infinitedreams wlogjai

Nagyjából ezer éve zárt be a wline, nekem mégis hiányzik, azóta is. Szerettem azt a kis közösséget, aminek valahogy a magam módján része voltam én is.

Na mindegy, egyébként csak azt akartam mondani, hogy ezt a számot én miért csak most fedezem fel igazán?!

Nagyon jégkirálynő-coded. :D

Nem biztos, hogy ez volt az utolsó csepp, de hogy benne volt a túlcsordulásban, az biztos.

Mert mit közvetített ez megint? Azt, hogy nem számítok. Hogy nem számít, mit teszek le az asztalra, mennyire keményen dolgozom, mennyire vagyok kitartó, milyen értéket és minőséget képviselek, semmi sem számít, mert az utolsó utáni vagyok a sorban. Másoknak meg csettintésre megy minden, mert közel vannak a tűzhöz.

Vicces, hogy itt vagyok 30 évesen, és még mindig furának érzem, ha úgy döntök este, hogy megiszom valamit. 

Pedig az az egyik legjobb dolog a felnőttlétben, hogy azt csinálok, amit akarok. Persze, vannak következmények, meg néha muszáj felelősségteljesen viselkedni, de azért mégis. (Spoiler alert: én ezeket a dolgokat valószínűleg túlságosan is komolyan veszem, szóval... *shrug* )

Kibaszottul utáltam tizenéves lenni. Egy hatalmas szenvedés volt, tele önsajnálattal meg bizonytalansággal

Egész produktív napot zártam ma:

- dolgoztam (ez sajnálatosan nagy öröm, mert az elmúlt hónapokban elég szarul voltam és kevéssé jeleskedtem ebben)

- főztem

- levittem a szemetet

- összefarmoltam 30k+ goldot (+ amennyi jelenleg a táskámban meg az AH-ban van, szóval jövedelmező volt a mai nap)

- írtam három bekezdést az új regényemből.

Másrészről:

Don't shiver, don't give up

Don't quiver, you're enough

You will be just fine

Rég nem írtam ide. Hiába, más volt a wline, ahogy tudtam, hogy olvastok, ahol voltak visszajelzések, amíg kommentelni még nem lehetett, hát üziben. Hiába na, az írás, bár magányos tevékenység, valójában mégis a kommunikációról szól, arról, hogy eljuttassuk másokhoz a gondolatainkat, a történeteinket. És ezekre valamilyen reakciót is kapjunk. Lehet persze a fióknak írni meg magasztalni az írást, mint művészeti tevékenységet, de a tényen ez nem változtat.

Megint rám jött a blogolhatnék.

Szóval ma (is) elég szarul keltem, mint akin átment az úthenger, kb. Az utóbbi napokban sokat alszom, fáradt vagyok, nehezen veszem rá magam bármire. Úgyhogy ma megint nem dolgozom. Nem tesz jót a pénztárcámnak, de valószínűleg jót tesz a könyvnek, ha nem olyankor csinálom, amikor épp nagyon magam alatt vagyok.

Hirtelen úgy éreztem, meg kell hallgatnom a Fear of the Darkot, és erről eszembe jutott a saját nickem címadó dala, az Infinite Dreams, arról meg az exem... És azon gondolkoztam, hogy bár isten mentsen, hogy megint annyi idős legyek, köszönöm, jó nekem felnőttként, meg nem is kívánom vissza az egészet, de volt benne valami... szabad. Még ha összességében egy takony volt is az az időszak, de komolyan, akkor is van egyfajta bája annak, hogy az ember tizenéves.

Bazi nagy közhely, de akkor csigalassúsággal vándoroltak az évek, most meg pislogsz egyet, és eltelt egy, kettő, öt...

Egyébként fáradt vagyok.

***

Van a Daft Punknak egy száma, az a címe, hogy Something About Us.

Van ennek egy alternatív videoklipje, amivel anno mindenhol ment. Kár, hogy már nem igazán találni sehol. Szerettem azt a videót. :) A dalt meg még jobban szeretem.. Rajta van a listámon, ahol a gyönyörű zenéket gyűjtöm. Van még mellette pár szuper dal, például ez:

Szóval megint aranymosásos nap van, megint nem én kerültem ki. Fogynak a napok, a lehetőségek... Úgy érzem, tényleg én leszek az utolsó, és nehéz nem látni bele valami kozmikus szemétkedést, miszerint az Univerzum most ezzel is szívat még.

Az az igazság, hogy nem arról van szó, hogy nem bírom ki ezt a három hónapot (egyébként négy, mert január közepe óta várom, de ne ragadjunk le a részleteknél), hanem mert egyébként is szar az életem, és ez lehetne benne az öröm. De nem, mert húzódik, húzódik, és már aggódom, hogy valami félrement, hogy valamiért kidobták még azelőtt, hogy ránéztek volna (ez akkor történhetett volna meg, ha nem érvényes a pályázatom, de átnéztem, érvényes... )

Maradt tehát két opció: 

1) Még nem kerültem ki, de most már tényleg soonTM, mert legfeljebb 5 alkalom maradt, de valószínűleg annyi már nem lesz, különben nem érhetne véget májusban.

2) Valami félrement, kihagyták, elkeverték, akármi...

Ez utóbbit kétlem. Az pedig teljességgel lehetetlen, hogy ne mentem volna át az előszűrésen, amikor az íróiskolában a legmagasabb tudásszintet igénylő képzésre is felvettek. Ha annyira szar lenne az írásom, akkor nemhogy nem vesznek fel, még meg is írják, hogy szeretettel várnak az alapozóképzésen... 

Úgyhogy ja... Valószínűleg még nem kerültem ki. Szóval talán a jövő héten...

Az a baj, hogy borzalmas hatással van rám ez az egész, a béka popója alá került az életkedvem, még dolgozni sincs hangulatom, pedig én szeretem a munkámat, és tetszik ez a könyv.

És akkor elmesélem, hogy mi történt kedden...

Papírt találtunk a kocsin, egy férfi adta meg az elérhetőségét, ugyanis sikeresen levitte a bal visszapillantómat.

Mint kiderült, ő fordult be a teherautóval az utcába, ahol én parkolok, és véletlenül kinyílt az ajtó, amivel sikerült eltalálnia több autót is, köztük az enyémet.

Na, EZ az én szerencsém... Ez. Hogy a közvetlenül a járdaszegély mellett álló autómnak leviszik a tükrét. Még azt sem mondhatom, hogy kilógtam az útra, mert nem sok hely maradt a járda és az autó kereke között.

Most így néz ki a tükröm... 

És nem ám elvihetem végre szerelőhöz, nem. Most várom a kárszakértőt, aki egyelőre még baszott hívni.... És én hétfőn el akartam menni innen, mert kedden színházba mennénk anyámékkal. De hát így nem fogok, mert esélytelen, hogy időben el tudjam vinni bármilyen szerelőhöz, azt meg nem szeretném megkockáztatni, hogy így utazzak vele haza 150 kilométert...

Tudom, már a nem létező tumblr-olvasóim is unják, de...

Holnap megint részlet az Aranymosáson. Nagyon kínlódom. Az egész hétvége kínszenvedés volt.

Emlékszem, egyszer volt egy amerikai irodalom szemináriumom, amin naplórészleteket hasonlítottunk össze. Az egyikben a napló vezetője (William Byrdnek hívták, még most is emlékszem rá :D ) gyakorlatilag feljegyezte, hogy mikor kelt, mit evett reggelire, mi történt vele aznap. A másik pedig égi jelet látott mindenben. Tök ötletes volt a tanárnő részéről, hogy mindenkinek meg kellett írnia valamelyikben a reggelét, vicces kis feladat volt.

Na, a másodikba kezdek átmenni egyébként. Béna voltam, és a holnapra szánt FB-posztot mára időzítettem. Ezt akár égi jelnek is vehetném, hogy így megtisztítottam az utat, és a fő attrakció a részletem lesz... :) Mondjuk nem, csak mindig összezavar, hogy angolszászéknál valamiért vasárnappal kezdődik a hét...

Voltam ma anyámnál, köszöntöttem egy cserepes virággal anyák napjára, és vittem neki tortát. :) Nekem annyira nem jött be egyébként, de azt mondta, neki ízlik és az öcsém is kétszer evett belőle, pedig tőle elég távol áll az udvariaskodás, úgyhogy annyira rossz nem lehetett. :D Majd mindjárt megpróbálok ide beszúrni egy képet, csak előbb elmentem a posztot, mert régebben mindig összeomlott a tumblr, ha ilyesmivel próbálkoztam...

Egyébként pedig szereztem egy kenyérsütőt és egy muffinsütőt. :D Akartam fánksütőt, igazából ez a muffinsütő majdnem ugyanaz, anyám el akarta adni, potom 1000 Ft-ért, de senki sem jelentkezett érte még, úgyhogy gyorsan lecsaptam rá. Ezt már használatba is vettem, megpróbáltam benne banánfánkot sütni, de nem jött össze a dolog. :/ Most tojást sütök benne, az legalább megy. xD

Nem tudom, más is van-e így vele, de néha iszonyatosan rám tör a magány, és persze olyankor pont senki sem ír vissza, mert mindenki elfoglalt. :)) Most épp nem ez van, de a mai nap folyamán volt valami tök hasonló. Nem szeretem, olyankor mindig belecsúszok egy depressziósabb időszakba, aztán az nem egy jó dolog.

Komolyan mondom, olyanok az emberek, mint az állatok.

Ez több dolog kapcsán is megfogalmazódott bennem, egyrészt voltam a Lidlben, vettem egy tankinit, és nem rossz, de igazság szerint eggyel nagyobb jobb lett volna, de már nem volt. :S Na, de úgy szét voltak ott túrva a fürdőruhák, mintha valami bálás használtruha-kereskedésben lettem volna. Szégyen, amit művelnek. Ezt is úgy kellett összevadásznom, mert kiszedték már a műanyag tasakból...

Mindegy, szóval nem kell, mondtam anyámnak, hogy elviszem neki, próbálja fel, ha neki sem, akkor meg visszaviszem legfeljebb. Azért sajnálom, mert amúgy nem rossz, meg nem is áll rosszul, de valahogy nem éreztem benne olyan jól magam. Mindegy, van szép fürdőruhám tavalyról. Szép fekete. :))

A másik az állattartás... Komolyan, vizsga meg jogosítvány kellene az állattartáshoz, sőt, a gyerekszüléshez is. Mert némely ember, amit művel... De nem, ezek alanyi jogon járnak, nyugodtan megnyomoríthatsz egy másik élőlényt, mert miért ne. Ideje lenne rendesen megbüntetni azokat, akik nem megfelelően gondoskodnak a felelősségükre bízott lényekről. És ezzel nem azt mondom, hogy mert én tökéletes vagyok, meg mindig mindent jól csinálok, de sosem éheznek az állataim, mindig szeretve vannak, nem bántom őket, nem kínzom, nem nyomorítom, nem teszem ki őket veszélynek... Mások meg úgy bánnak velük, mint valami ócska játékszerrel. Remélem, ezek az emberek egyszer visszakapják ezt az élettől. Sokszorosan.

Holnap megint Aranymosás, már kezd egyébként az agyamra menni. Jó lenne túllenni rajta, mert tényleg csak kínoz. A Könyvfesztivállal duplán szar volt, de annak hála a jó égnek, vége. A következő mizéria június elején lesz, addigra talán változik a helyzet.

Egyébként olyan baszott szerencsétlen vagyok. Tegnap az elektromos fogkefém mondta fel a szolgálatot, hívhattam fel a szervizt, elvileg 7 munkanapon belül jelentkeznek majd. *sigh*

Ezer éve nem írtam ide (sem), de kell valami blogfelület, úgyhogy... (És akkor itt nem maradhat ki, hogy vissza a wline-t!)

Szóval szenvedek az Aranymosás miatt.

Ez egy regénypályázat, ahová már tavaly is beadtam egy írásomat. Akkor nem sikerült, kiestem, még az ún. Rakéta projektbe sem jutottam be, ahol az írók szerkesztői támogatást kapnak, hogy átírhassák a regényüket. Ez akkor eléggé lelombozott, de meg nem tört, írtam egy új regényt. Ez fut most a pályázaton.

Csak már olyan nehéz a várakozás!

A pályázat egyébként úgy néz ki, hogy január 15-ig beküldi az ember a kész regényét (meg egy adatlapot, egy szinopszissal bővített jelenetlistát), és onnantól kezdve hátradőlhet, megtette a saját részét.

Aztán jönnek az előszűrők, akik beleolvasnak a regényekbe, és megállapítják, hogy nyelvileg sikerült-e megütni egy bizonyos mércét. Itt nem kell nagy dologra gondolni, nem a Nobel-díjas szintet kell megugrani, kis túlzással elég, ha le tudsz írni két épkézláb mondatot egymás után.

Az előszűrésen átjutott írások első fejezete aztán szép lassan kikerül az oldalra. Idén úgy döntöttek a kiadónál, hogy kéthetente pénteken lektori értékelés lesz, ezért két hét alatt ideális esetben 5 mű eleje kerül ki, hétfő-szerda-pénteki menetrend szerint.

Na, most ott tartunk, hogy kint van már 22 írás, de az enyém még nem. :P Azt már tudjuk, hogy májusban zárul a pályázat, ennél biztosabbat még nem. De én már annyira szeretnék túlesni rajta... Nagyon nehéz számomra ez a várakozás több okból is, és ha az univerzum türelemre akar tanítani, hát szerintem igazán elérte már a célját az elmúlt 5-10 évben...

Tavalyhoz képest idén jóval később kezdődött a pályázat jelenleg futó szakasza (az, hogy kikerülnek az írások), tavaly ilyenkor már a végére értünk, szóval ez sem segít a lelkemen.