Everything.

Kicsiként én is “nagylány” szerettem volna lenni. Azt hittem, hogy milyen jó nekik.

Irigyeltem, hogy sminkelhetnek. De nem tudtam, hogy azért teszik, mert csúnyának érzik magukat.

Irigyeltem, hogy kivágott felsőket és rövid szoknyákat hordhatnak a hidegebb időben is. De nem tudtam, hogy azért teszik, mert különben nem veszik észre őket.

Irigyeltem, hogy buliba járhatnak. De nem tudtam, hogy lekurvázzák őket.

Irigyeltem, hogy kint lehetnek éjszaka a városban. De nem tudtam, hogy menekülnek otthonról.

Irigyeltem, hogy sokáig fent maradhatnak. De nem tudtam, hogy a tanulás vagy az alvászavar miatt.

Irigyeltem, hogy milyen sok barátjuk van. De nem tudtam, hogy kihasználják őket.

Irigyeltem, hogy van párjuk. De nem tudtam, hogy mennyit sírnak a szerelem miatt.

Irigyeltem, hogy ihatnak. De nem tudtam, hogy azért teszik, mert felejteni akarnak.

Irigyeltem, hogy cigizhetnek. De nem tudtam, hogy azért teszik, mert csak ez nyugtatja meg őket.

Irigyeltem, hogy összejárnak a barátnőikkel. De nem tudtam, hogy valaki összetört szívét ápolják.

A szülők igazából észre sem veszik, de sokszor ők a gyerekük depressziójának az oka. Egyáltalán mérlegelik a szavuk súlyát? Nekünk megtanították, hogy ne mondjunk rájuk csúnya dolgokat, de nekik azt senki nem tanította meg, hogy a gyerekeikre se mondjanak?

Képzeljétek el, kedves szülők, ha néha leülnétek velünk beszélgetni, normálisan és nem csak kiabálnátok, mi is másmilyenek lennénk! Arra gondoltatok, hogy a gyerek azért telefonozik, zárkózik be a szobájába, nem tanul, vagy csavarog egész nap, mert nem akar hazamenni hozzátok? Ki akar hazamenni egy olyan otthonba, ahol állandóan megalázzák szavakkal, lerombolják az önbizalmát, vagy éppen semmibe veszik?

Senki.

Néha próbáljatok a mi érzéseinkre is figyelni, és ne mindig csak azt mondani, hogy “mikor én fiatal voltam”, “mert én egész nap dolgozok, hogy...”, “ha én nem lennék...”.

Gyerekkori barátok, akik a nevedre sem emlékeznek.

Régi osztálytársak, akik nem köszönnek vissza.

Az exed, aki levegőnek néz az utcán.

Egy volt barátod anyukája, aki elfordul a boltban.

A kedvenc tanárod általánosból, aki nem is emlékszik rád.

Az óvónénid, aki azt sem tudja kicsoda vagy.

Az első szerelmed, akit mással látsz kézen fogva sétálni.

A bolti eladó, aki megvetően végigmér.

A pénztáros, aki rád sem néz miközben fizetsz.

Egy helyes srác, aki egy lesajnáló pillantással elintéz.

Egy közmunkás, aki a szemeivel levetkőztet.

Egy járókelő, aki kiröhög, amikor elesel.

Osztálytársak, akiknek csak a suliban vagy jól.

Egy tanár, aki csak kihasznál.

- Utálom azt látni, hogy mindennap mást ölelsz helyettem.

- Utálom azt látni, hogy mással nevetsz.

- Utálom mikor másnak tűröd el a haját az enyém helyett.

- Utálom, hogy mással vagy és nem velem.

- Utálom, hogy csak hülyítesz, és hogy semmit nem gondoltál komolyan velem kapcsolatban.

- Utálok minden olyan emléket, ami veled kapcsolatos, mert imádtam őket.

- Imádtam, amikor velem nevettél.

- Imádtam, amikor az egész éjszakát végigbeszéltük, miközben buli volt.

- Imádtam, ahogy mindennap köszönsz nekem, és ahogy kimondod a nevemet.

Talán egyszer megbánod, hogy itt hagytál.

Talán egyszer megbánod, hogy csak játszadoztál velem.

Talán egyszer hallani fogod, ahogy más másnak mondok oly szép szavakat, amiket neked annó.

Talán egyszer látni fogsz, ahogyan ránevetek, majd megcsókolom a szerelmemet, aztán kézen fogva elveszek vele az éjben.

Talán egyszer látni fogod, amint a férjemmel együtt és két tüneményes gyerekemmel sétálunk a parkban nevetgélve, egy babakocsit tolva terhesen, már nagy hassal.

Mégis úgy alszom el, hogy azt képzelem még mindig magadhoz ölelsz. Éjjelente veled álmodom, majd mikor hajnalban felriadok, próbálom magam azzal nyugtatni, hogy “nem baj, hogy nem vagy itt, mert én akartam, hogy elmenj”. Mégis abba reménykedek, hogy mikor vissza alszom, újra velem leszel, legalább álmomban.

Azt mondtam, nem akarlak többet látni, mégis valahogy már mindenkiben téged látlak, majd csalódok, mert rájövök, egyik sem te vagy. Mert tudod, őket igazából nem akarom látni, de téged igen.

Még mindig magamhoz ölelem azt a pólót, amin az illatod van, hogy ha már te nem is, de legalább az emléked megmaradjon.