Nincs itt semmi látnivaló

A zsalugáter árnyéka a festett falon,

Az anyósnyelv és a kaktuszok árnya, gipszállatok,

A fénylő tekintet tragikus melankóliája

A semmibe fókuszál, űrbéli fekete lyukakhoz fogható lyukba.

Melltartóban és bugyiban az ablakhoz oson:

Takk! Nyílnak a zsalu lécei. Törékeny utcai jelenet kínálja magát,

Ostyavékony járókelők, akik tudják, merre tartanak.

A zsalugáter csukódik, lécei lassan összezárulnak.

Miért kell mindig így véget érnie?

Emelvény olvasó nővel, haja kócosságával,

És az elmondhatatlannal, mi vonz benne, vele

A csönd mélyére, amelyre az éj magában nem magyarázat.

A könyvtár csöndje, a telefon nyomógombjainak hallgatása,

De ezeket sem kell újra kitalálnunk:

Eltűntek mind egy történet cselekményében,

A „művészi” részben – tudva, melyik fontos részletet kell elhallgatni,

Vagy hogyan kell egy karaktert felépíteni. Túl valóságosak a dolgok,

Hogy kételkedni kezdjünk, bár kimódoltak, mégis velük van tele a lap,

A belső a külsővel részeddé válik,

Mikor rájössz, sosem szűntél a halálon kacagni,

Bonedog by Eva H.D.

Coming home is terrible

whether the dogs lick your face or not;

whether you have a wife

or just a wife-shaped loneliness waiting for you.

Coming home is terribly lonely,

so that you think

of the oppressive barometric pressure

back where you have just come from

with fondness,

because everything’s worse

once you’re home.

You think of the vermin

clinging to the grass stalks,

long hours on the road,

roadside assistance and ice creams,

and the peculiar shapes of

certain clouds and silences

with longing because you did not want to return.

Coming home is

just awful.

And the home-style silences and clouds

contribute to nothing

but the general malaise.

Clouds, such as they are,

are in fact suspect,

and made from a different material

than those you left behind.

You yourself were cut

from a different cloudy cloth,

returned,

remaindered,

ill-met by moonlight,

unhappy to be back,

slack in all the wrong spots,

seamy suit of clothes

dishrag-ratty, worn.

You return home

moon-landed, foreign;

the Earth’s gravitational pull

an effort now redoubled,

dragging your shoelaces loose

and your shoulders

etching deeper the stanza

of worry on your forehead.

You return home deepened,

a parched well linked to tomorrow

by a frail strand of…

Anyway

You sigh into the onslaught of identical days.

One might as well, at a time…

Well…

Anyway…

You’re back.

The sun goes up and down

like a tired whore,

the weather immobile

like a broken limb

while you just keep getting older.

Nothing moves but

the shifting tides of salt in your body.

Your vision blears.

You carry your weather with you,

the big blue whale,

a skeletal darkness.

You come back

with X-ray vision.

Your eyes have become a hunger.

You come home with your mutant gifts

to a house of bone.

Everything you see now,

all of it: