Herizonford

A villamosról leszállva a Kolosy téren P.-t hamisítatlan környékszag fogadta. Azaz nem is szag, környékillat inkább - gondolta, talán mert korábban lakott errefelé, és többnyire szép emlékei voltak a városrészről. Az alacsony épületek között, a villamossín mentén észak felé indult. A Napot felhők takarták el, de a kánikula így is szinte agyonnyomta. A wokbárhoz érve meglepve nézett az alkarjára - néhány csepp esőt érzett rajta -, és ebben a pillanatban ketten is felálltak a wokbár fedetlen teraszán, hogy inkább bent folytassák az ebédjüket. P. az egyik kint maradó férfi hátát nézte, feszült az ing a vállán, ahogy a tésztáját ette. A világoskék felületet már öt esőcsepp pettyezte, és P. pont látta, ahogy a hatodik is becsapódik a bal lapocka tájékán. Úgy érezte, agya közölni akar valamit vele a világoskék inggel kapcsolatban, de nem volt ideje saját magára várni, ezért inkább bement a bankba.

Visszafelé mák jutott eszébe a Batthyány téri metróállomáson, mintha a padló márványborításának szürke elemei abból lennének, fehér cukordarabok a fekete szemek közt. Palacsintára gondolt, és a burkolatot kezdte csiszatolni a cipőjével.

- Schumacher stílusban még odaérek - mondta valaki nevetve balfelől, de felnézve nem a beszélőt látta, őt ugyanis két olyan férfi takarta, akik bankkártyacsalóknak néztek ki.

Ahogy a metró közeledett, és a szerelvény előtt tolt légoszlop P. rövidnadrágos lábán simogatta a szőrszálakat, valaki a gyerekét biztatta: - Na, most csináld a képet!

Az Astorián óbégattak az aluljáróban, P. azon gondolkodott, vegyen-e egy mignont, de inkább a dohányboltot választotta. A pultban nem ült senki, a helyiség üres volt. P. kinyitotta a hűtőt, és kivett egy kólát, ekkor toppant be egy nő, aki P. mellett oldalazva a pulthoz ment, aztán kulcsot csúsztatott a zárba egy kis ajtón, majd hátrálni kezdett, hogy kitárja annyira, hogy átférjen rajta, de az apró üzletben nem maradt elég hely P. miatt, akinek így fél lábbal ki kellett lépnie, eközben pedig a Nemzeti Dohánybolt feliratú műanyagfüggöny szálai az arcához értek.

Mire a nő elhelyezkedett a pultban, P. rájött, hogy a kóla nem elég hideg, ezért visszatette a hűtőbe, aztán csak egy doboz cigit kért. Az eladó azt kérdezte, milyet, azonban P. nem tudta, milyen cigaretták vannak, csak rámutatott egyre, és fizetett. A nő mondott még valamit, de P. a plexin keresztül nem értette, bólintott, és elment.

A Múzeum körúton légkondicionáló kondenzvize cseppent a fejére, ezért úgy találta, itt az ideje rágyújtani, tüze viszont nem volt, így az egyik kávézó teraszán ülő külföldiektől kért, akik arról kérdezték, hogy lehet a legegyszerűbben feljutni a Várba. P. tudta, hogy van egy buszjárat, ami a Március 15. térről elvisz a Clark Ádám térre, de nem emlékezett a számára, ezért azt mondta, hogy az 1359-es busszal kell menni. Mikor a külföldiek kételkedtek, bizonygatni kezdte, hogy valóban létezik ilyen járat.

Csak miután belépett a házba, ahol a munkahelye volt, vette észre, hogy a cigicsikk a kezében maradt. Megkereste a társasház kukáit, de nem volt kedve megérinteni a fedelüket, ezért a csikket az egyik hulladéktároló tetején hagyta, aztán elindult a lépcsőn. Az első emeleten úgy döntött, a csikket inkább az irodában dobja ki, ezért visszament érte. Az irodában a konyhai csap alá tartotta, aztán helyezte csak el a szemetesben, majd megmosta a kezét a mosogatóban, mivel nem volt szappan, mosogatószerrel. Engedett magának egy pohár vizet, és a fény felé tartva nézte a benne úszó részecskéket. Egy kis idő múlva megvonta a vállát, belekortyolt, és elindult a helyére.

- Szerintetek jó ez a víz? - kérdezte, miközben enyhén felemelte a poharát, hogy mindenki lássa a teremben, de senki sem nézett fel, már csak azért sem, mert a helyiség teljesen üres volt.

P. leült az asztalához, és úgy döntött, nem issza meg a vizet, a poharat a szomszédjához tolta. A gépébe belépve rákeresett Filippino Lippi reneszánszkori olasz festő nevére, ahogy minden délután, és ellenőrizte, vannak-e új találatok. Nem voltak.

- Nem jössz? Valaki le akar ugrani.

Egy kolléganő tűnt fel P. monitorja mellett, de csak ennyit mondott, aztán felkapta a kávésbögréjét, és a körúttal merőleges utcára néző terembe sietett. P. hátrébb gurult a székén, hogy átlásson amoda, minden munkatársa az ablakokhoz szorulva nézett valamit.

- Bazmeg! Most visszamegy? - szólt valaki.

- Visszamegy, bazmeg! Meggondolta magát! - érkeztek sorban a válaszok, aztán végül egy mély hang - P.-nek fogalma sem volt, kié - ennyivel zárta le az ügyet:

- Visszament.

Álmos, IX. kerületi délután, az aszfalt melege átsüt a csattogó papucstalpakon, koponyán szúr a napsugár, ahogy átfutok a kutyával a Mester utcán. Maserati parkol a járdaszélen, kopasz férfi a kormánynál: magabiztosan pörgeti az Instagramot. Pontosan tudja, hogy nem is csak egy mittudomén hány milliós sportautó volánja mögött ül, hanem a kor csúcsain trónol, uralkodik a satnya testüket a forró ferencvárosi járdákon vonszoló gyalogosok fölött.

Az autó motorja jár, de mit jár! duruzsol! brummog! mindig készen, hogy amikor a királyné végre kilép a Sparból a vödrös tejföllel, felbőgjön, és faképnél hagyják a sok hülyét, a kellemesen hűvösre temperált utastér meghittségében rongyoljanak bele a Ferenc körút felől lemosolygó napba, mert így dukál: angyalok az Angyal utca felé.

És már érkezik is a királyné (megvan a tejföl! megvan a krinolin!), libben, ajtó csukódik, máris a modern város dalára hangolnak a hengerek, a kipörgő gumik falzettja felel a pöfögő, ropogó ritmusszekciónak. Csak a kutya szökken ijedtében, az oktalan kis majom, ő nem tudja, mi az az előjog. A péniszemre gondolok, és szembenézek a nyilvánvalóval: sosem lesz akkora, mint a kopasz nemesúré.

Azt hiszem, nagyjából ilyesmik járhatnak a maseratis férfi fejében, már úgy értve, hogy ő azt gondolja, hogy én és a többi gyalogos így gondolunk rá, és fel sem vetődik benne, hogy neki esetleg ne lenne joga kipufogógázzal szennyezni a közös, városi levegőnket csak azért, mert működő légkondi mellett szeretné kivárni azt a 7-8 percet, amíg a szerelme beszaladt a boltba. És tele az ország ilyen emberekkel. Pöfögő autók várakoznak mindenhol, boltok előtt, mozgássérült parkolókban, az utak szélén, taxidrosztokban, autópályák melletti pihenőkben, mindenhol.

A vezetőülésekben általában a mobilját nyomkodja valaki, nyilvánvalóan vár. És mivel télen hideg van, nyáron pedig meleg, neki a váráshoz fűtésre és légkondira van szüksége. Ahhoz meg ugye járnia kell az autó motorjának.

Hölgyeim és uraim, ha ilyen embert látnak, tanulmányozzák!

– Hogy mit hol vesznek be?

– A spermát.

– De mi van vele?

– Hol veszik be a spermát?

– Beveszik?

– Remélem, mert most reggel nyolcra kaptam időpontot.

P.-nek kezdett elege lenni a biztonsági őr értetlenkedéséből, de akkor reggel, a SOTE Baross utcai épületének főportájánál egy kicsit még viccesnek találta a párbeszédüket. Persze már csak hét perce volt odaérni, és úgy tűnt, az őr még a legközelebbi vécéig sem tudná útba igazítani. Szerencsére épp meglátta a szemközti falon az információs táblát, azt írta: Asszisztált Reprodukciós Osztály - III. emelet.

– Ide megyek – paskolt a fémre már az őrre vissza se nézve, és elindult felfelé a főlépcsőn.

De csak a második emeletig jutott, ott ugyanis vége volt a lépcsőháznak.

P. visszament tehát a főportához, ahol – hála istennek – már ott ült egy lilásvörösre festett hajú, csontos asszony. Természetesen a biztonsági őrrel beszélgetett, aki a portásfülke nyitott ablakán bedőlő felsőtesttel épp magyarázott neki valamit.

– Na, ugye hogy nincs ott! – köszöntötte az őr az épp visszaérkező P.-t.

– Jó reggelt! Az Asszisztált Reprodukciós Osztályt keresem – szólt P. a nőhöz, a biztonsági őr feje fölött. – Itt, a táblán azt írják, hogy harmadik emelet, de nincs is harmadik emelet.

– Persze, át kell menni a pavilonba – válaszolt a portás, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. P. kezdte elveszíteni a türelmét.

– És oda hogy jutok át?

– A pavilonba?

– Oda.

– Itt lemegy az alagsorba, ott a büfé. Ott befordul…

– Merre?

– Hát erre – mondta a portás a jobb kezével balra kígyózó mozdulatot téve.

– Balra?

– Igen, erre, így – és megismételte a mozdulatot a bal kezében lévő tollal is. – Aztán elmegy a folyosó végéig, és ott a lifttel fel a harmadikra. Vagy a harmadikra az a lift lehet, hogy nem megy fel, csak a másodikra, és akkor onnantól lépcső. Ott van a meddőségi.

– Mármint hol ott, a másodikon? – A meddőségi szótól megfeszültek az izmok P. nyakában.

– Dehogy a másodikon, a harmadikon. Hát oda van írva – bökött a portás fejével az információs tábla felé.

P. már indult volna, de a biztonsági őr még közbeszólt:

– Én is ezt próbáltam neki magyarázni, de elindult felfelé a lépcsőn.

P. a nyugodt, mosolygós, de alapvetően tartózkodó emberek közé sorolta magát, ezért is lepődött meg, hogy emelt hangon válaszol.

– Nem, nem ezt mondta, és ne szórakozzanak már velem, ide van írva a táblára, hogy Asszisztált Reprodukciós Osztály - III. emelet, mögötte meg van egy kurvanagy lépcső, és akkor én elindulok a lépcsőn felfelé, és én vagyok a hülye? Hogy nem jövök rá magamtól, hogy igazából LEFELÉ kell elindulni, és át kell menni az izébe…

– Pavilonba – segítette ki a portás.

– A kibaszott pavilonba, ahol azt sem tudják, hányadik emeletig megy fel a szaros liftjük?

– Sajnálom, nem akartuk megbántani. Lemegy, a büfénél elfordul, aztán a folyosó végén fel. Szaladjon, mert el fog késni – igyekezett biztatóan mosolyogni a lilásvörös haj alatt a nő.

P. leszaladt a lépcsőn, a büfénél balra fordult, a folyosó végén pedig hívta a liftet, az viszont sehogy nem akart megérkezni, és mivel már két perccel elmúlt nyolc óra, elindult felfelé a felvonó melletti, kisebb lépcsőházban. A legfelső szintre érve rájött, hogy járt már ezen a folyosón, csak az előbb a főlépcső felől érkezett. Ezek szerint ez is csak a második emelet. Az egyik kezelő ajtaja nyitva volt, benn egy kismamától vett épp vért két nővér, egyikük szúrós tekintettel nézett ki a nő vénája fölül a folyosón egyre tanácstalanabbul szuszogó P.-re, aki mérgében néhányszor még a kezeit is a combjához verte. Gyerekkora óta így viselkedett, ha tehetetlennek érezte magát, hirtelen túl hosszúnak tűntek a karjai, nem tudott mit kezdeni velük, minduntalan a combjához ütköztek.

– Segíthetek? – kérdezte a másik nővér a kezelőből kilépve.

– Jó reggelt, igen, remélem. Az Asszisztált Reprodukciós Osztályt keresem. Spermaleadás.

Úgy gondolta, ezzel a szóval rávilágít a helyzet abszurditására, és a vele közel egykorú nővérrel valamiféle cinkosság alakul ki köztük, ha beavatja, hogy itt a táskájában, egy alufóliába csavart vizeletminta-tégelyben egy kis geci lapul, amit nem egészen egy órája maszturbált ki magából otthon egy amerikai pornószinésznő szaunai jelenetét nézve. Azaz csak a maszturbáció elején nézte a jelenetet, a befejezéshez fel kellett állnia, orgazmus közben pedig a tégelyt kellett a makkjához tartania, ügyelve arra, hogy az ejakulátum teljes egészében a tégelybe jusson. Orgazmus közben. Agyrém. Nem is jött annyi, amennyi szokott, képtelen volt koncentrálni. Vagy pont koncentrálni tudott, és lazítani nem? Nem volt benne biztos.

De a nővérnek nem is rebbent az arca. Persze miért is rebbent volna. Minden nap ilyenekről hall. Ez a munkája.

– Itt a lépcsőn visszamegy az alagsorba. A büfénél átvág egyenesen, és ott a folyosó végén felmegy a lifttel a pavilonba.

P. talán még soha nem gyűlölt annyira szót, amennyire akkor reggel a pavilont meggyűlölte. Tehát a portás rosszul mondta, a büfénél nem balra, hanem jobbra kellett volna fordulnia. Nyelt egyet, megköszönte a segítséget, és elment. Két perccel később végre megtalálta a megfelelő liftet, amivel felment a harmadikra, és amikor meglátta a plafonról lógó fa gólyákat meg a falakat borító több száz babafotót, torkába ugró gyomra tudatta vele, hogy jó helyen jár.

– Jó reggelt, spermaleadásra jöttem – mondta a regisztrációs pultnál ülő nővérnek.

– Név?

– K. P.

– Nem a magáét kérdeztem, hanem a feleségéét. Azon tartjuk nyilván magát is.

– Nem a feleségem, élettársam. T. Z.

– Elkésett. Nyolcra kellett volna jönnie, már bement egy másik úr. Ezt addig töltse ki – lökött elé egy papírt a nővér, P. pedig írni kezdett. – A tégelyre ráírta az adatokat?

– Igen, a nevemet ráírtam.

– Az nem jó, a felesége nevét kellett volna.

– Az én spermámra?

– Igen, mondom, hogy azon tartjuk nyilván a párt. Írja rá szépen a felesége nevét.

P. előbányászta a táskájából a tégelyt, leszedte róla az alufóliát, és nézte a vizeletre méretezett pohár alján a neonfényben egyre kevesebbnek, egyre betegebbnek tűnő gecijét. A poháron lévő matricán természetesen nem volt már hely egy újabb névnek.

– Kaphatnék egy matricát vagy egy filcet? – próbálkozott.

– Nem tartunk ilyesmit, de a tájékoztatón, amit a legutóbbi alkalommal kaptak, világosan rajta van, hogy pontosan mit kell a mintára írni. Komolyan mondom, nem értem, miért olyan nehéz ezeket elolvasni.

– De matrica vagy filc nélkül nem fogom tudni ráírni a barátnőm nevét.

– Akkor menjen haza, kérjen egy másik időpontot, és akkor majd remélhetőleg nem felejti el ráírni, amit kérünk.

Ekkor P.-nél végre betelt, ha nem is a spermagyűjtő, de egy másik, csak átvitt értelemben létező pohár.

P. a szülei kertjében, egy diófa alatt, a hintaágyon feküdt, és olvasott. Negyedóránként felkelt, hogy áthúzza a slagot, mert az apja megkérte, hogy árassza a szőlőt. Tetszett neki a homokban csobogó víz hangja, úgy hívják az ilyet, hogy csörgedeztető öntözés, szép név - gondolta, miközben azt olvasta, hogy “azt hiszem, az üstökös megjelenése szabadított meg a farkastól, gyermeki félelmem belemosódott az akkori általános rettegésbe, mert soha nem láttam még olyan feldúlt embereket, mint az üstökös idején”.

Becsukta a könyvet, és a Halley-üstökösön gondolkodott, meg azon, hogy valószínűleg sosem fogja látni. Legutóbb 1986-ban jött, legközelebb 2061-ben vagy 2062-ben húz majd el, addig meg bármi történhet P.-vel, a világgal, de talán még az üstökössel is. Legszívesebben 1910-ben nézte volna meg, amikor Chicagóban attól féltek, hogy a Föld áthalad az üstökös csóváján, és az ebben lévő mérges gáz kipusztít minden életet. Sokan igyekeztek légmentesen lezárni a házukat, még a kulcslyukat is betömködték, mások kútba ereszkedtek le, hogy túléljenek, megint mások pedig gázmaszkokat, ernyőket és üstökös elleni tablettákat vettek mindenféle kuruzslóktól. Elias Canetti a visszaemlékezésében azt írta, abban az évben a bulgáriai Ruszcsukban is elhitte az emberek többsége, hogy vége lesz a világnak.

P. kézbe vette a mobilját, és keresgélni kezdett az interneten, de dél is elmúlt, mire megtalálta azt, ami érdekelte. A Kecskeméti Újság a Halley feltűnése előtt higgadtan ezt írta: "Ne áltassuk tehát az amúgy is könnyen hivő népeket holmi katasztrófákkal, mert ennek semmi alapja sincsen s hozzá még az egész tudákosság, mellyel némelyek csak feltűnni akarnak, óriási lelkiismeretlenség. Úgy amint jön, szépen el is vonul a jó öreg Halley üstökös s nem okoz semmi bajt, legfeljebb egy kis vitát csinál a világ összes csillagászai között!"

A távozása után pedig ezt: "Halley Kecskeméten. Tegnap éjjel 2 órakor nagyszámú közönség várta a Halley-üstökös érkezését. A vásártéren nagy csoportokban álltak az emberek és nagy figyelemmel néztek kelet felé. Az üstökös 2 óra 25 perckor tényleg mutatkozott az álmos közönség nagy gaudiumára. Sokan nagy figyelemmel hallgatták egy pár »okosabb« ember véleményét, akik között többen azt is mondották, hogy pár óra múlva az üstökös földünket úgy össze fogja törni, mint a »kutya a köcsögöt«. A megrémült hallgatóság mellett volt egy tanyai magyar kis leányával egy kocsin. Hogy meghallotta, hogy az üstökös hogy fog földünkkel »ki bánni«, a lovak közé csapott és hátra szól kis leányának: — Gyerünk Örzsikém haza, elég baj ez Kecskemétnek."

Az üstökös tehát 1910 május 20-án éjjel 2 óra 25 perckor tűnt elő Kecskemét felett. P. egy jól szituált, de fiatal, tapasztalatlan, egyedülálló úriemberre gondolt. Olyanra, akin látszik, hogy az ország más pontján élő családja bizonyára kifejezetten tehetős, ő maga azonban kicsit el van veszve Kecskeméten, ahová valószínűleg üzleti ügyben küldték, talán épp az apja, a szigorú családfő. Talán ez az a megbízás, amelynek tapasztalataiból az apa megítélni reméli, mennyire kezelheti ezentúl felnőttként a fiát, miben számíthat rá, mennyit várhat tőle, milyen ember lesz belőle.

A fiú a Beretvás Szállóban bérel szobát, innen jár a gabonapiacra, vagy Mathiász János birtokára nemesített szőlővesszőkről tárgyalni, esetleg kiadó irodát keresni az apa biztosítóintézetének a belvárosban. Már érkezésekor megtetszik neki a Beretvás kasszírnője, aki lényegesen idősebb nála, viszont vagyonban és társadalmi állásban legalább ennyire elmarad tőle. A nő azonnal észreveszi ezt a vonzalmat, és a vendéglátásban szerzett tapasztalatának évtizedes reflexeivel szítja is. A fiú persze tudja, semmi keresnivalója nincs egy ilyen nő mellett, de napról napra jobban foglalkoztatja a gondolat: ugyan mi lenne, ha csak egy éjszakára elmenne vele a kasszírnő? Semmi. Megteheti, elvégre, ha ezt a megbízást teljesíti, apja egészen biztosan maga mellé veszi az üzletbe, onnantól kezdve ő egyenesben van, semmi nem árthat neki. A megbízás pedig csekélység, szinte már el is végezte, elbukni nem tud.

A kasszírnő érzi ezt, tudja, hogy most van helyzeti előnyben, amíg el nem megy a fiúval, bármit kérhet tőle, utána már semmit. Ártatlanul veti fel, nem adná-e kölcsön az úrfi csak egyetlen éjszakára a zsebóráját? Tudniillik pontban hajnali 2 óra 25 perckor jön az üstökös, a kasszírnőnek saját órája nincsen, főleg nem olyan, amelyik ébreszt is, márpedig ő rengeteget dolgozik, ha van ideje aludni, mindenképp aludna, amennyit csak tud. Ha az úrfi volna olyan kedves, hogy az órát csak erre az egy éjszakára, akkor a következő éjjel, mikor újra műszakja lesz, a kasszírnő maga viszi fel az úrfi szobájába, és szolgáltatja vissza -  kamatostul, ha érti az úrfi, hogyan gondolja.

Súlyos, kettős fedelű, aranyból készült zsebóra. A családfő Svájcban csináltatta magának, egyedi fedél, rajta a monogram, amely történetesen egyezik a fiú monogramjával, és a fiú természetesen a kasszírnőnek is azt mondta, amit mindenkinek, hogy az óra az övé, hiszen benne van a monogramja, pedig még az ő szemébe is könnyeket csalt az az ünnepélyesség, amellyel az apja rábízta a szerkezetet kecskeméti útja előtt, “az üzlet alapja, édes fiam, hogy jól használd az idődet” - így mondta, hogy “édes fiam”, és ez náluk az apai szeretet példátlan kinyilatkoztatásának számított. De visszaút innen nincsen, ha az övé az óra, miért ne adná, és miért is idegeskedne, ha valóban olyan gazdag és annyira független, ahogy eddig állította.

Az óra így a kasszírnőhöz kerül, akinek persze esze ágában sincs megnézni az üstököst, összeszed a szállóból és a vendéglőből minden pénzt, amihez csak hozzáfér, aztán a szeretőjével, egy konzervgyári rakodómunkással felülnek a Budapest felé tartó vonatra. Nagyon rég készültek már erre, elegük volt a városból, az életükből, igazából még egymásból is, de akkor még túlságosan leköti őket az álmodozás a közös szökésről ahhoz, hogy ez utóbbit is észrevegyék. A kasszírnő és a rakodómunkás is látja az üstököst, de csak úgy mellékesen, már Budapesten, a Váci úton kissé megilletődve gyalogolnak azon tanakodva, hol töltsék az éjszakát, amikor a Halley átszeli az eget a fejük felett. Óvatosan kinyitják a drága óra fedelét, tényleg 2 óra 25 percet mutat.

Akkor még megvolt az a fülkényi, apró kávézó az Ivan Vazov Színházzal szemben, én pedig lényegében ott, a parkba kitett két vagy három asztal valamelyikénél töltöttem az egész őszt. Maga a kávézó bicebóca kis helyiség volt, kabátban már megfordulni sem lehetett benne, és szinte folyamatosan ment az őrlő, amelynek robaja annyira összesűrűsödött a hasáb alakú légtérben, hogy a kávézót azóta is egyfajta hangtéglaként tudom csak felidézni, mintha szilárd anyag töltötte volna ki. Azokban a ritka pillanatokban, amikor épp nem őrjöngött egyik gép sem, talán féltem is, hogy ránk szakad az épület, mert nincs már, ami tartsa.

Úgy emlékszem, egyszer, még szeptember elején Desziszlavának is beszéltem erről az érzésről, és valószínűleg emiatt jegyezte meg az arcomat, tehát végső soron emiatt barátkoztunk össze. Desziszlava őrölte és főzte a kávét egész nap, de úgy, hogy közben csak másodpercekre hagyta abba az olvasást, a szűk térben minden gépet elért vakon is, a kész kávékat pedig csak kitolta a pultra, és kiabált, hogy “Kafeto e gotovo”, ami annyit jelent, “Kész a kávé”. Hogy az veszi-e el, aki fizetett érte, már nem érdekelte.

Desziszlava semmi fölösleges dolgot nem csinált, éppen úgy, ahogyan a kávézóban sem volt semmi fölösleges Desziszlava aktuális könyvén kívül. Itt csak kávét lehetett kérni, abból is csak egyfélét, azt, amelyiket egyszerűen úgy hívnak: kávé. Nem volt se hosszú, se rövid, se semmilyen, csak fekete, forró és kávé. Minden gép, minden bútor és maga Desziszlava is azért volt ott, hogy ebből minél többet állítson elő.

A helyiség hiányosságaiért bőséggel kárpótoltak viszont az elé helyezett asztalok, azoknál ülve a park szökőkútját vagy a színházat nézték kávézás közben a vendégek, és a belső tér minden körülményessége feloldódott a látvány keltette nagypolgári érzésben.

Néhány nappal azután, hogy a hangról és a gépek elcsendesedésekor jelentkező, az épület esetleges összeomlása miatt érzett félelemről beszéltem neki, a rendelésem után Desziszlava a könyvéből fel sem nézve, miközben készítette a kávémat, mintha csak magának beszélt volna, azt mondta:

“Micsoda hülyeség, hogy minden kibaszott könyvben minden kibaszott női szereplőről le kell írni, hogy szép volt, vagy hogy nem volt szép. Még azok a legjobbak, akik annyit írnak, se szép, se csúnya nem volt. Annak már örülni kell.”

Én akkor még nem beszéltem folyékonyan bolgárul, de azért megértettem, és minden tudásomat összeszedve igyekeztem helyesen megfogalmazni a válaszomat:

“Azért férfiakról is elég gyakran leírják.”

“De ki a faszt érdekel?” - váltott angolra, hála istennek, és már tolta is elém a kávét.

Aznap jöttem rá, hogy amikor olvasok, nem szoktam elképzelni a szereplők arcát. Tájakat képzelek el, ruhákat, esetleg hajszínt, de arcokat soha. A belső tereket pedig szinte mindig az anyai vagy apai nagyszüleim házaiból építem össze. Akkor még nem tudtam, mit jelent ez, azt hittem, talán nincs elég képzelőerőm.

“Az arcok nem fontosak” - mondta másnap Desziszlava, miután mindezt elmeséltem neki. “Nem kell az arcokat elképzelni. Mit jelent egy nagy orr vagy egy sűrű szemöldök? Ezek nem arcot jelentenek, hanem csak egy nagy orrot meg egy sűrű szemöldököt. Ezeket nincs értelme összerakni. Annyi mindenen múlik egy arc.”

“Hát talán ezért írják akkor le, hogy valaki szép, vagy hogy csúnya” - próbáltam folytatni a korábbi beszélgetést. “Azt könnyebb elképzelni.”

“Kafeto e gotovo” - ennyi volt a válasz, és tolta is elém a poharat.

Egyetlen alkalomra emlékszem, amikor Desziszlava kikászálódott a pult mögül, és kilépett a színház előtti térre, és a mai napig némi büszkeséggel tölt el, hogy ez lényegében miattam történt. Az egyik asztalnál ültem, és a színház bejárata fölötti aranyozott betűket tanulmányoztam, amikor egy postás nyitott be a kávézóba, nem sokkal később pedig kávéval a kezében távozott. De alig tért vissza a tekintetem a színházra, újra nyílt az ajtó, és Desziszlava lépett ki, a kezében egy levéllel.

“Neked jött. Magyarországról” - tette le dühösen a borítékot.

“De miért ide? Honnan tudják…”

“Szerinted én tudom? Még nekem se hoztak ide levelet soha.”

Desziszlava végignézte, ahogy feltépem a borítékot, és kiveszem a benne lévő, kézzel teleírt, negyedbe hajtott papírlapot. Nem akartam elolvasni, amíg fölöttem áll, és úgy emlékszem, a tekintetemben nem volt szemrehányás, amikor felnéztem rá, ő mégis gorombán szólt.

“Magyarul van, úgyse értek belőle semmit.”

Ez állt a levélben:

Szia!

Csak mi ketten voltunk ott, és ami történt, az csak ránk, kettőnkre tartozik. Felidegesítettem magam az előadáson, és amikor találkoztunk, kézenfekvőnek tűnt rád zúdítani minden haragomat. Sajnálom, ha heves voltam, vagy furcsán viselkedtem. Viszont etikátlannak tartom, hogy közszemlére tetted ezt a történetet, ami mégiscsak a kettőnké, nem egyedül a tiéd. Ráadásul a te verziódnak megfelelően mesélted el, amiről nem gondolom, hogy ne lenne igaz, azt viszont gondolom, hogy az igazság egyik felét - ami az én felem - elhallgatja.

Tudom, hogy nem vagyok azonosítható a szöveg alapján (legalább is remélem, hogy nem mesélted el az ismerőseidnek, hogy rólam van szó), de kérlek, tisztelj meg annyival, hogy soha többé, sehol nem jelenteted meg ezt az írást. Az életed nemcsak a te történeted, hanem másoké is. Ha ilyeneket írsz, egy barom vagy.

Üdvözlettel:

Bettina

Az aláírás volt a küldemény egyetlen eleme, amelyiket Desziszlava is értelmezni tudta, és meg is kérdezte, amint a levél végére értem:

“Ki az a Bettina?”

Én pedig teljesen őszintén azt válaszoltam:

“Nem tudom.”

Erre visszament kávét főzni, de valószínűleg nem azért, mert felidegestettem volna, hanem azért, mert olyan régóta állt kinn a téren, hogy jelentősebb sor alakult ki az üzlet előtt.

Én maradtam, újra és újra átolvastam a levelet. A borítékon hiába kerestem bármilyen, a feladó kilétére - vagy legalább a teljes nevére - utaló nyomot, annyit tudtam kideríteni, hogy a küldemény Budapestről érkezett, rajta volt a Magyar Posta bélyegzője is.

“A szenvedélyt az ember nem akarja, legfeljebb résen lehet, hogy ne borítsa el teljesen” - írta Nádas Péter, és azt hiszem, igaza van, mert én sem akartam, és igyekeztem résen is lenni, hogy ne borítson el teljesen, mégis elborított. Amikor Szalai Gábor április 8-án kapásból a felcsúti kapura lőtte a Banó-Szabó Bencétől kapott labdát, 0-2-re növelve a Kecskemét előnyét a Pancho Arénában, akkor már biztosan elborított. Sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, elborított az már februárban, amikor egy szögletvariáció után az Üllői úton egyenlítettünk a Fradival szemben.

Eleve az elborítás jele az is, hogy így mondom, “egyenlítettünk”, pedig hát én nem voltam a pályán, én csak üvöltöttem, de úgy, hogy utána egy hétig nem is tudtam beszélni.

Tényleg finoman kell a focival bánni, főleg, ha csak nézi az ember, mert ha nem vigyáz, hirtelen azt veszi észre, hogy az idegsejtjei együtt rezegnek a csapattal, pokoli izgalom lesz úrrá rajta a meccsek előtt, ittasul a győzelmektől (néha döntetlenektől), a vereségek után pedig a feje fölött napokig sötét felhő gomolyog, amiből belé-belévillámlik szívébe a szomorúság. Utóbbi a legrosszabb, hétfőn a soromra várok a boltban, megakad a szemem egy rágón, minden előjel nélkül egyszerre megfeszül az arcom, és már legszívesebben hagynám a picsába a kosaramat is, hiszen mi értelme van egyáltalán enni így, hogy kikaptunk?

Haraggal elegyül ez a bánat, ha meg nem érdemelt sérelem éri a csapatot. Tehetetlen haraggal, ami elégtételt sem szerezhet, csak a következő jól sikerült meccs oldhatja valamelyest, rosszabb esetben az idő.

Ez az az érzés, amit minden kecskeméti pontosan ismer, miután 2015-ben licencproblémák miatt kiraktak minket a 16-ról épp 12 csapatossá töppedő Nb1-ből. 2009-ben feljutottunk, azután stabil középcsapattá vált a KTE, de nem volt elég pénzünk, úgyhogy mentünk a levesbe. Nb2-es licencet sem kaptunk, Nb3-ban nem volt értelme indulni, úgyhogy a megyei bajnokságban kötött ki az utódcsapat pénz, szponzorok és névhasználati jog nélkül. Úgy tűnt, hogy a KTE-nek - alapítása után 104 évvel - vége van.

A szurkoló ilyenkor nem egyszerűen mérges, tajtékzik. Aztán végighalad a gyász stádiumain, és csak utána kezdi tovább élni az életét, de éveken át nem szabadul a tudattól, hogy igazságtalanul vettek el tőle valamit.

Emiatt nem akartam újra beleélni magam semmibe. Amikor a 2020-2021-es szezonban kezdtek alakulni a dolgaink a harmadosztályban, és felderengett a remény, elhessegettem. 2021. május 30-án vasárnap késő délután ott álltam a Fejér megyei Iváncsa focipályája mellett miután a csapatuk sima 3-0-ás vereséget szenvedett az Nb3-as bajnokság utolsó fordulójában, és a néhány tucat kecskeméti drukker azt üvöltötte: “Kurva gyenge!” meg "Vedd le a mezt!" 

Akkorra már biztos volt, hogy feljutunk az Nb2-be, mert hiába az Iváncsa nyerte a Közép-csoport bajnokságát, nem akartak osztályt lépni, a legjobb második pedig a KTE volt, de Iváncsáról hazafelé tartva én is azt mondtam, amit valószínűleg a meccset követő összes kecskeméti: ez így nem lesz elég a másodosztályban.

Aztán nemhogy elég lett, még sok is: Szabó Istvánnal a kispadon jelentős változások után, minden várakozást felülmúlva, egyre javuló játékkal csak azért nem ragadtunk meg az Nb2-ben, mert második helyen a Vasas mögött rögtön fel is jutottunk az első osztályba. Az utolsó meccsen 7-2-re vertük a Szentlőrincet, és a legjobb támadónk, Lukács Dániel lett az Nb2 gólkirálya. Azt mondtuk, hát ilyen nincsen, basszameg. Hát mit megyünk, basszameg.

Aztán Lukácsot elvitte a Diósgyőr, és 4,19 millió eurós keretértékkel érkeztünk meg az Nb1-be, azaz messze a kecskeméti játékosállomány volt a legolcsóbb a bajnokságban. Összehasonlításképp: a Fradi kerete a szezon elején 42,45 millió eurót ért, azaz tízszer annyit, mint a miénk.

Tudtam, hogy jók vagyunk, és bíztam a csapatban, de minden statisztika és minden szakértő azt harsogta, hogy a KTE ilyen kis költségvetéssel, ilyen kerettel biztos kieső az Nb1-ben. Eleve mit akarhat az élvonalban egy olyan csapat, aminek több játékosa, például a csapatkapitányunk, Vágó Levente, két éve még a harmadosztályban focizott?

2015 óta az első Nb1-es meccsünkön a Vasast fogadtuk Kecskeméten, és úgy hoztuk le 0-0-ra a találkozót, hogy a 39. perctől emberhátrányban játszottunk. Hazafelé tartva arról beszéltünk, hogy még így is nyerhettünk volna, egész jók vagyunk, nem? De. Aztán jött még egy iksz Debrecenben, az se rossz, nem? 1-0-ra megvertük Kecskeméten a Mezőkövesdet, majd iksz Felcsúton (akkor már a nem kecskeméti ismerőseim is rám írtak: Láttad? Hallod, hát ez nagyon súlyos! Tök jók vagytok!), 3-1-re vertük a Zalaegerszeget Kecskeméten, aztán a 6. fordulóban jött az első vereség, 2-1 Székesfehérváron. Akkor már éreztem, hogy túl mélyre ment a csapat a bőröm alá, mert fájt, mint az állat. De aztán simán megvertük Kecskeméten a Paksot (3-1), ikszeltünk a Honvéddal (akik ellen sosem ment igazán jól a bajnokságban), és a szünet után jött az igazi csoda: 2-0-ra vertük Kecskeméten a Fradit. Te ezt elhiszed? MI A FASZ VAN??? Ilyen nincsen! Hajrá lilák!

Néhány fradista a Széktói Stadion rossz gyepére panaszkodott, és persze, nem olyan jó a gyep, mint az Üllői úton, a mi stadionunkat 2002 óta nem újították fel, az ülőhelyek többsége fölött még tető sincs, Kecskeméten mindig így kell nézni a nézőszámokat is, mi vagyunk az egyetlen csapat az Nb1-ben, ahol a szurkolók bizony megáznak, ha esik az eső. És persze, tudjuk azt is, hogy a Fradi akkor a Crvena zvezda elleni meccsekre készült, de a Debrecent mégis meg tudták verni (ahogy a Monaco ellen készülve a Kisvárdát), bennünket viszont nem. Aztán tovább gyűjtögettük a pontokat, ikszelgettünk, győzögettünk, újoncként a tabella 2. helyén találtuk magunkat a Fradi mögött.

A bajnokság első helyezettjével februárban találkoztunk újra a Groupama Aréna tökéletes gyepén, és - ezt kár szépíteni - az első félidőben tényleg nem sok közünk volt a játékhoz. “Az öltözőben mondtam is a srácoknak, hogy ki lehet kapni, de emelt fővel” - hangzott el a meccs után Szabó István kecskeméti vezetőedző értékelésében, és hatott is, amit a szünetben mondott, mert a második félidőben nem csak kiegyenlített a KTE, egyenrangú félként játszott a Fradival.

A következő meccsen Kecskeméten jött egy harcos 2-2 az Újpesttel, de annak is úgy örültem, mintha győztünk volna, az utolsó másodpercekben sikerült csak pontot menteni Tóth Barna fejesével, és akkor már tényleg olyan volt minden, mintha egy mozifilmben lennénk. Aztán megvertük a Kisvárdát, a Vasast, a Debrecent, és egy nagy eső után bokáig érő vízben (nem túl jó a stadionunk gyepének csapadékelvezetése sem) 1-0-ra kikaptunk a Mezőkövesdtől, de ez sem tört meg, Felcsúton nyertünk 3-0-ra, Orbán Viktor is a VIP-páholyban figyelte, ahogy eltángáljuk a csapatát, a nemhogy Magyarországon, de az egész régióban kiemelkedő infrastruktúrával bíró akadémiát, ahol valószínűleg még a legrosszabb focipályán is sokkal jobb a gyep, mint nálunk a stadionban. “Legendát nem lehet venni” - skandálták a kecskeméti drukkerek a Pancho Arénában, miután a második gólunkat az a kecskeméti nevelésű védő, Szalai Gábor lőtte, aki két éve még az Iváncsa ellen játszott a harmadosztályú KTE-ben.

Ezek a pillanatok mutatják meg a lényeget. Mert a kecskeméti csapat elmúlt három évének története, nem egyszerű hőstörténet. Persze annak sem utolsó, ha tőlünk nyugatabbra történt volna hasonló, már gyártanák róla a dokumentumfilmeket és a Netflix-sorozatot. A KTE története az emberi és csapatszintű fejlődés története. Arról szól, amiről maga a sport: hogy nem minden a pénz, és nem minden statisztika. A munka a minden.

Amikor az ember focit vagy bármilyen sportot néz, minden meccs előtt ott van a fejében, hogy létezik a papírforma, létezik a különbség az összecsapó felek költségvetése és vagyona között. És minden meccsen az a fő kérdés: működik-e a papírforma? Lehet persze élvezetes egy meccs akkor is, ha igen, sőt. Az igazi csoda viszont mindig az, ha borul. Minden drukker ezt a szikrát keresi a sportban, és ezek a pillanatok azok, amik hosszú évekre vagy egy egész életre egy-egy csapat mellé kötnek embereket. A Kecskemét pedig idén úgy borítja a papírformát meccsről meccsre, hogy öröm nézni. Amit a Fradi csinált a Monaco legyőzésével, azt csinálja a Kecskemét az Nb1-ben. Amit a Fradi drukkerei akkor éreztek, azt érezzük mi ebben a szezonban.

Fürdés közben a fejbe szorul a lélek, a test tájjá válik. A tengerből kimagasló karcsú szikla a comb, kép egy thaiföldi strandról. Két, kocsonyás gömbbé hízott nyugati turista felkapaszkodott egy parti szálloda szemgödreibe, onnan fotózzák, hogy nincs semmi, csak a habos víz mindenfelé. Távolabb, a forró levegő vibrálása mögött szökik égbe a két óriási kődarab, szimmetrikusan, mintha csak a saját térdeink között néznénk a távolba, azokon túl pedig minden zománcos fehérségbe vész.

Nyugodt a víz, de néha moccan, mintha mélyén akarat pihenne, és olyankor hirtelen szűkebbnek tűnik a látóhatár, keskenyebbnek a horizont, a fotózó turisták eszébe jut egy meghajló könyök, és rögtön újabb szikla bukkan ki a víz alól, egészen közel a parthoz, hogy csöpögve a hajunkba túrjon. Távolabb, az univerzum peremén tusfürdők, samponok magasodnak, mint a Teremtés Oszlopai.

Ilyen gondolatok foglalkoztatták Tamást, amikor a szomszéd tüsszögni kezdett. Már az első tüsszentés is ostorcsapás volt a dobhártyáján, de azt még hajlandó lett volna elfelejteni, ha nem követte volna az elsőt szinte azonnal egy második, egy harmadik, egy negyedik, és így tovább a végtelenbe. A tüsszentéseket néha orrfújás szakította meg, az egész lichthof visszhangzott, és sehogy nem akart vége szakadni a hangorkánnak. A fürdőszobának egyetlen ablaka volt, az a lichthofra nyílt, Tamás mindig legalább bukóra nyitja, amikor fürdik, hogy ne fülledjen be a helyiség.

Minden tüsszentéssel egyre dühösebb lett, ázott a forró vízben, és ő maga is fortyogott. Ő ezt nem tudta, de épp a harmincnegyedik tüsszentés robbant bele a levegőbe, amikor elpattant benne valami, és a kádban fekve elbődült:

– Uram, én itt fürödni próbálok!

Sejtelme sem volt, miért pont ez szakadt ki belőle, de célt ért, a tüsszögés ugyanis abbamaradt, ájulás előtt felakadó szemként függött a csend a lichthofban. Tamás úgy képzelte, a háznak ezen az oldalán mindhárom emelet összes lakója itt hallgatózik a lichthofablakok mellé kuporodva.

– Neméltem, kínái fátyok - szólalt meg valaki hosszú másodpercek múlva, aztán tüsszentett.

“Ókécske, 1933. V. 2. Szegedi Mária (3 hetes) boncolása. Az anyja ráfeküdt. Halálok: fulladás.”

A legutálatosabb oldal. És ha leesik a notesz, mindig itt nyílik ki. Az egyik oldalon ez, a másikon meg:

“Nagykőrös, 1933. V. 27. Bődi Kálmán 38 éves üvegest apósa egy doronggal többszörösen fejbeverte. Halálok: többszörös koponyatörés.”

– Hagyja csak a doktor úr! Szálljon le, felveszem - buzgólkodott a kalauz, és már fel is kapta a fekete bőrbe kötött jegyzettömböt.

Domonkos István törvényszéki orvosszakértő nem szerette idegenek kezében látni a naplóját. Többször keveredett már kellemetlen helyzetbe, amikor valaki észrevette, milyen fotográfiák vannak beleragasztva. Akasztott, baltával agyonvert, lefejezett, összeégett, megfagyott emberek, köztük nem egy meztelen. Hiába, a munkához kellett. Hogy mindenre emlékezzen. A vonatról a homokra ugorva kikapta a jegyellenőr kezéből, gyorsan összecsukta, és megköszönte a segítséget.

– Szanki tanyák állomás! – bődült el válasz helyett a kalauz. – Szank következik!

Dr. Domonkos Istvánon kívül nem szállt le senki. Nézte, ahogy a vonat eltűnik a fák közt, és arra gondolt, mikor járt utoljára errefelé. Két éve, szeptemberben. Ott van a naplóban.

“Szank 1932. IX. 1. Szabó Eszter (4 éves) beleesett a fövő lekvárba. Halálok: égés.”

Nem állta meg, hogy a gyűlölt oldalra ne lapozzon. Balra Szegedi Mária, akire ráfeküdt az anyja. Jobbra Bődi Kálmán, akit agyonvert az apósa. Állítólag azért, mert mindent elkártyázott, de ez már nem Domonkos dolga volt, hanem az ügyészeké. A két halott között pontosan 25 nap és egy rettenetes tintafolt a hajtásnál. Élete legszebb 25 napjának indult. Etelka ugratta, hogy mihez kezd majd a hullái nélkül, hiszen közöttük érzi a legjobban magát. Domonkos erre néha belecsókolt a nyakába, máskor meg csak mosolygott. Mikor Fiumében leszálltak a vonatról, Etelka beleszimatolt a tengeri szélbe, és azt mondta:

– Tévedtem, hát magának mégis jó lesz itt, István. Halhulla bőven lesz a halpiacon, majd azokat boncolhatja.

István az ölébe kapta, és teljes erejéből futni kezdett vele a peronon. Etelka sikongatott, a doktor pedig legszívesebben hangosan nevetett volna a boldogságtól.

A nászút ötödik napján egy tengerparti étteremben ültek, amikor Etelka megkérdezte:

– Szereti maga a halált, István?

– Hát szereti azt bárki? – kérdezett vissza némi gondolkodás után.

– Csak azért kérdezem, mert mégis… Olyan sok halállal van dolga. Nagyon érdekelheti magát a téma, röstellem is, hogy túl keveset beszélünk róla.

– Nem jár nekem mindig azon az eszem! Ez is csak olyan munka, mint bármi más. Ha vége, nem gondol rá az ember.

– Na, de mégis. Most, ebben a pillanatban a halál magának semmi?

– Ha nem is semmi, de talán olyan, mint egy kolléga, akivel együtt dolgozom. Mint a főnököm. Márpedig most üdülünk.

– Magának mostantól én vagyok a főnöke, István, és senki más, ezt ne feledje! – rázta meg az ujját Etelka, aztán finoman megérintette férje kezét az asztalon. Húsz perccel később halott volt. Miután lenyelte az osztrigát, azt mondta, kicsit felkavarodott a gyomra, de folytatni nem tudta, mert fulladni kezdett, aztán elájult. István hiába üvöltött a főpincérrel, hogy azonnal szerezzen adrenalint, a segítség későn érkezett. Lelet: anafilaxiás sokk. Halálok: keringésleállás.

Etelkát Kecskeméten temették. A szertartás után Domonkos hazament és addig rendezgette a felesége ruháit, amíg rá nem sötétedett. Úgy érezte, nincs szüksége világosságra, a dolgozószobája közepére húzott egy széket, leült, és nézett. Egész éjjel csak nézett. Hajnalban az első dolog, amin megakadt a tekintete, a naplója volt, odalépett az íróasztalhoz, kinyitotta, megkereste az első üres oldalt, és írta: "Fiume 1933. V. 16. Dr. Domonkos Istvánné Szebeni Etelka (24 éves)"

Megállt, felemelte a tollat. Balra Szegedi Mária, akire ráfeküdt az anyja. Éktelenül dühös lett. Kitépte a lapot, amire Etelkát kezdte írni, aztán teljes erejéből a hajtásba vágta a töltőtollát, és otthagyta a ledöfött, istentelen könyvet.

Azóta akármit csinál, mindig ugyanitt nyílik ki. Ha leejti, ha csak lapozgatja, mindig, ugyanott, az ókécskei kis Szegedi Mária és a nagykőrösi Bődi Kálmán üveges között. Hiába, itt sérült meg a kötés.

Domonkos alig helyezkedett el a Szanki tanyák – vasúti megállóhely feliratú tábla alatti padon, már meg is érkeztek a csendőrök. Ketten jöttek, három lóval.

– Aggyon Isten, doktor úr! – köszönt az öregebb, majd a harmadik lóra mutatott. - Arra pattanjon föl, mer innét még jócskán mönni köll.

A csendőrnek igaza volt, fél óra is eltelt, mire a tanyához értek.

– Azért valamivel letakarhatták volna – mondta a doktor, ahogy leugrott a lóról, és a gémeskút mellett fekvő halott felé sietett. Aztán persze eszébe jutott, hogy semmi értelme igyekezni. Ha a csendőrök lelőnek valakit, akkor ő kijön, és megállapítja, hogy ezt az embert bizony lelőtték, itt semmilyen nyomozás, semmilyen ügy nem lesz. Az ügyészség úgyis elfogadja, amit a csendőrök mondanak.

– Nekünk azt tanították, hogy úgy köll hagyni, ahogy vót. Amúgyse matat avval állat – válaszolt az öreg csendőr, és kiköpött.

A kút mellett egy parasztember feküdt, kalapja szépen mellette, valószínűleg lerepült a fejéről, amikor lelőtték. Két lőtt seb a mellkasán, fehér inge csupa vér.

– Ki volt ez? – kérdezte a doktor.

– Barta Sándor. Ötvenhárom éves.

– És mit csinált?

– Lopott.

A csendőr megint kiköpött.

–És mit lopott?

– Számít az magának? Lopott, aztán nekünk gyütt.

– Mivel?

– Kaszával.

– A kasza hol van?

– Amarra valahol.

Domonkos néhány pillanatig a csendőröket nézte, azok meg őt. Csak most tűnt fel a doktornak, hogy még egyikük sem szállt le a nyeregből.

– Rendben. Elvihetik – mondta végül. – Nem kell boncolni.

Visszasétált a lóhoz, elővette a naplóját, és írta: "Szank, 1934. VIII. 11. Barta Sándort (53 éves) csendőrök lelőtték, mert rájuk támadt. Lelet: 2 áthatoló lövés a mellkason. Halálok: elvérzés."

A fiatalabb csendőr feszülten figyelte, mit ír, aztán odaszólt.

– Doktor úr, ez nem Szank, hanem már Móricgát. Átjöttünk a csatornán, az volt a községhatár.

Tegnap is bazmeg ülök a vécén, a biciklitároló mellettiben - hát szartam, most mit mondjak? Szóval ülök benn, erre bazmeg kopognak. Na, mondom, kurvaélet, hogy ez a Soma. Az új srác, tudod. Rendes, meg jól dolgozik, de szarok, azt kopog bazmeg, érted? Nem tudja, hogy mi itt nem kopogunk, de hát más munkahelyen hogy csinálják, ha nem így, nem? Mármint, ki a faszom kopog, nem?

Bemész, bezárod, szarsz, aztán ha valaki jön, lenyomja a kilincset, azt ha zárva van, akkor ennyi, foglalt. Minek kopogni? Bazmeg, szerintem megalázó, hogy én ott ülök benn, nagyban szarok, és a kopogásra ki kéne szólnom, hogy foglalt. Mert ugye akkor aki kopog, az rájön, hogy én vagyok benn. És akkor már nézi is, mikor jövök ki, mennyit voltam benn, aztán az egész iroda arról beszél, hogy mekkorát szart a főnök. Nem? Hát ne őrüljünk már meg! Megpróbálsz benyitni, aztán ha zárva, mész a másik vécébe, ennyi. Nem nagy ügy.

Ja, hogyha elfelejted bezárni magad után? Hát akkor nyissanak is rád bazmeg, ha ennyire hülye vagy.

Ez aznap este történt, amikor a kondiban észrevettem, hogy futás közben rázkódik a pofazacskóm. Nem kövérségből, hanem öregségből, egyszerűen csak kezd lógni a bőr a koponyámon, azt hiszem.

Szóval jöttem a kondiból, és láttam, hogy a Corvin sétány közepén a gyalogosok között cornettós papírt rágcsál egy óriási patkány. A legtöbben egyszerűen kikerülték, de néhány ember azért összegyűlt, nézték, mutogattak rá, videózták. Akkor hallottam, ahogy azt mondja valaki, hogy "az idők vége, baszki". Tisztán kivehetőek voltak ezek a szavak, de amikor a hang irányába néztem, csak néhány turistát láttam, akik angolul beszéltek. Kerestem, ki mondhatta, de nem állt arrafelé senki más.

Az Európa Kiadó Ez a város című száma ugrott be az "idők vége" miatt, de amikor rákerestem a dalszövegre, láttam, hogy nem is ez van benne, hanem csak "az idők mélye".

Kisértetek az idők mélyén, Hiányzó láncszemek. Utcára néző ablakokban Utcára néző emberek, Valami végleg megváltozik, Összeomlik hangtalanul, Ami van és ami nincs, Nem vész el, csak átalakul.

Ez a város egy távoli bolygó, Itt élni nem rossz és itt élni nem jó, Osztályon felüli elmeosztály, A félelem bére csak ennyi, A legjobból a legtöbb kell, De ez is jobb, mint a semmi.

Egész úton hazafelé ezt a számot hallgattam újra és újra.

Ideje új kalandoknak, Semmi nem történik újra. A gépek elbarangolnak A képzelet határain túlra. Kezdetét veszi a lehetetlen, Valami, amit nem ismerünk. Az idők végtelen szakadéka fölött Különös holnapra ébredünk.

Korábban észre se vettem, hogy Menyhárt Jenő azt mondja, hogy "az idők végtelen szakadéka fölött", nem pedig azt, hogy "az idők végtelen szakadéka felett". Pedig budapesti ő is, és a budapestiek általában feletteznek. Kicsit azért melengetik ezek az apróságok az alföldi szívet.

Csak akkor vettem ki a fülest, amikor beütöttem a kapukódot, rögtön meg is csapta a fülemet a földszinten lakó herbálos család veszekedése. A férfi üvöltötte épp, hogy "Nem érted, te geci? Azért, mert akkor idejön a gyerek, és szétbasz!"

"És az én bajom az, te cigány!?" - válaszolt a nő. Forró étolaj szaga áradt ki a lakásból, amikor elmentem az ajtajuk mellett.

Otthon természetesen kényelmetlenül éreztem magam.

"Haller, szerinted ki az erősebb, Jancsó Szimba vagy a Pókember?"

Hihetetlen, már-már kínos, hogy a gyerek Hallernak hívja az anyját. Értem, persze, Halász a vezetékneve, de soha senki nem hívta Hallernek, Ernő meg négyévesen kitalálta, hogy Haller, és azóta ezt ismételgeti.

"Jancsó Szimba. De nem tudom, ki az."

"Nem? Pedig híres. Egy író. Kommandós."

"Kommandós-író?"

"Igen. Jancsó Szimba, kommandós-író. Erősebb, mint a Pókember."

A nappaliba vezető ajtóban álltam, ők a konyhában. Néhány éve még jól szórakoztam ezeken az idióta párbeszédeken, mostanában viszont már inkább idegesítenek. Ez is valami olyasmi, amiben ők ketten osztoznak, elbeszélgetnek Jancsó Szimbáról, a mustáros képviselőfánkról, aki beszél és egy tintahal, arról, hogy a tavalyi karácsonyfánk autószerelőnek állt, meg ilyen elborult baromságokról, én meg nem tudok hozzászólni. Azaz hozzá tudnék, nekem is van fantáziám, de egy ideje nem vesznek be a játékba.

Pár napja például láttam, hogy Ernő fürdés közben nagyon lassan tekergeti a hidegvizes csapot, és közel hajtja hozzá a fülét. Mondom neki:

"Széfeset játszol?"

Mire ő:

"Nem, csak megnyitom a vizet."

Na, bazmeg, fiam, akkor ennyit érek neked. Nem is tudtam hirtelen mit válaszolni, otthagytam, nyitogassa akkor a vizet nyugodtan. Akkor este is ez ment, röpködtek a Jancsó Szimbák, én meg álltam, és vártam, hogy kész legyen a vacsora. És akkor hirtelen megszólalt a feleségem.

"Képzeljétek, láttam egy patkányt a Corvin sétányon."

"Cornettós papírt evett?" - kérdeztem vissza azonnal, neki meg felcsillant a szeme, és szinte kiabálta, hogy

"IGEN!"

Ernő semmit nem értett, nem tudta, hol a Corvin sétány, és a Cornettót sem ismerte, hiszen nem engedjük, hogy cukros dolgokat egyen. Patkányt is csak rajzon látott.

- Szervusz, miniszter úr!

- Gáborom! Minden rendben?

- Persze, és ott?

- Itt is, minden. Na, de amiért hívtalak: sógoroméknál megszaladt kicsit az esküvőtervezés, és most gondban vannak anyagilag.

- Ne mondd már! Hogyhogy?

- Hát úgy. Szóval nagyon kellene nekik ezen a héten a hatos telitalálat.

- A hatos?

- Az.

- De azt tudod, hogy a múlt héten azt elvitték, így az most csak egy százas. Az ötös se nagyon sok most, de azért az 200.

- Elég a 100 most teljesen. Csak ugye akkor azt kéne, hogy telitalálatosból csak egy legyen. De ha nektek úgy könnyebb, lehet az ötösből is, annak elég a fele.

- Ja, ja, azért mondom csak az ötöst, mert a hatost, tudod, a Laci intézi, ő meg tudod, milyen. De ha neked vagy sógorodéknak kifejezetten a hatos tetszik, akkor odaszólok a Lacinak, persze.

- Ne, ne, bőven jó az ötös is akkor. Legyen az, figyelj, sokat segítesz így is.

- Én is csak azért mondom, mert...

- Persze.

- Szóval akkor ötös, és akkor jöhet 2 telitalálatos is, aztán az egy 100-as nekik.

- Igen. Meg figyelj már, nem tudom, hogy szokták ezt, hogy mondjam, hogy adjanak fel szelvényt, aztán valahogy küldjem a számokat, vagy...

- Dehogy! Feladjuk mi, a gondnok Józsi feladja, aztán intézünk mindent. Majd jöjjenek be valamelyik nap, aztán mondják a portán, hogy engem keresnek. Vagy ha nem vagyok itt, akkor a Jánost.

- De csak a húzás után, gondolom...

- Persze, húzás után. Csak húzás után.

- És az mikor is van? Mit mondjak nekik?

- Szombat este van a húzás, vasárnap ugye nem vagyunk, hétfőn jöhetnek.

- Nagyon jó, mondom is nekik. Köszi szépen, Gábor.

- Ugyan már, ne hozz már zavarba! Bármikor.

- Na, jó, tényleg. Szia, Gábor, köszi, köszi.