Hell Mary

A szemeimben megvadul az éjjel, mint felborított templomban a füst. Néha még én sem tudom, hogy áldás vagyok-e vagy lassú romlás.

Van, akinek méz vagyok. Sűrű, aranyló menedék, ujjakról lenyalható nyáríz, egy puha hang a világ végén. Belém néznek, és elhiszik, hogy még lehet szeretni ebben a rothadó, neonfényes káoszban.

Másnak méreg. Gyönyörű, fekete méreg. Amit önként isznak meg, mert a szemeim úgy csillognak, mint eső után az aszfaltba tört csillagok.

Nem tehetek róla — a tekintetem alatt megrepednek az órák, a szavak kibelezik magukat, és minden érintésből valami túl nagy akar születni.

Néha érzem, hogy a pupilláim mögött egy egész vihar alszik összegörnyedve. Aki túl sokáig néz beléjük, arra rátekeredik a csendem, mint kígyó a még dobogó szívre.

És én közben mosolygok. Mindig mosolygok. Mint aki tudja, hogy egyszerre tud otthon lenni és végzet.

A szemeim bűbájosak. Sebzőn sebzettek. Fekete tavak holdtöltekor.

Kinek méz. Kinek méreg. Nekem pedig mindkettő egyszerre.