Utolsó napok a 9 hónapból
Ez a terhesség inkább érzelmileg volt nehéz sokszor nekem, mintsem fizikálisan. 2 nappal a 32. születésnapom előtt tudtam meg, hogy gyerekünk lesz - épp az egyik ideiglenes albérletből költöztünk át a másikba, miközben a lakásunk 2 hónapja tartó felújításának elhúzódása volt kilátásban. Így összesen 6 hónapot töltöttünk albérletben végül, abból 4 hónapot terhesen, szenteste előtti nap költöztünk vissza a félkész otthonunkba, a kislányom akkor este mozgott először érezhetően a hasamban, amikor fél év után végre a saját ágyamban aludtam.
Lelkileg egy borzasztóan megterhelő időszak volt, egyedül maradtam a csapatomban a munkahelyemen, a férjem elképesztő erővel próbálta lemenedzselni a felújítást, mindent egyedül csinált, amit tudott, barátok segítettek rengeteget, én meg sokszor csak ültem és sírtam. Utólag már bánt, hogy nem tudtam a terhességem ezt az időszakát jobban kiélvezni, sportolni se nagyon jutottam el, de akkor az volt a cél, hogy mentálisan kibírjuk ezt az időszakot, miközben természetesen elképesztő boldogok voltunk, minden vizsgálatot izgatottan vártunk, elérzékenyedve néztük az ultrahang képeket, esténként neveket válogattunk, Mici dorombolt a hasamnak, és sokat beszéltünk a lányunkhoz.
Miután abbahagytam a munkát, és a lakás is szépen lassan elkészült, minden lecsendesedett körülöttem. Ha szép volt az idő, és bírtam, akkor sétáltam, igyekeztem sokat főzni, bekapcsolt a fészekrakó ösztön is, bútorokat nézegettem, babaruhákat mostam, válogattam, de főleg rengeteget pihentem. Olyan volt, mintha egy hosszú futás, vagy egy nehéz kéktúra-szakasz után végre megpihenhetnék. Mintha ezer év fáradtságát tettem volna le.
Időközben eljött a tavasz, nekem elképesztően hiányozni kezdett a futás, de már nem akartam kockáztatni, fogalmam sincs, mikor fogok újra futni, de szeretném szülés után minél hamarabb elkezdeni a regenerálódást, és visszatérni ahhoz a sporthoz, ami mindig átsegített a nehézségeken.
Most már minden készen áll a kislányunk érkezésére, bár elő szokott törni a pánik, hogy hogyan fogjuk életben tartani, de gondolom, ez minden első gyerekes szülőnél természetes. A férjem hatalmas támasz, elképesztő türelemmel és empátiával segít át ezeken a félelmeken, miközben látom rajta, hogy ő is izgul, észreveszem, amikor a hűtőre kirakott ultrahangos képeket nézegeti percekig.
Az egyébként erősen kontaktalvó Mici macskánk néhány hete külön alszik tőlünk, mert az elején még a mi hálószobánkban fog aludni a kislányunk. Mici sajnos nehezen érti a helyzetet, azt hitte, a kiságy az övé, többször belemászott, a pelenkázót szintén a magáénak érezte, reggelente kívülről kaparja az ajtót, és nyávog, napközben rengeteg szeretettel és ölelgetéssel kárpótolom. A baba jelenlétét egyértelműen érzi, a hasamat sokszor megsimítja a mancsával, direkt úgy fekszik, hogy hozzáérjen, és rengeteget dorombol neki.
Szóval néhány nap múlva szülni fogok, és valakinek az anyukája leszek. Azt hiszem, ez lesz eddigi életem legszebb májusa. Sosem fogom elfelejteni ezt a 9 hónapot, összességében szeretettel emlékszem vissza az olyan a pillanatokra, amikor pozitív lett a teszt, és egyből elmondtam a férjemnek a hírt, amikor elmentünk Korfura még utoljára kettesben nyaralni, és miután hazajöttünk, először hallottuk a kislányunk szívhangját az orvosnál, vagy amikor elmondtuk a családtagoknak, és a barátoknak, és milyen szép pillanat volt, mikor megöleltük egymást a legjobb barátnőmmel, tudván, hogy egyszerre vagyunk terhesek, és a lányaink között mindössze 5 hét különbség lesz.
Szerettem ezt a 9 hónapot, szerettem minden nehézségével együtt. Életem egyik legfontosabb feladata vár rám azzal, hogy egy erős, empatikus, nyitott és érzékeny lányt neveljek, és azt hiszem, soha semmit nem vártam még ennyire.














