

Meg a vágyam… hat ez a szex dolog azért így 8 év alatt már egy nagyon picit haladt. Viszont mivel távol vagyunk J cukin jelzi h akar lehet valami, aztán van h a munka és a P nyer… az egyszerűbb és garantált, gyors és nem lesz belőle hosszú akármi.

Néha már nézek rosszlanyokat… nem hinnem h valaha tettlegessegig megy, de mostanában annyi szep not látok, és igen erős a csalódottság érzés h nekem közöm már egy igen jó nőkhöz nem lesz…

Drága Kisányom, Jo most egy éves. Illetve pár hete történt.

Tapasztalom, hogy felejtek. Ránézek az ásványokra a pélcon, és nem tudom, hogy melyik pontosan honnan van és micsoda. Utah? Nevada? Bakony? Nagy hiba volt nem felcimkézni őket.

Felejtem az embereket is. Vannak persze pillanatok, megmaradt emlékképek, illatok, érzések, nézések, nevetések, és persze egy érzés, melyre azt gondolom, hogy sohavisszanemtérő mostmár. Főleg barátokról, néha lányokról, néha csak a természet vagy én magam repítem magam a sohavisszanemtérő vizekre.

Nem akarom, hogy Jo a sohavisszanemtérő mezőn végezze! Nem akarom, de egyértelműen így lesz... Tegnap született, ma 1 éves, holnap iskolás, mikor ballag addigra én már lehet, hogy nem is élek. Végülis folyamatosan, sohavisszanemtérően távolodunk.

Milyen most Jo? 

Játékos, mosolygós, felfedező. Igazi kis bébileány, aki odatotyog az apukájához, mondja már, hogy Apppa, és ad egy puszit a térdére. Aki maszatos szájával pont eléri a bordó rövidnadrág legalját :) Aki pelenkázás közben inkább már állna és az állatos térképét nézné a szobafalán. Báááálna. Makimajom. Pingvin. Cápa.

Aki, amikor megkéred, hogy adja oda neked a mobiltöltőt, a játékát, a fazéktetőt, vagy éppen, ami a kezében van, jókedvűen, mosolyogva megteszi!

Akinek én és J vagyunk a mindene, a biztonsága, a játszótársa, az egész élettere.

Akit altatásnál még jópár percig a karomban tartok, hiba nehéz már egy idő után ez a gyönyörű 9 kiló, mégsem akarom elengedni, ismét letenni az ágyába. És altatás után pár órával, amikor végre mi is ágyba kerülünk J-vel, belső elégedettséggel konstatáljuk, hogy mennyire csodálatos Babácskánk van, hogy mennyi öröm volt a napban megint!

Akivel ha labdázunk, akkor Oppppá nagyot dobunk a Micimackós kislabdával.

Akivel a székesfehérvári utcák megrövidültek, és titokban sorban álltunk babakocsival az elkerülőn lévő McDriveba megkóstolni az új hamburgert 2020 karantén idején...

Aki mosolyog. Akkor is mosolyog, amikor ledobja a varázs poharát, amiből csak ő tud inni, amiből amúgy sohasem folyik ki a víz. Amikor ledobja a sajtos-vajas kenyeret. Amikor a Tesco-ban a kasszáknál meglájta Apppppá-t. Amikor Messengeren meglátja a Mamát és Papát! Amikor ráhajtja a fejét a Dédi térdére.

Cégesdit játszol. Kávét habzsolsz. Pörgeted a projektet, kiszervezed, számlázod. Ritkán állsz meg. Tervezel. Tervezel napot, terméket, megbeszélést, budgetet, nyaralást. Tervezed az életed. Tudatosan. Tudatosan keresel és költesz, sportolsz és táplalkozol, felemeled a hangod vagy mosolyogsz. Tudatosan élsz. Átgondolod. Átgondolod a percet, a következőt, átgondolod a tetted, a következményét.

Mit nézzel este?

Talán egy filmet ábrándokról, találkozásokról, váratlanról, szerelemről, kalandról?

Az ilyeneket szoktad szeretni.

Ha szerintem az “Én” boldogsága nem jöhet létre mások boldoggátétele nélkül, akkor miért gondolom, hogy a cégem elsődleges célja az én növekedésemet szolgálni? Miért csak kapitalista alapokon határozhatnám meg a cégem céljait?

A cégem céljait ugyanúgy valódi értékek köré mentén kell kijelölnöm, mint a saját életem céljait.

Valódi érték egy háromgyerekes család családfőjének az iránymutatás

Valódi érték egy struggling fiatalember segítése és coach-olása abban, hogy minél inkább kibontakozhasson.

Valódi érték valódi value-t hordozó projectek minőségi megvalósulásában résztvenni

NEM valódi érték a saját kényelmemet és luxosomat szolgáló célok priorizálássa. Ez nem azt jelenti, hogy nem engedhetek meg maganak semmi extrát, de ahogy az időmre vigyázni kell, úgy vigyázni kell az értékeim inflálására is. FONTOS, hogy hogy pozícionálom magamat, és hogy elhiggyem, hogy az value-driven goals are bettern then the money-driven goals...

NEM valódi érték halmozni dolgokat... Nem a dolgok tesznek boldoggá, de még csak nem is az élmények, ahogy sokan gondolják. Engem az tesz boldoggá, hogy 100%-ig azonosulni tudok azzal, amit éppen csinálok, de leginkább azzal, ahová az vezet. Ez adja meg az integritásomat, azt, hogy tudjam, hogy jó helyen vagyok, és hogy jó felé tartok. Nem egy Maldív szigeteki nyaralás élményei vagy a 60m-et érő belvárosi lekás birtoklássa... 

Ha 50 évesen visszanézek, büszkének szeretnék lenni arra, amit elértem. És amit elérek, annak nem a materiális vonzata nyomja majd a nagyobb súlyt a mérlegen, hanem az, hogy aki velem kapcsolatba lépett-e, az többel távozott-e vagy kevesebbel. Inspiráltam-e valakit? Vezettem, kibontakoztattam-e valakit? Hiszem, hogy fogom tudni ezzel a látásmóddal nézni a multam.   

Azt hiszem, hogy nagy bátorság, igent mondani valakire, akiról nem tudod, hogy ki lesz 10 év múlva.

Megértem, hogy sokan elképzelhetetlennek élik meg ezt, és hogy kihalóban az “elközeletődés”. Hogy egyre nehezebb abban gondolkodni, mi jó nekünk, és nem abban, hogy mi jó nekem. Hogy őszintén felválaljuk, mit szeretnénk, és a follow-up kérdéseket is, hogy miért pont így szeretnénk. Persze ez azzal is jár, hogy át kell gondolnunk. És meg kell osztanunk. Egyeztetnünk. Majd elengednünk, hogy őszintén megnézhessük, mi is az, ami mindkettőnknek jó.

Nem hiszek a kompromisszumokban. A teljesen jó utakban hiszek, ami mindkét félnek tökéletes, együtt tökéletes. Ami bár implicite jár(hat) lemondással, explicit gazdagodással jár, mert az érték, amit az előbb még én képviseltem kicserélődött egy közös értékre, ami már közösen tudunk képviselni. Hát mi ez, ha nem tényleges szinergia?! Ez talán tényleg az egyik kulccsa a jó, minőségi kapcsolatoknak.

Mellette döntök, egyúttal lemondok mindenki másról. Hiszek abban, hogy az álmaimat vele válthatom legjobban valóra, bár egyik álmom pont ő kell hogy legyen. Megtapasztaltam, hogy bármi történjék, Istenhez és egymáshoz tudunk fordulni, akkor is, ha ez a nehezebb út. Hogy pont ő vezet vissza olyan alapokhoz, amiktől a munkám, köreim, pénzem már eltávolított. Hogy bár el tudok képzelni nálánál jobban passzoló lányt hozzám, mégis a valóság, hogy ilyennel még sosem találkoztam. Hogy a tervezetlenség a mi tervezettségünk, (a la gondviselés, ha nem értenéd), és ezt jól viseljük. Hogy aggodalmak nélkül el tud engedni, hogy így a bizalom erős, de nem roppant össze.

Hogy nincsenek sértődési, féltékenységi körök. Hogy tiszták az elvárások, és közösek. Hogy összecsiszolódnak az értékek. 

Vajon mi változik a házasságban? Vajon ki tudunk tartani az álmaink mellett? Vajon mennyire fog a családunk befolyást gyakorolni? 

Nem, itt nem a perszívózásról, felmosásról és társairól tervezek értekezni. Még csak nem is a férfi-női szerepekről, vagyis legalábbis nem azon a módon, ahogy a címből gondolnád...

Én most a katolikus férfiak kockázatvállalásáról szeretnék papírra hányni néhány szedettvedett sort.

Belegondol abba bárki is, hogy egy egészséges, a szexuális vágyaival már szembesült és azokat el nem nyomó fiatalembernek micsoda kockátatot jelet, hogy kivár a teljes együttléttel? Sőt, nemcsak hogy kivár, hanem meg is ígéri a házásságkötésnél, hogy hűséges marad a feleségéhez úgy, hogy semmit sem tud erről az oldaláról a kapcsolatnak!

Pedig ez egy fontos oldal. Legalább annyira fontos, mint a gyakorlati életben való passzolás, a lelki életre való közös igény és a szellemi beszélgetéseken a közös hullámhossz! Ez nagyon fontos, lelki szinteket mélységében megmozgató, szeretetkifejező, feszültségoldó és kapcsolaterősítő tevékenység! 

“Mert ha egy egészséges férfi és egy egészséges nő egymás mellé kerül az ágyban, akkor ott működnie kell a kémiának” - hangzik el gyakran érvként.

Azért ez kissé apriori becslés, nem?! Kb olyan, mintha azt mondanám:két képzett értelmiségi összeházasodik ott azért a beszélgetések jók lesznek.

Az is jó, hogy “ha Isten megálja a kapcsolatot, akkor úgyis működi fog ez is”. Hát igen, de aki ebben tényleg ennyire Istenre tud hagyatkozni, annak radnizni is tök felesleges, hiszen akkor a beszélgetés, gyereknevelés, értékrend is rendben lesz. Ez tetszik nekem, csak kicsit olyan mint a szocializmus: elméletben szép. Szerencsére Isten azért adott racionalizást nekünk, hogy gondolkodjunk, értékeljünk, döntsünk, és a döntéseinknek súlya is legyen. Nem akarom 15 év múlva istent okolni egy elhibázott házasságért, hogy “márpedig Te Uram megáldottad!”

Jó, ez most kicsit durván hangzik, de én értem hogy mire gondolok, remélem az is meri jól érteni, aki olvassa.

Még arról egy sor, hogy “mert a szexiális tettek okozzák a legmélyebb sebeket egy szakítás után, úgyhogy úgy felelősségteljes, ha nem történik szinte semmi”. De persze hívőként egymás lelkébe, imaéletébe, családjába nykig belemászhatunk, az nem okoz olyan nagy sebet, mi? Akik ezt szokták hangoztatni szerintem legalább annyira kijutott nekik a szaxuális sebekből mint az átverésekből és mély lelki csalódásokból. Hát ja, nyilván az elköteleződéssel kell a testiségben is tapogatódzni, nem hűblebalázsként. 

És persze legyünk mi, Keresztény Férfiak megértőek, vigyázzunk az asszonyjelöltünkre. Persze, tegyük. Csak azért ez ide kikívánkozott, hogy mindenki tudja a másikban mi is megy végbe valójában.

J mindig kérdez. Es ker h meseljek neki. Vajon miert nem teszem olyan intenzitással, mint amennyit mesélnek? Felek egy kicsit, h ha minden gondolatom feltarom akkor marad-e mellettem? A prioritasaim. Hogy vagyok most Istennel? Helyesen elek-e? Miert elek ugy ahogy elek? 

Készülünk. Tovább készülünk. Ha szerencsések vagyunk, akkor élmények akadnak az úton. Sőt, emberek. Összakapcsolódó életutaka, barátok, partnerek, kekeckedők. Egy ideig. De aztán másra fókuszálunk. 

Az idő telik. Szorgosan ropom a lépcsőket a gimiben, hiszen témazáró lesz, majd már az egyetemen nevetek az egészen egy ZH fényében. Egy angolul folytatott meetingre készülve pedig irigylem a hátizsákos egyetemistákat. Közben távol egy óvodából hallom, amint egy gyermek árulja a játékfagyit. Csak játékból...

Sokáig azt hittem, hogy nehéz gyermekkorom volt. Most már látom, hogy a szüleim nagyszerű emberek. Csak emberek. Ahogy én is az leszek szülőéként. Sőt, már most magam szabom meg a saját határaimat. És nem nagyon megy. Hát még hogy lesz, amikor majd a gyerekem lesz engedetlen...

Az első autó. Erről ábrándozok néha. A feleségemmel a friss első évek. Visszavenni a munkából. Ez már nem olyan rális sajnos. Vagy inkább már néha magamnak sem hiszem el... Mennyi idő még, amíg kisgyermekem lesz. Mit szeretnék még az életemben addig? 

Hm, nagyon bánt, hogy nem tudok ezzel egyet érteni. A közös nyaralás, kirándulás nem a szexről szól. Lehet tisztán csinálni, megtartani a megfelelő határokat. Fáj, hogy ökölszabályt kell alkalmazni... Állandóan ott van a torkomban, hogy a ‘mit gondolnak mások’ érv itt erősebb, mint a ‘mi lenne jó a kapcsolatunknak’.

Vagy csak én nem vagyok elég megértő? Nekem kellene elfogadni, hogy ennek nincsen itt az ideje? De akkor mikor van? Mert házasan szerintem túl sokaig nem fog már tartani a ‘kettesben vagyunk fiatalok’ korszak. Nekem valahogy ezek az élmények annyira az együttjáráshoz kapcsolódnak, hogy nem tudom, hogy tudnám elképzelni a nyaram enélkül...

Mennyi idő kell még vajon? 27-25 évesek vagyunk, nem 19 hogy 5 évig kelljen járnunk egymással. Persze tudom, most a türelmetlenség és a szeretetlenség szól belőlem. Persze még én sem kértem meg a kezét. Akkor talán eljönne velem :) Csak úgy érzem, hogy éppen azzal a nővel maradnak ki tök fontos dolgok/élmények az életemből, akivel talán a legjobb (és a legfontosabb) lenne közösen átélni ezeket.

Azt hiszem leginkább ez a veszteség fáj. Mert reálisan belegondolva pár év múlva gyermeket szeretnék. Akkor már kevésbbé kettesben kézenfogva sátorozni, vadkempingezni, vagy ilyesmit. Én nagyon úgy élem meg, hogy ennek most lenne itt az ideje. Ő meg nem. Olyan dolog ez, amire 5 év múlva, ha visszatekintek, akkor nagyon fog fájni, mert bepótolhatatlannak fogom értékelni. És olyannak, amit ‘feleslegesen’ hagytam ki az életemből. Vagy legalábbis most így látom.

És mi vajon a bajom azzal, hogy hívjunk másokat is? Itt azért van egy nagy adag durci is bennem, azt hiszem. Azért lennének olyanok, akkikel jó lenne együtt kirándulni.

Hm....

Megint egy egész napot elprogramozgattam, haladtam is valamennyit, de azért nem haltam bele...

Büszke leszek erre? Mi marad majd fel utánam vajon? Vajon meddig fognak 'élni' az appjaim?

Igazából azt hiszem, csak szeretnék valamiben jó lenne. Persze ez is csak hiábavalóság, hiszen a jók is meghalnak.

Meg fogom vajon változtatni a világot? Talán egy-két emberét, hogy M.G. pl megváltozatta az enyémet, hogy mértnöki személetre tanított és felkarolt. HÁlás vagyok neki ezért, persze nem tudom, hogy mi lett volna máskülönben.

Érdekes, hogy Isten fel fog támasztani, ha viszont szeretem őt. Vajon akkor mi lesz majd a lényeges? Milyen dolgok fontosak az örökéletben? A kapcsolatoknak lenne örök ereje?

Gondlom ez az, amiről mág a fél világ posztolt valamit. No nem baj, szeretek a fél világba tartozni.

Időről időre átgondlom, mit jelent nekem, hogy szeretek valakit. Konkrétan persze, hogy szeretem A lányt. Hívjuk J-nek, hogy kicsit személyesebb legyen.

J elbűvölő. Nagyon szép arca van, szép szembe, szép alakja. Érdekes, hogy minél öregebb egy kapcsolat, annál nehezebb ezeket a hétköznapokban észrevenni. A megszokás vérmes foggal kettéharapja.

J tud hatni az emberekre. Aranyos, kedves. Kicsit félénk, jámbor, igazán férfinak érezhezed magadat mellette.

J határozatlan, nehezen dönt, de tudja, hogy mi a jó és a rosz számára. Ez neveléséből és vallásosságából fakad leginkább, kellemetlenül érzi magát, ha valami nem úgy van, ahogy ő leginkább helyesnek és tisztának tartja. Mélyebben jelen pillanatban nem disztingvál, de úgy tűnik, hogy nem elég neki ez az alap, szeretne inkább ‘saját’ támpontokat. Csak valami most még mintha megkötné ebben. De legalább nem zavarodik össze, nem enged be olyan dolgokat, amik túlmennek a tűréshatárán. Persze ez a korlát tartja is és akadályozza is, mint a legtöbb korlát az életünkben.

Hogy miért szeretem J-t? 

Van J-ben valami, ami miatt nem tudok haragudni Rá. Valami olyan finomság, ami miatt rendkívül jól érzem magam vele. 

Vajon irányítom J-t? Néha felteszem ezt a kérdést magamnak. De igyekszem mindig megadni neki a szabad döntés lehetőségét, még akkor is, ha ez igen nehéz néha.

Vannak általános, azt hiszem, nem annyira J specifikus dolgok is emögött. Igazából a szerelem egy kézenfekvő megoldás, hogy az életemet továbbléptessem,  és valódi értelemmel töltsem meg. Ha nem lépnék a szerelem majd a házasság felé, akkor igazából egy eléggé kiüresedett élet után nézhetnék valamikor.

Azt hiszem, J-t leginkább azért szeretem, mert eldöntöttem, hogy szeretem. Egyszerűen jót szeretnék neki. És nem elvárni tőle dolgokat azért, hogy nekem jó legyen. Az már cserekereskedelem. 

Az emberek is, ha a tiszta szerelemre gondolnak, sosem kötik feltételhez. Persze, hiszen 'az csak úgy van'. És csak úgy elmúlik? És a házasságban már lehetetlen előteremteni, hiszen már nem úgy működnek a hormonok? Nem hiszem ezt. Pont a hormontalanság válik majd ki nem mondott szerződéssé. Ami implicit leírja, hogy kinek mit kell csinálnia ahhoz, hogy a másik szeresse. Ha ezt feloldjuk, akkor visszatérhetünk a tiszta szerelem állapotába, akár már hormonok nélkül is.

Milrt hiszik azt az emberek, hogy a munka rosz? Itt MO-n talán leginkább a szoc-ra fognák. Végülis érthető is, csak képzeljem el, hogy akármennyit (és akárhogyan) dolgozom, azt elnyeli egy feketelyuk, és ugyanannyi fog jutni nekem, akármit csinálok. Totál külsőkontrol, jóval nehezebben lehettél a saját szerencséd kovácsa.

Azért ez még most is sok szakmában így van, főleg vidéken. És nagyon sokszor az állam langyos öle dédelget, ami dédelget így is, úgy is, akármit is teszel.

Szóval azért érthető, hogy az emberek hétfő reggel egy kicsavart fogkrémnek tűnnek.

Pedig mennyi alkotási lehetőség van benne. Mennyi lehetőség arra, hogy minőségi utat járj, ahol a munkád során megért izgalmak, apróságok az életed pozitív oldalának szerves részei lehetnek. 

A napi kávé miről szól, arról, hogy szidid a főnököd, vagy arról, hogy egy kollégáddal érdemben beszélgetsz? 

Az első munkahelyemen időnként elmentünk 'hányást inni' :) Így hívták a támogatott 20 forintos kávét, ami akár húslevest is hajlandó volt kitolni magából. És kávézás közben a múlt sérelmeiből fakadó szemrehányás tömkelege került elő minden alkalommal. Rendezetlen hiúsági kérdések nagyrést. Sajnálom most őket. Mennyi energiájukat vihette el ez a sok szidalmazás az alkotástól. Pedig a nagyrészük nagy alkotó (is) volt...