Vége.
Egy éhes szörnyeteg zabálja fel testemet. Először a körmeimmel kezdi, mert azt mondja az jó. Egyenként szakítja le őket ártatlan ujjvégeimről. Majd a meglepetés erejével élve nem az ujjaimmal folytatja, hanem a hajamat tépi kellemetlenül nagy örömmel és meglepő ügyességgel. Van hozzá tehetsége. Azt mondja volt már ehhez hasonló dolga, de ez most a mesterműve. Én tehetetlenül fekszem, mint egy olcsó kurva. Nem tudok, de nem is akarok ellenkezni. Gyere te rég elfeledett barát, falj fel! Miközben erre gondolok szép lassan szétszakítja testemet. Nem hagy morzsát maga után, még a vért is felszippantja. Alaposan dolgozik. Csak a lelkemet el ne érje. Ha azt is felfalja teljesen felemészt, meggyötör, majd összetör. Miután ezt konstatálom felpattanok két megmaradt lábamra, amik ugyan köröm nélküliek, de még épek. Rohanok. Nem tudom merre, de rohanok. Ő magabiztos nyugodtsággal ballag mögöttem. Ő is tudja, én is tudom, hogy utol fog érni. Egy aranyos kismadár tartja bennem a lelket, de ez a szörnyeteg hatalmas karjával lecsapja ártatlan barátomat. Nincs értelme futnom, túl akarok esni rajta. Megállok. Itt van, utol ért, jéghideg öleléssel üdvözöl. Dühösnek, átvertnek, kétségbeesettnek érzem magam. Feladom. Kegyetlenül elbánik velem. Fáj, de nem tudok mit tenni ellene. Csak úgy lenyúzza bőrömet, szakítja húsomat a csontjaimról és kirántja szerveimet. Már nem törődik az alapossággal. Lelkemet elérve megáll egy pillanatra és megsúgja azt, amit a fülembe súgott volna, ha lenne még fülem. Én már csak egy elfeledett szerencsétlen vagyok. Lelkem a végső pusztulás előtt még halvány fénnyel pislákol. Miközben elégedetten néz siralmas művére egyetlen szó hagyja el a száját:
Kezdődik.
2014.02.16.
