harisnyás hippi

Ez a terhesség inkább érzelmileg volt nehéz sokszor nekem, mintsem fizikálisan. 2 nappal a 32. születésnapom előtt tudtam meg, hogy gyerekünk lesz - épp az egyik ideiglenes albérletből költöztünk át a másikba, miközben a lakásunk 2 hónapja tartó felújításának elhúzódása volt kilátásban. Így összesen 6 hónapot töltöttünk albérletben végül, abból 4 hónapot terhesen, szenteste előtti nap költöztünk vissza a félkész otthonunkba, a kislányom akkor este mozgott először érezhetően a hasamban, amikor fél év után végre a saját ágyamban aludtam.

Lelkileg egy borzasztóan megterhelő időszak volt, egyedül maradtam a csapatomban a munkahelyemen, a férjem elképesztő erővel próbálta lemenedzselni a felújítást, mindent egyedül csinált, amit tudott, barátok segítettek rengeteget, én meg sokszor csak ültem és sírtam. Utólag már bánt, hogy nem tudtam a terhességem ezt az időszakát jobban kiélvezni, sportolni se nagyon jutottam el, de akkor az volt a cél, hogy mentálisan kibírjuk ezt az időszakot, miközben természetesen elképesztő boldogok voltunk, minden vizsgálatot izgatottan vártunk, elérzékenyedve néztük az ultrahang képeket, esténként neveket válogattunk, Mici dorombolt a hasamnak, és sokat beszéltünk a lányunkhoz.

Miután abbahagytam a munkát, és a lakás is szépen lassan elkészült, minden lecsendesedett körülöttem. Ha szép volt az idő, és bírtam, akkor sétáltam, igyekeztem sokat főzni, bekapcsolt a fészekrakó ösztön is, bútorokat nézegettem, babaruhákat mostam, válogattam, de főleg rengeteget pihentem. Olyan volt, mintha egy hosszú futás, vagy egy nehéz kéktúra-szakasz után végre megpihenhetnék. Mintha ezer év fáradtságát tettem volna le.

Időközben eljött a tavasz, nekem elképesztően hiányozni kezdett a futás, de már nem akartam kockáztatni, fogalmam sincs, mikor fogok újra futni, de szeretném szülés után minél hamarabb elkezdeni a regenerálódást, és visszatérni ahhoz a sporthoz, ami mindig átsegített a nehézségeken.

Most már minden készen áll a kislányunk érkezésére, bár elő szokott törni a pánik, hogy hogyan fogjuk életben tartani, de gondolom, ez minden első gyerekes szülőnél természetes. A férjem hatalmas támasz, elképesztő türelemmel és empátiával segít át ezeken a félelmeken, miközben látom rajta, hogy ő is izgul, észreveszem, amikor a hűtőre kirakott ultrahangos képeket nézegeti percekig.

Az egyébként erősen kontaktalvó Mici macskánk néhány hete külön alszik tőlünk, mert az elején még a mi hálószobánkban fog aludni a kislányunk. Mici sajnos nehezen érti a helyzetet, azt hitte, a kiságy az övé, többször belemászott, a pelenkázót szintén a magáénak érezte, reggelente kívülről kaparja az ajtót, és nyávog, napközben rengeteg szeretettel és ölelgetéssel kárpótolom. A baba jelenlétét egyértelműen érzi, a hasamat sokszor megsimítja a mancsával, direkt úgy fekszik, hogy hozzáérjen, és rengeteget dorombol neki.

Szóval néhány nap múlva szülni fogok, és valakinek az anyukája leszek. Azt hiszem, ez lesz eddigi életem legszebb májusa. Sosem fogom elfelejteni ezt a 9 hónapot, összességében szeretettel emlékszem vissza az olyan a pillanatokra, amikor pozitív lett a teszt, és egyből elmondtam a férjemnek a hírt, amikor elmentünk Korfura még utoljára kettesben nyaralni, és miután hazajöttünk, először hallottuk a kislányunk szívhangját az orvosnál, vagy amikor elmondtuk a családtagoknak, és a barátoknak, és milyen szép pillanat volt, mikor megöleltük egymást a legjobb barátnőmmel, tudván, hogy egyszerre vagyunk terhesek, és a lányaink között mindössze 5 hét különbség lesz.

Szerettem ezt a 9 hónapot, szerettem minden nehézségével együtt. Életem egyik legfontosabb feladata vár rám azzal, hogy egy erős, empatikus, nyitott és érzékeny lányt neveljek, és azt hiszem, soha semmit nem vártam még ennyire.

Január elején kicsit aktívabban visszatértem a futáshoz, reggelente becsülettel róttam a köröket, talán -8 fok volt a leghidegebb, amikor futottam, majd egyre növeltem a távokat, végül februárban már gond nélkül ment a 10 km.

Március 9-én is épp a 10-es távomat futottam, miközben az unokahúgom megszületett 230 km-el arrébb.

A 10-es táv volt nekem az első nagy mérföldkő, tavaly nyáron hatalmas öröm volt, mikor végre le tudtam futni a dupla szigetkört, és azzal a lendülettel hátra is dőltem, és néhány hónapra el is feledkeztem arról, hogy mennyire szeretek futni.

Életem első futóversenyén 10 km-re neveztem be, a Push it to the limit-et hallgattam, amikor elrajtoltam, a következő mérföldkő viszont már a félmaraton lesz.

A tempó nem lett ragyogó, több van bennem, és hát az ember sose dőljön hátra, mindig van egy kicsit jobb, szebb, gyorsabb eredmény, de minden lépésemben ott volt az a kislány is, aki sosem volt jó semmilyen sportban, és akivel ezt sosem felejtették el éreztetni.

És az a kislány most nagyon büszke rám.

Néha arra gondolok, hogy azért generálok magam körül apróságokból problémát, hogy megvédjem magunkat a komoly gondoktól. Mintha azért veszekednék egyszerű dolgokon, mint egy Rossmann rendelés, hogy azzal letudjam a gondokat az életünkben, és akkor kivédhetem azt, hogy esetleg egy betegség, vagy krízis térdre kényszerítsen bennünket.

Az év első felében több komolyabbnak tűnő betegség gyanúja is felmerült, egyszer nálam, aztán nála, szövettanra vártunk, szűrővizsgálatokra jártunk, lelkileg teljesen kikészültünk, mire megnyugtatott végre bennünket az orvos. Október van, és én úgy érzem, mintha ez az év már egy örökkévalóság lenne. Mindeközben megvettük életünk első lakását, nem annyira világos, nem annyira új, nem Buda, de tágas, műemléki és gyönyörű környéken van. Mégsem tudtunk egy pillanatig sem örülni felhőtlenül, mert gyakorlatilag a beköltözésünkkor kiderültek olyan durva rejtett hibák, amiket az eladó korábban nemcsak, hogy eltitkolta, hanem le is tagadta. Emiatt most ügyvéd segítségével próbálunk valamit elérni nála, hogy a helyreállítási költségek ne vigyék el az összes megtakarításunkat, amit egyébként felújításra/átalakításra gyűjtünk.

31 éves lettem augusztusban. Szeptemberben nemcsak, hogy munkahelyet váltottam (öt és fél év után), hanem egy teljesen más pályát kezdtem el. Úgy éreztem, hogy ez az utolsó esélyem arra, hogy elinduljak egy olyan szakmában, ami érdekel, mielőtt gyereket vállalunk, de hatalmas a nyomás, teljesíteni akarok, meg akarom mutatni, hogy végre pályára kerültem, mert mindenki annyira tehetséges a környezetemben, mindenki gifted, és akkor nekem meg legyen ez, hogy jó szövegíró legyek, de közben a mosdóban hüppögök, ha egy javaslatom nem ért célba, és minden apró sikert Oscar-díjnak érzek.

Úgy néz ki, hogy egészségesek vagyunk, bár a sok stressz valamiféleképpen azért kiütközött, idén nyáron gyakorlatilag kéthetente voltam beteg, lelkileg még az eddiginél is sokkal gyengébb lettem, minden apró neszre összerándulok. Próbálok reggelente visszatérni a futáshoz, tavasszal és nyár elején jobban lendületben voltam, 10 km-t is bírtam, ami nálam tényleg nagy szó, most 3 km-t futok reggel, este pedig próbálok, próbálunk egy fél órát sétálni.

Nagyon félek, hogy ez a szorító érzés valamikor visszacsap, nagyon aggódok, úgy érzem, hatalmas a nyomás rajta, rajtam, féltem őt, féltem magunkat, arról volt szó, hogy idén megpróbálok kevesebbet szorongani, de közben azt érzem, hogy valami rossz fog történni, valami megfoghatatlan, valami ménkű, ami azért csap belénk, mert elfáradtunk, elfáradunk összezárni, keletkezik egy rés és mi nem tudunk védekezni, mert legyengült az immunrendszerünk.

Nem akarok magyarázkodni, nagyon régen, sok-sok éve kaptam egy kedvesnek tűnő, de amúgy okoskodó anont, hogy ne teregessem ki ennyire az érzéseimet a tumblrön, mert úgy elveszem azt az izgalmas lehetőséget az emberektől, hogy engem megismerjenek, mert így nyitott könyv vagyok, de hát én tumblr nélkül is nyitott könyv vagyok, se a sírást, se a nevetést nem tudtam soha elrejteni, és amióta tudok betűkből szavakat formálni, szavakból meg mondatokat, azóta így próbálok megküzdeni a szorongással.

Orbán Ráhel 16 millió forintos Hermès táskával ment a Békemenetre.

Onnan Rogán Antal repülőre ült és a családjával egy 3,5 millió forintos elnöki lakosztályban szállt meg a BL döntő miatt Londonban.

A legkedvesebb illatom mindig a férjem bőrének és az épp aktuális illatszerének a keveredése. Bevallom, hogy ebben a feromonon kívül egészen biztosan van egy kis részrehajlás is.

Gyerekkoromból a kávé és anyukám illata, amikor reggel álmosan az ölébe vett és hozzábújtam, míg kávézott.

Nagyszüleim ruháinak illata. Mamó mindig berakott egy szappant illatosítónak a szekrénybe a tiszta ruhák közé. Évekkel a haláluk után is találtunk olyan szappant a szekrényben, amit még a lengyel piacon vásárolt 30 éve. Elég volt megszagolni a gondosan kivasalt és keményített anyagokat, hogy egy pillanatra újra unokának érezzem magam.

A benzin szaga. Hogy miért szeretem ezt a szagot, azt talán egyedül csak nővérem érti meg. Az apánk autószerelő volt, sokat lógtunk a műhelyében. A benzinen kívül a zöld Ultra Derm szaga is beleivódott az emlékeimbe.

Az őszi erdő illata szintén egy kitörölhetetlen illat gyerekkoromból. Kézen fogva sétálunk a Nagyerdőn, gyűjtöttük a leveleket és a gesztenyéket, vitatkoztunk a testvéremmel, rúgtuk az avart, pirosra csípte az arcunkat a hideg, forró kakaót ittunk tejszínhabbal a (még ma is működő) Both-Degaból. A fogaimmal hullámosra haraptam a műanyag kavarót és bosszankodtam, hogy nem lehet vele normálisan kanalazni a habot.

Az új könyvek illata, természetesen. Az írószerek, tolltartók, frissen hegyezett ceruzák és az izgatottság. Mindig gondosan figyeltem arra, hogy a füzeteimbe szépen és rendezetten írjak. Ha észrevettem egy helyesírási hibát, vagy csúnya lett a külalak, inkább kitéptem azt a lapot, és újraírtam az egész oldalt. Ez a hozzáállás később a szociális életemben is megjelent.

Dove nedves törlőkendő. Anya általában akkor vett, amikor utaztunk valamerre. Mindig autóval mentünk, sokat utaztunk a Mátrába és Erdélybe is. A nedves törlőkendő illata összefonódott az utazás miatt érzett gyermeki izgatottsággal.

Cigaretta illata. Ezt nem tudom másként kategorizálni, mint egy kellemes illatot, amit huszonévesen éreztem korán reggel különböző erkélyeken állva egy-egy kávé mellett, vagy ami átszőtt megannyi mély elmélkedést a világról, vagy ami kísérte a hajnali hazasétákat és ami könnyített a hatalmas bőgéseimen.

A tenger illata. A folyó illata. A tó illata. A víz illata.

Hársfa. El nem tudok képzelni ennél boldogabb illatot. Nekem ez az örök május illata, ami mindig megállít egy pillanatra, akárhol csap meg. Biciklin ülve, szobában fekve, éjszaka a városban andalogva. Sokszor azt kívánom, bár egész évben tudnám szagolni. Ehhez fűződik még szorosan az orgona illata is.

Kék Nivea illata. Ezt az illatot szeretem magamon a leginkább.