Be-Ki

To this you have got to add the ugly fact that most middle-class Socialists, while theoretically pining for a class-less society, cling like glue to their miserable fragments of social prestige. I remember my sensations of horror on first attending an I.L.P. branch meeting in London. (It might have been rather different in the North, where the bourgeoisie are less thickly scattered.) Are these mingy little beasts, I thought, the champions of the working class? For every person there, male and female, bore the worst stigmata of sniffish middle-class superiority. If a real working man, a miner dirty from the pit, for instance, had suddenly walked into their midst, they would have been embarrassed, angry, and disgusted; some, I should think, would have fled holding their noses. You can see the same tendency in Socialist literature, which, even when it is not openly written de haut en bos, is always completely removed from the working class in idiom and manner of thought. The Coles, Webbs, Stracheys, etc., are not exactly proletarian writers. It is doubtful whether anything describable as proletarian literature now exists—even the Daily Worker is written in standard South English—but a good music-hall comedian comes nearer to producing it than any Socialist writer I can think of. As for the technical jargon of the Communists, it is as far removed from the common speech as the language of a mathematical textbook. I remember hearing a professional Communist speaker address a working-class audience. His speech was the usual bookish stuff, full of long sentences and parentheses and ‘Notwithstanding’ and ‘Be that as it may’, besides the usual jargon of ‘ideology’ and ‘class-consciousness’ and ‘proletarian solidarity’ and all the rest of it. After him a Lancashire working man got up and spoke to the crowd in their own broad lingo. There was not much doubt which of the two was nearer to his audience, but I do not suppose for a moment that the Lancashire working man was an orthodox Communist.

Jean Baudrillard A szimulákrum elsõbbsége Sohasem a szimulákrum rejti el az igazságot — az igazság rejti el, hogy nem létezik. A szimulákrum igaz. (Prédikátor könyve) A szimuláció legszebb allegóriájának Borges meséjét tarthattuk, amelyben a Birodalom kartográfusai oly részletes térképet rajzolnak, hogy az végül pontosan lefedi az egész területet, ám a Birodalom hanyatlása egyre jobban elrongyolja s tönkreteszi e térképet, és csak néhány foszlányát mentik meg a sivatagban. Íme, e romba dõlt absztrakció metafizikai szépsége, amely a Birodalom nagysága feletti gõgrõl tanúskodik, és szétmállik, mint egy dög, visszatérve a föld anyagába, némiképp hasonlóan képmásnak és valóságosnak öregkori összekeveredéséhez. E mese számukra már a múlté, és már csak a másodrendû szimulákrumok diszkrét bájával rendelkezik.[1] Az absztrakció ma már nem hasonlatos térképhez, képmáshoz, tükörhöz vagy fogalomhoz. A szimuláció ma már nem területre, referenciális létezõre, szubsztanciára irányul, hanem egy eredet és realitás nélküli reálisnak a modelleken keresztül történõ generációja. Hiperreális. A térkép elõbbre való a területnél — ez a szimulákrum elsõbbsége — õ hozza létre a területet, s ha újraírnánk a mesét, ma a terület foszlányai porladának szét lassan a térkép felszínén. Nem a térkép a valóságos, hanem az, aminek nyomai itt‑ott láthatók még abban a sivatagban, ami már nem a Birodalomhoz tartozik, hanem hozzánk. Maga a valóság sivataga. Valójában a mese még megfordítva sem használható. Talán csak a birodalom allegóriája él tovább. A mai szimulátorok is ugyanezzel az imperializmussal próbálják egymásba játszani a valóságot — minden valóságot — szimulációs modelljeikkel. De már nincsen szó sem térképrõl, sem területrõl. Ami eltûnt: az uralkodó különbség az egyik és a másik között, amibõl az absztrakció bája ered. Hiszen e különbség teremti a térkép poézisét s a terület báját, a fogalom mágiáját s a valóságos báját. A leképezés árnyékvilága egyszerre ér csúcspontjára s enyészik el a kartográfusok õrült ötletében térkép és terület ideálisan egyforma kiterjedésérõl. Eltûnik a szimulációban, amely már nem spekulatíve és diszkurzíve, hanem nukleárisan és genetikusan mûködik. Búcsút int az egész metafizika. Nincs többé tükör a lét és megjelenési formái között, a valódi és fogalma között. Nincs többé képzeletbeli egybeesés: a szimuláció dimenziója a genetikus miniatûrizáció. A valóság miniatürizált sejtekbõl, mintákból, emlékekbõl, parancsmodellekbõl áll elõ, és végtelen sokszor reprodukálható. Nem kell többé racionálisnak lennie, hiszen nem méri magát semmiféle ideális vagy negatív követelményhez. Csupán operacionális. Tulajdonképpen nem is valóságos, hiszen semmi képzeletbeli nem veszi körül. Hiperreális: kombinatorikus modellek eredõje egy atmoszféra nélküli hipertérben. Miközben átmegyünk egy olyan térbe, melynek görbülete sem a valóságé, sem az igazságé, a szimuláció kora minden referenciálisnak a likvidálásával veszi kezdetét. Durvábban: ezek jelrendszerekben való mesterséges feltámasztásában, ami készségesebb anyag, mint az értelem, amennyiben felkínálkozik minden ekvivalencia‑rendszernek, minden bináris oppozíciónak, minden kombinatorikus algebrának. Nincs már szó s 515e49f em utánzásról, sem kettõzésrõl, sem paródiáról. A reálisnak a reális jeleivel való felváltásáról van szó, azaz az elnyomásáról minden reális folyamatnak önnön mûveleti képmása által, olyan kartoték‑berendezés által, ami feltételes, programszerû, tévedhetetlen, ami a valóság valamennyi jelét elénk tálalja, s rövidre zár minden bonyodalmat. A valóság soha többé nem jöhet létre: ez a modell vitális funkciója a halálnak, vagy inkább a megelõlegezett feltámadásnak e rendszerében, amely még a halál eljövetelének sem ad esélyt. A hiperreális, immár a képzeletbelitõl és a valóságos és képzeletbeli közti megkülönböztetéstõl védetten, csupán a modellek globális körforgásának s a különbségek szimulált generálásának ad helyet. A képek isteni irreferenciája Eltitkolni annyi, mint úgy tenni, mintha nem lenne az, amink van. Szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs. Az elsõ jelenlétre utal, a második hiányra. De a dolog bonyolultabb, hiszen a szimulálás nem színlelés: „Aki betegséget színlel, egyszerûen ágyba fekhet és elhitetheti, hogy beteg. Aki betegséget szimulál, az néhány tünetet is képes produkálni.” (Littré.) Azaz a színlelés vagy eltitkolás érintetlenül hagyja a realitás elvét: a különbség mindig világos, csak éppen el van kendõzve. Ezzel szemben a szimuláció megkérdõjelezi az „igaz” és „hamis” „valódi” és „képzeletbeli” közötti különbséget. Beteg‑e a szimuláns, vagy sem? Hiszen „igazi” tüneteket produkált. Tárgyilagosan sem betegként, sem nem betegként nem lehet kezelni. A pszichológia és az orvostudomány megtorpan egy immár fellelhetetlen betegség igazsága elõtt. Hiszen ha bármilyen tünet „produkálható”, természeti tényként többé nem értelmezhetõ, akkor minden betegséget szimulálhatónak és szimuláltnak tekinthetünk. Értelmét veszti az orvostudomány, hiszen csupán az objektív okok által elõidézett „igazi” betegségeket tudja kezelni. A pszichoszomatika mintegy sandán feltûnik a betegség határán. A pszichoanalízis a tünetet a szervezet szintjérõl a tudattalan szintjére utalja: ismét „igazzá” válik, igazabbá, mint a másik. De miért állna meg a szimuláció a tudattalan kapujában? Miért ne lehetne a tudattalan „munkáját” ugyanúgy „produkálni”, mint a klasszikus orvostudomány bármely tünetét? Az álmokat már lehet. Természetesen az elmegyógyász azt tartja, hogy „minden elmebetegségnek megvan a maga meghatározott tünetsorrendje, amirõl a szimulánsnak nincsen tudomása, és aminek hiányában képtelen az orvost becsapni”. E mondat (1856‑ból) mindenáron menti az igazságelvet, és elmenekül a szimuláció feltette kérdés elõl. Vagyis az elõl, hogy az igazság, a referencia, az objektív ok nem léteznek többé. Hiszen mit kezdhet az orvostudomány azzal, ami betegségen vagy egészségen innen és túl lebeg, a betegségnek egy olyan szimulációs diskurzusban való megkettõzõdésével, amely immár sem nem igaz, sem nem hamis? Mit kezdhet a pszichoanalízis a tudattalan diskurzusnak egy olyan szimulációs diskurzusban való megkettõzõdésével, amely immár leleplezhetetlen, hiszen szintén nem hamis?[2] Mit tehet a hadsereg a szimulánsokkal? Hagyományosan leleplezte és megbüntette õket a felderítés egyszerû elve alapján. Ma a tényleg jó szimulánst leszerelheti, mint homoszexuálissal, szívbeteggel vagy „igazi” bolonddal egyenértékût. Még a katonai pszichológia is visszavonul a kartéziánus evidenciák elõtt, és óvakodik különbséget tenni hamis és igaz, „produkált” és autentikus tünet között. „Ha ilyen jól játssza a hülyét, akkor az is.” Nem téved: ebben az értelemben minden bolond szimuláns, és e különbség‑nem‑tétel a legrosszabb fajta felforgatás. Ellene fegyverkezett föl a klasszikus gondolkodás az összes kategóriájával, azonban ma ismét ez árasztja el és temeti maga alá az igazságelvet. A szimulálás igazi terepein, az orvostudományon és a hadseregen túl a dolog a vallásból, az istenség szimulákrumából ered: „Megtiltottam, hogy bálvány legyen a templomokban, mert az istenség, aki a természetet átlelkesíti, nem ábrázolható.” De igen. Azonban mi lesz vele, ha képekben terjed, ha bálványokban sokszorozódik? Legfelsõbb törvényszék marad‑e, aki látható teológiaként egyszerûen képekben testesül meg? Vagy pedig elillan a bálványokban, amelyek kizárólag pompájukat és elragadtató hatalmukat mutogatják? Az ikonok látható szemfényvesztése lép Isten tiszta és érthetõ Eszméje helyébe? Ettõl tartottak a képrombolók, akiknek ezer év elõtti vitája még mindig ránk tartozik.[3] Mert elõre sejtették a szimulákrumok mindenhatóságát, azon rendeltetésüket, hogy kitöröljék Istent az emberek tudatából, és azt a romboló, megsemmisítõ igazságot sugallják, hogy Isten valójában nem is létezett, csak bálványa, sõt hogy maga Isten mindig csupán önmaga szimulákruma volt. Innen ered képromboló dühük. Ha hihették volna, hogy csak a platonikus Isteneszmét elhományosítani vagy elleplezni valók, nem lett volna miért lerombolni õket. Egy meghamisított igazság eszméjével együtt lehet élni. De metafizikai keserûségüket az a gondolat okozta, hogy a képek semmit nem titkolnak el, végsõ soron nem is képek, melyekben és melyekre az eredeti modell hat, hanem mindörökké önnön bûvöletükben sugárzó tökéletes szimulákrumok. Az isteni referencia halála ellen pedig mindenáron küzdeni kell. Látnivalóan a képek megvetésével és tagadásával vádolt képrombolók tulajdonították azoknak a valódi értéket, míg a képimádók csak a visszfényeket látták, és megelégedtek azzal, hogy a zománcból való Istent imádják. Viszont megfordítva azt mondhatjuk, hogy a képimádók voltak a modernebb, vállalkozóbb szellemek, mivel Isten képek tükrében való megjelenésének színe alatt már halálán és a megjelenítés epifániájában való eltûnésén örvendeztek. (Mert talán tudták, hogy a kép semmit nem jelenít meg, puszta játék, de éppen az igazi játék. S azt is tudták, veszélyes leleplezni a képeket, mert azt leplezik, hogy mögöttük nincsen semmi.) Majd így tesznek a jezsuiták, akik politikájukat Isten virtuális eltûnésére s a lélek világian látványos manipulációjára alapozták. (Isten lassan lelép a hatalom epifániája közepette.) Ez a transzcendencia vége, ami már csak alibit szolgáltat a befolyások és jelek teljességgel szabad stratégiájához. A képek barokkja mögött a politika szürke eminenciása rejtõzik. A tét tehát mindig a képek gyilkos hatalma, ami a valódit, a modellt fenyegeti, mint a bizánci ikonok az isteni identitást. E gyilkos hatalommal az ábrázolás hatalma áll szemben, mint dialektikus erõ, a Valóság látható és felfogható közvetítõje. A Nyugat egész hitével és jóhiszemûségével arra tett, hogy egy jel mélységében visszaadhatja a jelentést, hogy egy jel átváltható a jelentésre, és hogy valami ennek biztosítékául szolgál. — Isten, természetesen. De ha maga Isten szimulálható, azaz jelekre redukálható, akkor ki szavatol? Az egész rendszer súlytalanná, gigantikus szimulákrummá válik. Nem irreálissá, hanem szimulákrummá, azaz nem váltható át többé a valóságra, hanem csak önmagára, egy megszakítatlan körforgásban, amelynek sem a referenciája, sem a kerülete nem létezik sehol. Ez az ábrázolással szembehelyezkedõ szimuláció. Az elõbbi a jel és a valóságos dolog közötti ekvivalencia elvébõl indul ki (alapvetõ axióma még akkor is, ha utópikus), ellenben a szimuláció a megfelelés elvének utópiájából, a jel, mint érték radikális tagadásából, a jelbõl, mint minden referencia visszafejlesztésébõl és halálra ítélésébõl. Míg az ábrázolás megpróbálja feloldani a szimulációt, melyet hamis ábrázolásnak értelmez, addig a szimuláció magába zárja, mint szimulákrumot az ábrázolás egész építményét. Így következnek egymásra a kép egyes fázisai: —      egy mély realitás visszatükrözõdése —      elleplezi és eltorzítja a mély realitást —      elleplezi a mély realitás hiányát —      nincs viszonyban semmiféle realitással: önmaga tiszta szimulákruma. Az elsõ esetben a kép jó megjelenítés: az ábrázolás a szentség szintjén helyezkedik el. A másodikban gonosz megjelenítés: a rontás szintjén. A harmadikban játssza a megjelenítést: a varázslat szintjén. A negyedik nem a megjelenítés, hanem a szimuláció szintje. A valamit leplezõ jelektõl a hiányt leplezõ jelekhez vezetõ átmenet jelzi a döntõ fordulatot. Az elõbbiek az igazság és a titok (aminek még része az ideológia) teológiájára utalnak. Az utóbbiak a szimulákrum és szimuláció korának eljövetelét jelzik, ahol nincs többé Isten, aki felismeri az övéit, sem Utolsó Ítélet, ami elválasztja a hamisat az igaztól, a valódit mesterséges feltámasztásától, hiszen már minden halott s egyben elõre feltámasztott. Mivel a valóság nem az, ami volt, felértékelõdik a nosztalgia. Eljön az eredetmítoszok és valóságjelek túlkínálata. A másodlagos igazság, objektivitás és autenticitás túlkínálata. Az igaz, a megélt beözönlése és a figuratív feltámadása az eltûnt objektum és szubsztancia helyén. A reális és referenciális túlhajtott termelése az anyagi termelés túlhajtása felett és mellett. Ekként jelenik meg a szimuláció a bennünket érdeklõ korszakban: a reális, a neo‑reális és a hiperreális stratégiájaként, mellyel mindenhol együtt jár a lebeszélés stratégiája is. Ramszesz, avagy feltámadás rózsaszínben Az etnológia majdnem furcsa véget ért az 1971. évnek azon a napján, amikor a Fülöp‑szigeteki kormány úgy döntött, meghagyja a maga primitív állapotában — telepesektõl, turistáktól és etnológusoktól védetten — azt a néhány tucatnyi taszadájt, akiket a dzsungel mélyén fedeztek fel, ahol nyolc évszázad óta éltek anélkül, hogy kapcsolatuk lett volna az emberi faj többi tagjával. Mégpedig maguknak, az antropológusoknak a kezdeményesére döntött így, akik látták, hogy a bennszülött közösség a kapcsolatfelvétel következtében azonnal bomlani kezd, akár egy múmia a szabad levegõn. Hogy az etnológia éljen, tárgyának meg kell halnia, s e tárgy „felfedezése” után bosszút áll halálában: szembeszegül az õt megragadni szándékozó tudománnyal. Mert hiszen nem minden tudomány e paradox terepen él‑e, amelynek felajánlja tárgyának — éppen a megértés általi — eltûnését, s a könyörtelen visszafordulást, amire e halott tárgy kényszeríti? Orpheus: mindig túl korán fordul vissza; Eurüdiké: tárgya pokolra hullik. A paradox e pokla ellen akarták magukat az etnológusok biztosítani, amikor lezárták az õserdõ védõvonalát a taszadájok körül. Többé senki nem érintkezik velük: a település bezárul, mint egy bánya. A tudomány értékes tõkétõl esik el, de a tárgy épségben marad, elvész a tudomány számára, de megmarad a maga „szûzi” mivoltában. Nem áldozatról van szó (a tudomány soha nem áldozza fel magát: mindig õ öl), hanem tárgyának színlelt feláldozásáról saját valóságalapjának megmentéséért. A maga természeti lényegében mélyhûtött taszadáj tökéletes alibit, örök biztosítékot jelent számára. Olyan anti‑etnológia veszi itt kezdetét, amely soha nem ér véget, s amelyre Jaulin, Castaneda és Clastres a tanúbizonyság. Egy tudomány logikus fejlõdése mindenesetre az, hogy mindinkább eltávolodik tárgyától, mígnem végképp lemond róla: autonómiája puszta fantasztikummá válik, eléri tiszta formáját. Az indián, bezárva a gettóba, az õserdõ üvegkoporsójába, az etnológia elõtti összes virtuális indián szimulált modelljévé válik. Az etnológia így megengedi magának azt a fényûzést, hogy önmagán túl inkarnálódjék, azoknak az indiánoknak a „nyers” realitásában, akiket teljes egészében õ fedezett fel újra. A Vadak tartoznak annyival az etnológiának, hogy továbbra is Vadak maradnak: minõ visszatérése, minõ diadala a tudománynak, amelynek célja, úgy tûnt, megsemmisítésük volt! Ezek persze posztumusz vademberek: fagyasztottak, hibernáltak, sterilizáltak, halálban tartottak. Referenciális látszatjelenségekké váltak, és a tudomány maga vált szimulációvá. Ugyanez a helyzet Le Creusot‑ban, ahol a „kõkorszaki” múzeum keretében a helyszínen muzeifikáltak, mint koruk „történeti” tanúit, teljes munkásnegyedeket, mûködõ kohászati övezeteket, egy teljes kultúrát, beleértve férfiakat, nõket, gyermekeket, gesztusokat, nyelveket, szokásokat: eleven kövületekként, mint egy fényképfelvételen. A múzeum, ahelyett hogy mértani helyként lenne körülírva, hovatovább mindenütt olyan, mint az élet egy dimenziója. Így az etnológia, ahelyett hogy objektív tudományként határozná meg magát, tárgyától megszabadulva immár átterjed minden eleven dologra, és láthatatlanná válik, mint a szimulákrum mindenütt jelen levõ negyedik dimenziója. Taszadájok vagyunk mindannyian. Az indiánok újra azzá váltak, akik voltak, olyanná, amilyenné az etnológia változtatta õket — látszat‑indiánokká, akik végsõ soron az etnológia egyetemes igazságát hirdetik. Mindannyian elevenen kerülünk az etnológia fénycsóvájába, avagy az anti‑etnológiáéba, amely nem más, mint a diadalmas etnológia tiszta formája, a halott különbségeknek s a különbségek feltámasztásának jegyében. Nagyfokú naivitás tehát az etnológiát a vadak között vagy valahol a harmadik világban keresni: itt van, mindenütt, a metropoliszokban, a fehérek között, egy teljesen feltérképezett, analizált, s ezt követõen a valódinak alakjában mesterségesen feltámasztott világban, a szimulációnak, az igazság hallucinációjának, a valódi megzsarolásának, minden szimbolikus forma meggyilkolásának és hisztérikus, historikus visszaidézésének világában. — Gyilkosság ez, melynek, noblesse oblige, a vadak fizették meg elõször az árát, de amely hosszú ideje minden nyugati társadalomra kiterjedt. Egyúttal így szolgál számunkra az etnológia egyetlen és utolsó tanulságával, a titokkal, ami elveszejti (s amit a vadak sokkal jobban ismernek nála): a halott bosszújával. A tudományos tárgy elzárása ugyanaz, mint a bolondoké s a halottaké. Ahogy a társadalom egésze gyógyíthatatlanul megfertõzõdött az õrültség e tükre által, amit maga tart maga elé, úgy a tudománynak meg kell halnia e tárgy — fordított tükörképe — halálától fertõzötten. Látszólag a tudomány uralja a tárgyat, de a mélyben a tárgy tartja fogva õt, egy tudattalan visszacsatolás értelmében csupán halott s önmagába visszatérõ válaszokat adva a halott s önmagába visszatérõ faggatásra. Semmi nem változik, ha a társadalom összetöri az õrültség tükrét (felszámolja a menhelyeket, szólásjogot biztosít a bolondoknak stb.), és akkor sem, ha a tudomány látszólag összetöri objektivitásának tükrét (felszámolja magát tárgya elõtt, mint Castaneda esetében stb.), és meghajlik a „másság” elõtt. Az elzárás formáját felváltja egy oszthatatlan, elhajlott, meggyengült erõtéré. Ahogyan az etnológia összeomlik klasszikus intézményében, úgy él tovább egyfajta anti‑etnológiában, melynek feladata, hogy szertehintse a másság‑fikciót, a vadember‑fikciót azért, hogy elleplezze: ez a világ, a miénk az, amely a maga módján újra elvadult, azaz tönkretette a másság és a halál. Ugyanígy zárták le a lascaux‑i barlangokat a látogatók elõl az eredeti megmentésének ürügyén, viszont felépítették pontos mását tõle ötszáz méterre, hogy mindenki láthassa. A kukucskálón keresztül egy pillantást vetünk az eredeti barlangra, majd megtekintjük rekonstrukcióját. Lehetséges, hogy az eredeti barlangok emléke elhalványul a jövendõ nemzedékek tudatában, de már nemigen van különbség: a másolat mindkettõért jótáll a maga mesterségességében. Így fogott össze tudomány és technika a minap II. Ramszesz múmiájának megmentéséért, miután néhány évtizedig hagyták porladni egy múzeum mélyén. A Nyugat pánikba esett arra a gondolatra, hogy nem képes megmenteni azt, amit a szimbolikus rend negyven évszázadon keresztül konzerválni tudott, azonban fénytõl és tekintetektõl védetten. Ramszesz nekünk semmit nem jelent, csak a múmia felbecsülhetetlen értékû, mivel ez szavatolja a felhalmozás értelmét. Egész lineáris és felhalmozó kultúránk összeomlik, ha nem tudjuk a múltat napvilágnál tárolni. Ehhez ki kell ragadni sírjukból a fáraókat, csendjükbõl a múmiákat. Exhumálni kell õket, és katonai végtisztességet kell adni nekik. Egyszerre vannak kiszolgáltatva a tudománynak és a férgeknek. Csak a teljes titok biztosította ezeréves hatalmukat, a porladás feletti uralmat, ami a halállal járó anyagcsere körforgás feletti uralmat jelentette. Mi már nem vagyunk egyébre képesek, mint hogy tudományunkat a múmia rendbe hozásának, vagyis egy látható rend helyreállításának szolgálatába állítsuk, holott a bebalzsamozás mítikus tevékenység volt, amely egy rejtett dimenzió halhatatlanná tételére volt hivatott. Nekünk látható múlt kell, látható kontinuum, a kezdet látható mítosza, megerõsít bennünket végcélunkat illetõen. Mert hát alapjában véve soha nem hittünk benne. Ezért a múmia fogadásának történelmi jelenete Orly repülõterén. Mert Ramszesz nagy despota és hadvezér volt? Kétségkívül. De mindenekelõtt azért, mert kultúránk eme sírba szállt hatalom mögé, melyet annektálni próbál, olyan rendet képzel, melynek az övéhez semmi köze nem lett volna, és azért képzeli ezt, mert az exhumálással e rendet, mint saját múltját szüntette meg. El vagyunk ragadtatva Ramszesztõl, mint a Reneszánsz keresztényei az amerikai indiánoktól, eme (emberi?) lényektõl, akik soha nem hallották Krisztus igéjét. A gyarmatosítás kezdetén el is érkezett egy döbbent és szédült pillanat már annak a lehetõségétõl is, hogy kikerülhetõ az Evangélium egyetemes törvénye. A dilemma a következõ volt: vagy elfogadják, hogy e Törvény nem egyetemes, vagy kiirtják az indiánokat, hogy eltüntessék a bizonyítékokat. Általában megelégedtek azzal, hogy megtérítették vagy egyszerûen felfedezték õket, ami elég is volt lassú kiirtásukhoz. Ekképpen Ramszesz exhumálása elégséges lesz muzeifikálása általi elpusztításához. Hiszen a múmiákat nem a férgek emésztik el: akkor halnak meg, ha átkényszerítik õket a szimbolikus lassú rendjébõl, ami enyészet és halál ura, a történelem, a tudomány s a múzeum rendjébe, a miénkbe, ami már semminek nem ura, ami nem tud egyebet, mint felajánlani az enyészetnek s a halálnak a megelõzõt, majd utána megpróbálni feltámasztani a tudomány által. Jóvátehetetlen erõszak minden titokkal szemben, egy titoktalan civilizáció erõszaktétele, egy egész civilizáció gyûlölete önnön alapzatával szemben. Éppúgy, ahogy az etnológia színleg lemond tárgyáról, hogy tiszta formájában megõrizhesse, a múzeumtalanítás csupán spirál, ami a mesterségességbe vezet. Példa erre az a Szent Mihály‑kolostor, amelyet nagy költséggel hazatelepítenek New York Cloysters‑bõl, hogy újra felállíthassák „eredeti helyén”. E visszaállítás ugyanúgy általános tetszést aratott, mint a Champs‑Élysées „járdáinak felfedezésére tett kísérleti vállalkozás”! Mert ha az oszlopfõk kivitele önkényes aktus volt, ha New York Cloysters kultúrák mesterséges mozaikja (az értékkoncentráció kapitalista logikája szerint), akkor az eredeti helyre való visszavitel még mesterségesebb. Totális szimuláció, amely teljes körfolyamattal tér vissza a „realitáshoz”. A kolostornak New York‑ban kellett volna maradnia az álságos környezetben, amely legalább senkit nem tévesztett meg. Hazahozatala ravasz ürügy csupán: úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, és élvezni a múltba forduló hallucinációt. Így dicsekednek az amerikaiak, hogy az indiánok számát felhozták a Hódítás elõtti szintre. Mindent eltörölnek és újrakezdenek. Sõt, abban a hitben ringatják magukat, hogy jobban csinálják, és még az eredeti számot is túlhaladják. Ez volna a civilizáció felsõbbrendûségének bizonyítéka: több indiánt termel, mint amennyit õk maguk képesek lettek volna elõállítani. (Nevetséges és gyászos, hogy ez a túltermelés is egyik módja elpusztításuknak: hiszen az indián kultúra, mint minden törzsi kultúra, a korlátozott csoporton és minden „szabad” növekedés visszaszorításán alapul, amint azt Ishi példáján láthatjuk. Demográfiai „fellendítésük” tehát újabb lépés szimbolikus megsemmisítésük felé.) Mindenütt az eredetihez meglepõen hasonlító univerzumban élünk, melyben a dolgok önnön forgatókönyvüknek megfelelõen kettõzõdnek meg. De a duplum, a hagyományban megszokottól eltérõen, nem jelenti haláluk fenyegetõ közeledését. A dolgok már meg vannak tisztítva haláluktól, jobban, mint eleven réseiktõl; mosolygóbbak, autentikusabbak modelljüknél: olyanok, mint a funeral home‑ok arcmásai. Hiperreális és képzeletbeli Disneyland tökéletes modellje minden szimulákrum szövevényének. Elõször is játék az illúzióval és a képzelgésekkel: Kalózok, Határ, Future World stb. E képzelt világ rendeltetése, hogy sikerre vigye a mûködtetést. De a tömegeket kétségkívül sokkal inkább a szociális mikrokozmosz, a valódi Amerika korlátjainak és örömeinek vallásos, miniatürizált élvezete vonzza. Az ember kívül leparkol, belül végigállja a sort, és teljesen magára van hagyva a kijáratnál. Az egyetlen káprázatos dolog ebben az elképzelt világban a tömeggel járó gyengédség és meleg, s azoknak a szerkentyûknek elégséges és fölös száma, melyek a tömeg‑effektus fenntartására hivatottak. Teljes a kontraszt a parkoló — igazi koncentrációs tábor — tökéletes magányával. Vagy még inkább: odabent szerkezetek egész skálája tereli a tömeget irányított folyamokba, míg kint a magány egyetlen szerkezet felé irányul: az autó félé. Rendkívüli egybeesés (ám ami minden bizonnyal az e világra jellemzõ elvarázsoltságból ered): e mélyhûtött, gyermeteg világot olyan ember találta ki és valósította meg, aki jelenleg maga is hibernálva van. Walt Disney, aki mínusz 180 fokon várja a feltámadást. Disneyland­‑ben mindenütt Amerika objektív arcéle rajzolódik ki, egészen az egyén és a tömeg morfológiájáig. Minden értéket felfokoz a miniatûr és a képregény: bebalzsamozva és pacifikálva. Ez teszi lehetõvé Disneyland ideologikus analízisét (L. Marin jól véghezvitte ezt Utopiques, jeux d'espaces [Utópiák, ûrjátékok] címû írásában): az amerikai way of life kivonata, az amerikai értékek dicsõítõje, egy ellentmondásos valóság idealizált transzpozíciója. Kétségkívül: de mást leplez el. Maga az „ideologikus” cselszövény hivatott elpalástolni egy harmadik típusú szimulációt. Disneyland azért van, hogy elleplezze: maga a „valódi” ország, az egész „valódi” Amerika a Disneyland. (Némiképp úgy, mint ahogy a börtönök azért vannak, hogy elleplezzék: a társadalom egésze a maga banális mindenütt jelenlétében nem más, mint nagy elzárás.) Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy elhitessék, a maradék valódi, miközben egész Los Angeles és Amerika, ami körülveszi, nem valóságos többé, hanem hiperreális és szimuláló típusú. Immár nem a valóság hamis ábrázolásáról van szó (ideológiáról), hanem annak elleplezésérõl, hogy a valóságos többé nem valóságos: a valóság elvének megmentésérõl. Disneyland káprázata se nem igaz, sem nem hamis. Disneyland lebeszélõgép, amit azért állítottak ki, hogy ellenpontként újraélessze a valóság fikcióját. Ezért együgyû e káprázat, ezért infantilisan elkorcsosult. E világ gyermetegnek akar látszani, hogy elhitesse, a felnõttek másutt vannak, a „valódi” világban, hogy elleplezze, az igazi infantilitás mindenütt jelen van; maguk a felnõttek azok, akik idejönnek gyereket játszani, hogy tévedésbe ejtsenek saját, valódi infantilitásukat illetõen. Disneyland egyébként nem az egyedüli. Enchanted Village, Magic Mountain, Marine World: Los Angeles körül van véve efféle káprázat erõmûvekkel, s ezek valósággal, valóság‑energiával táplálnak egy várost, amelynek titka éppen az, hogy már nem egyéb, mint szüntelen, irreális áramlások hálózata — mesés kiterjedésû város, de tér nélkül, dimenzió nélkül. Mint ahogyan villamos- és atomerõmûvekre vagy filmstúdiókra, a városnak (ami már nem egyéb egyetlen hatalmas forgatókönyvnél) szüksége van e jól bevált káprázatra is, mint szimpatikus idegrendszerre, ami a gyermekkor s a hamis képzelgés jeleit produkálja. Disneyland az a hely, ahol a káprázatot újrahasznosítják, mint másutt — és itt is — a feldolgozó üzemek a hulladékot. Ma már mindenütt újrahasznosítani kell a hulladékot, s a gyermekek és felnõttek álmai, képzelgései, történelmi, tündéri, legendás káprázata hulladék egy hiperreális civilizáció elsõ nagyobb mennyiségû mérgezõ salakja. Disneyland a prototípusa a mentális terület eme új funkciójának. De ugyanígy mûködik valamennyi Kaliforniában hemzsegõ szexuális, lelki, testi újra feldolgozó intézmény is. Az emberek nem tekintenek többé egymásra, de vannak erre intézmények. Többé nem érintik meg egymást, de van érintésterápia. Nem járnak már gyalog, de kocognak stb. Mindenütt újrahasznosítják az elveszett képességeket vagy az elveszett testet, az elveszett társas ösztönt, az étel elveszett ízét. Újra feltalálják a szûkölködést, az aszkézist, az eltûnt vad természetességet: natural food, health food, jóga. Igazolódik Marshall Sahlins elmélete, csak éppen a második szinten: eszerint egyáltalán nem a természet, hanem a piacgazdaság választja ki magából a szegénységet. Itt, egy gyõzedelmes piacgazdaság álságos végvidékén, újra feltalálódik a szegénység‑jel, a szegénység‑szimulákrum, az alulfejlettség magatartásának szimulálása (beleértve a befogadásba a marxista tanokat is). Mindez az ökológia, az energiaválság s a tõke‑kritika köntösében utolsó ezoterikus dicsfénnyel övezi egy ezoterikus kultúra diadalát. De talán mégis példátlan mentális katasztrófa, bezáródás és mentális elcsökevényesedés leselkedik e rendszerre. Ennek a jele volna e szokatlan túlfejlettség, avagy a legelképesztõbb elméletek és gyakorlatok egymás mellett élése, ami megfelel a luxus, az oltár és a pénz valószerûtlen szövetségének, az élet valószerûtlenül fényûzõ elanyagiasodásának s a fellelhetetlen ellentmondásának. A politikai bûbájosság Watergate. Ugyanaz a forgatókönyv, mint Disneyland‑ben (káprázateffektus, amely elrejti, hogy a mesterséges zónán túl többé nincs realitás, csak innen): itt a botrány‑effektus leplezi el, hogy semmi különbség sincs tettek és feljelentésük között. A CIA embereinek vagy a Washington Post újságíróinak módszere ugyanaz. Ugyanaz a mûvelet, amely a botrány segítségével regenerálni próbál egy morális és politikai alapelvet, a káprázat segítségével a valóság elveszõfélben levõ alapját. A botrány feljelentése mindig hódolat a törvény elõtt. És Watergate‑nek mindenekelõtt azt sikerült elhinteni, hogy Watergate tényleg botrány: ebben az értelemben nagyszabású mérgezési hadmûvelet volt. Jó nagy adag politikai morál beadása világméretekben. Azt mondhatnánk, Bourdieu‑val szólva: „Minden erõviszony jellemzõje, hogy leplezi magát, mint olyan, és csak az által teljesedik ki egész erejében, mert leplezi magát, mint olyan”, abban az értelemben, hogy a tõke, ami amorális és gátlástalan, csakis morális felépítmény mögött mûködhet, és bármi, ami e nyilvános moralitást regenerálja (felháborodással, feljelentéssel stb.), az önkéntelenül a tõke rendjéért dolgozik. Így a Washington Post újságírói is. De ez még csak az ideológia meghatározása lenne, s midõn Bourdieu ezt kijelenti, mögéje érti az „erõviszonyt” mint a kapitalista uralom igazságát, és magát ezt az erõviszonyt ítéli el, mint botrányt: ugyanazt a determinista és moralista pozíciót foglalja el, mint a Washington Post újságírói. Az igazság, a morál rendjének ugyanazt a tisztító, fellendítõ munkáját végzi el, ahol a társadalmi rend valódi erõszaka megszületik, túl minden erõviszonyon, mint a változó és közönyös konfiguráció az emberek erkölcsi és politikai tudatában. Ez minden, amit a tõke kér tõlünk: elfogadni, mint racionálist vagy harcolni ellene a racionalitás nevében, elfogadni, mint morálist vagy harcolni ellene a moralitás nevében. Hiszen ez ugyanaz a dolog, ami más alakban olvasható: egykor a botrány eltitkolásán fáradoztak — ma azon, hogy elleplezzék: ez nem is botrány. Watergate nem botrány — ezt mindenáron ki kell mondani, hiszem ez az, amit az egész világ el akar leplezni, ezt a tettetést, amely elkendõzi a moralitás mélyre süllyedését, a morális pániknak oly mértékû elharapózását, amennyire közeledünk a tõke eredeti megjelen(ít)éséhez: azonnali kegyetlenségéhez, érthetetlen vadságához, alapvetõ immoralitásához. Ez az, ami botrányos, ami elfogadhatatlan annak az erkölcsi és gazdasági egyenlõsítõ rendszernek a számára, ami a baloldali gondolkodás axiómája a felvilágosodás elméletétõl a kommunizmusig. Szembehelyezik a tõkével e szerzõdéselméletet, de az teljességgel lesajnálja — a tõke elvek nélküli, szörnyeteg üzem. Egyetlen sarkpontja van: a „felvilágosult” gondolkodás, amely szabályok felállításával kíséreli meg kordában tartani. A forradalmi gondolatot helyettesítõ siránkozás ma visszatér, és szemére veti a tõkének, hogy nem tartja be a játékszabályt. „A hatalom igazságtalan, igazsága egyetlen osztály igazsága, a tõke kizsákmányol bennünket stb.” — mintha a tõke szerzõdéssel kötve lenne a társadalomhoz, melyet kormányoz. A baloldal odatartja az egyenlõség tükrét a tõke elé, s azt reméli, hogy megragadja, elragadja a társadalmi szerzõdés e fantazmagóriája, s neki kezd a társadalom egészével szembeni kötelezettségeinek teljesítéséhez. (Így forradalomra sincs szükség: elegendõ, ha a tõke engedelmeskedik a csere racionális képletének.) Ami a tõkét illeti, soha nem kötötte szerzõdés a társadalomhoz, melyet ural. A tõke a társadalmi viszonyok boszorkánysága, kihívás a társadalomra nézve, s erre, mint ilyenre kell válaszolni. Nem a morális vagy gazdasági racionalitás szerint elítélendõ botrány, hanem a szimbolikus szabály szerint elfogadandó kihívás. A negatívitás Moebius‑szalagja Watergate tehát nem volt egyéb, mint kelepce, melyet a rendszer állított ellenségeinek. regenerációs céllal szimulált botrány. Ezt testesítette meg a filmben „Deep Throat [Mély Torok]” személye, akirõl azt mondták, hogy a republikánusok szürke eminenciása, és a baloldali újságírókat manipulálja annak érdekében, hogy megszabaduljon Nixontól. Miért is ne? — Minden hipotézis lehetséges, de ez teljesen fölösleges: a baloldal nagyon jól elvégzi magától, felkérés nélkül, a jobboldal munkáját. Naivitás lenne egyébként lelkifurdalást látni ebben. Hiszen a jobboldal is önként elvégzi a baloldal munkáját. Minden manipulációra vonatkozó feltételezés visszafordítható egy végtelen szalagba. Hiszen a manipuláció bizonytalan kauzalitás, ahol pozitivitás és negatívitás egymást megteremti és elfedi, ahol nincs többé aktív és passzív. E körben forgó kauzalitás önkényes megállításával menthetõ meg a politikai realitás alapelve. Zárt, konvencionális tér szimulálásával — ahol egy cselekedet vagy esemény premisszái és következményei még számolhatók — tarthatja fenn magát a politikai valószerûség (és persze az „objektív” elemzés, a harc stb.). Ha szemügyre vesszük bármely cselekedet vagy esemény teljes körét egy olyan rendszerben, ahol lineáris kontinuitás és dialektikus polaritás nem léteznek többé, akkor a szimuláció által tönkretett térben elillan minden meghatározottság, a körfolyamat végén valamennyi cselekedet (mindenki örömére) megszûnik létezni, és szétszóródik a szélrózsa minden irányába. Egy bizonyos olaszországi bombamerénylet a szélsõbaloldaliak mûve‑e, vagy a szélsõjobb provokációja, netán centrista színjáték, amely rossz hírbe akarja keverni az összes szélsõséges terroristát és megerõsíteni saját megingott halalmát, esetleg rendõrségi színjáték, a közbiztonság megzsarolása? Mindez egyszerre igaz, és a bizonyítékok felkutatása, sõt, a tények objektivitása sem állítja meg ezt az interpretációs szédületet. Mi magunk vagyunk benne a szimuláció logikájában, aminek már semmi köze a tények logikájához s a ráció rendjéhez. A szimulációt a modell elsõbbsége jellemzi, valamennyi modellé az eltörpült tény felett: elõbb van adva a modell, aminek a bomba körmozgásához hasonlatos cirkulációja kialakítja az esemény igazi mágneses terét. A tényeknek már nincs saját pályájuk: a modellek metszéspontján születnek, egyszerre teremthet valamennyi modell egyetlen tényt. Az anticipáció, a megelõzés, a rövidzárlat, a ténynek modelljével való összekeverése (megszûnik az ellentétes irány, a dialektikus polaritás, a negatív elektromosság, eltûnnek az ellentétes sarkok) engedi meg minden egyes esetben az összes lehetséges interpretációt, még a homlokegyenest ellentéteseket is. Mindegyik igaz, már amennyiben igazságuk az, hogy általános körforgásban egymást váltsák, akár a modellek, melyeket követnek. A kommunisták a szocialista pártra hárítják a felelõsséget, mintha õk akarnák felrúgni a baloldali egységet. Elhitetik, hogy ez az ellenállás egy radikálisabb politikai követelménybõl ered. Valójában: nem kérnek a hatalomból. De vajon olyan helyzetben nem kérnek belõle, ami általában a baloldalra nézve hátrányos, avagy rájuk nézve hátrányos a Baloldali Egységen belül — avagy per definitionem egyáltalán nem kérnek többet belõle? Amikor Berlinguer azt mondja. „Nem kell félni attól, hogy a kommunisták szerzik meg a hatalmat Olaszországban”, az egyszerre jelenti: —      nincs miért félni, mert a kommunisták, ha hatalomra kerülnek, nem változtatnak semmit a kapitalizmus alapvetõ mûködésén; —      semmi esély arra, hogy valaha is hatalomra kerülnek (mert nem kérnek belõle); és még ha megszerzik is, csak felhatalmazás útján gyakorolják; —      valójában hatalom, igazi hatalom nem létezik többé, ennél fogva semmi kockázattal nem jár, akárki is szerzi meg, illetve vissza; —      de még azt is: én, Berlinguer, nem félek attól, hagy a kommunisták szerzik meg a hatalmat Olaszországban — ami evidensnek tûnhet, de nem annyira az, mivel —      jelentheti az ellenkezõjét is (a pszichoanalízistõl függetlenül): én félek attól, hogy a kommunisták szerzik meg a hatalmat (s erre jó oka van még egy kommunistának is). Mindez egyszerre igaz. Ez a titka annak a diskurzusnak, amely már nem csak többértelmû, mint általában a politikai kijelentések, hanem amely kifejezi e hatalom és e szövegkörnyezet által meghatározott helyzet lehetetlenségét. Ez a logika nem egyik vagy másik párté. Akaratlanul átjárja valamennyi diskurzust. Ki fogja e bonyodalmat megoldani? A gordiuszi csomót legalább ketté lehetett vágni. A Moebius‑szalag, ha elvágják, mellék‑spirált eredményez anélkül, hogy feloldódna a felületek reverzibilitása (esetünkben a feltételezések reverzibilitása folytatódik). Ez a szimuláció pokla, ami nem kínvallatás, hanem az értelem finom, ártó, megfoghatatlan torzítása.[4] Vajon még Franco burgosi elitéltjei is a nyugati demokráciának nyújtott ajándékká válnak, mert általuk alkalmat nyer ingatag humanizmusának regenerálására, és felháborodott tiltakozásával viszonzásképpen konszolidálja a Franco‑rezsimet, mert összekovácsolja a spanyol tömegeket az idegen intervencióval szemben? Hol az igazság mindebben, amikor ennyi cinkosság szövõdik össze gyönyörûségesen, szerzõik tudta nélkül? Transzfinit‑e, ha egy rendszer és szélsõséges alternatívája úgy kapcsolódik egymáshoz, mint egy görbe tükör, egy „ördögi” görbület, egy immár mágnesessé, cirkularizálttá, jobbról balra átjárhatóvá tett politikai tér két végpontja; ha a kommunikáció rossz szelleméhez hasonlatos torzió, az egész rendszer, a végtelenített tõke önnön felszínére hajlik vissza? És nincs‑e ebben vágy és libidó? Vágy és érték, vágy és tõke összekapcsolódása. Vágy és törvény összekapcsolódása a törvény utolsó, átalakulás közben való élvezése (ezért van annyit napirenden). Csak a tõke élvez, mondta Lyotard, mielõtt azt gondolta volna, hogy mi élvezünk a tõkében. Ez a vágy letaglózó ingatagsága Deleuze‑nél, enigmatikus visszatérés, amely „maga téríti el a forradalmi vágyat, mintegy akarva‑akaratlan”, hogy önnön elnyomását kívánja, s hogy fasiszta és paranoiás rendszereket alapozzon meg? Olyan rosszindulatú torzulás, amely a vágy forradalmát ugyanara az alapvetõ ellentmondásosságra vezeti vissza, mint a másikat, a történetit. Az összes referenciálishoz tartozó diskurzus egyetlen körkörös, mõbiuszi kényszerré áll össze. Szex és munka nemrégen még esküdt ellenségei voltak egymásnak — ma ugyanabban a követelésben oldódnak fel. Hajdan a történeti diskurzus a természet, a vágy és a hatalom diskurzusával való heves szembeszegülésbõl merített erõt: ma cserélgetik a jelzõiket és forgatókönyveiket. Nincs hely arra, hogy áttekintsük az operacionális negatívitások, a lebeszélõ forgatókönyvek teljes kínálatát, amelyek Watergate mintájára, arra törekednek, hogy a szimulált botrány, képzelgés, gyilkosság segítségével — egyfajta negatívitás és krízis általi hormonkezeléssel — életet leheljenek egy haldokló princípiumba. Mindig arról van szó, hogy a képzeletbeli igazolja a reálisat, a botrány az igazságot, az áthágás a törvényt, a sztrájk a munkát, a válság a rendszert, a forradalom a tõkét, mint amott (a taszadájok‑nál) a tárgy elillanása az etnológiát. Hasonlóképpen: —      az anti‑színház a színházát, —      az anti‑mûvészet a mûvészetet, —      az anti‑pedagógia a pedagógiát, —      az anti‑pszichiátria a pszichiátriát stb. Minden az ellenkezõjébe megy át, hogy kilúgozott formájában fennmaradjon. Minden hatalom minden intézmény tagadólag beszél önmagáról, hogy a halál szimulálásával elkerülje a valódi agóniát. A hatalom megrendezheti önnön meggyilkolását az egzisztencia és legitimitás új reménysugaráért. Amerikai elnökök (a Kennedyk) azért haltak meg, mert még volt politikai dimenziójuk. A többieknek Johnsonnak, Nixonnak, Fordnak csak megrendezett merénylethez, szimulált gyilkossághoz volt joga. De mégis szükségük volt e mesterséges fenyegetés dicsfényére annak elleplezéséhez, hogy csupán a hatalom bábjai. A királynak egykor meg kellett halnia (Istennek is): ebben rejlett hatalma. Ma szánalmasan iparkodik látszólag meghalni, hogy megõrizhesse a hatalom kegyelmét. De az már elveszett Új erõre kapni a halálban, újraindítani a körforgást a válság, a negatívitás és az anti‑hatalom tükrében — ez egyetlen alibi‑megoldása minden hatalomnak, minden intézménynek, hogy megtörje felelõtlenségének, alapvetõ nem‑létének, már‑látott és már‑meghalt jellegének ördögi körét. A valóság stratégiája Ugyanazért, amiért lehetetlen újra feltalálni a valóság abszolút szintjét, lehetetlen megjeleníteni az illúziót is. Az illúzió nem lehetséges többé, mert a reális sem lehetséges. Ez képezi a paródia, a hiper- vagy offenzív szimuláció felvetõdõ politikai problémáját. Például szívesen megfigyelném, vajon szimulált erõszakra nem reagálna‑e hevesebben az elnyomó apparátus, mint valódira. Hiszen ez csak a dolgok rendjét, a tulajdonjogot sérti meg, míg amaz merénylet a realitás elve ellen. A törvény áthágása, az erõszak kevésbé veszélyes, mert csak a valóságos dolgok eltorzításának elvét vonja kétségbe. A szimuláció sokkal veszélyesebb, hiszen tárgyán túl annak a gyanúját vetíti fel, hogy maga a törvény s a rend lehet puszta szimuláció. De a nehézség a veszéllyel arányos. Hogyan lehet bûntettet színlelni és elhitetni? Ha áruházi lopást szimulálunk, hogyan gyõzhetjük meg a személyzetet, hogy csak szimulált lopásról van szó? Nincs „objektív” különbség: ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a jelek, mint valódi lopás esetében. A jelek nem részrehajlóak. A fennálló rend számára mindig a valóságos szintjén helyezkednek el. Szervezzünk ál‑bankrablást. Hatástalanítsuk fegyvereinket, ejtsünk minél biztosabb túszt, hogy emberéletben ne essék kár (mert az már büntetõjogi eset). Követeljünk váltságdíjat, és tegyünk úgy, hogy az akció a lehetõ legnagyobb felhajtással járjon. Egyszóval kerüljünk minél közelebb az „igazsághoz” annak érdekében, hogy lemérhessük a gépezet reakcióját a tökéletes szimulákrumra. Nem fog sikerülni. Az áljelek hálózata szétbogozhatatlanul egybefonódik a valós elemekkel: egy rendõr a látszat alapján valóban lõni fog, egy ügyfél el fog ájulni, szívroham következtében meg fog halni, és valóban elénk fogják önteni a pénzeszsákot. Vagyis akaratlanul is egyszerre a valóságban találjuk magunkat, amelynek egyik feladata éppen minden szimulációs kísérlet elhárítása, a valóságra való visszavezetése. Ez már akkor a fennálló rend maga, mielõtt még az intézmények és az igazságszolgáltatás beavatkoznának. A szimulációs folyamatok elkülönítésének lehetetlenségében a rend súlya mutatkozik meg, amely csak a valóságost látja és fogja fel, mivel más közegben nem mûködhet. Egy ál‑bûntett, ha valódiként kezelik, akkor vagy a legenyhébb büntetést kapja (mivel nem járt „következményekkel”), vagy mint a közrend elleni támadást ítélik el (például ha „hiába” indított meg rendõrségi akciót): de soha, mint szimulációt, mivel éppen, mint olyannak nincs semmilyen megfelelõje a reálissal, s ennél fogva semmiféle represszióval sem. A szimuláció kihívása elfogadhatatlan a hatalom számára. Hogyan büntethetõ az erény szimulációja? Pedig mint olyan épp annyira veszélyes, mint a bûn szimulációja. A paródia egyenértékûvé tesz engedelmességet és engedetlenséget: íme, ez a legsúlyosabb bûn, mivel eltörli azt a különbséget, amelyen a törvény alapul. A fennálló rend tehetetlen, hiszen a törvény másodrendû szimulákrum, míg a szimuláció harmadrendû, túl igazon és hamison, ekvivalenciákon és racionális különbségeken, melynek alapján minden társadalom és minden hatalom mûködik. Itt, a valóság rései között kell célba venni a rendet. Ezért választja a rend mindig a reálisat. Határesetben mindig e hipotézist részesíti elõnyben (a hadseregben inkább igazi bolondnak tekintik a szimulánst). Ez azonban mind nehezebben sikerül, mivel a bennünket körülvevõ valóság tehetetlenségi erejének folytán gyakorlatilag lehetetlen a szimulációs folyamatok elkülönítése. A fordítottja is igaz (még e reverzibilitás is része a hatalom szimulációs, tehetetlenségébõl fakadó mesterfogásainak): vagyis immár nem lehetséges sem a valóságos folyamat izolálása, sem pedig a valóság szavatolása. Ezért minden erõszakos cselekmény (gépeltérítés stb.) szimulált erõszak abban az értelemben, hogy a média rituális mûködése és kódja elõre betervezi azokat, megrendezésében és lehetséges következményeiben anticipálja. Egyszóval a médiában olyan jel‑együttesként funkcionálnak, melynek egyetlen rendeltetése a visszacsatolás, nem pedig a „valódi” cél. De ettõl nem válnak ártalmatlanná. Ellenkezõleg, éppen, mint hiperreális események válnak ellenõrizhetetlenné, melyeknek már nincs saját tartalmuk és céljuk, hanem egymás végtelen tükörkepei, mint az úgynevezett történelmi események: sztrájkok, tüntetések, válságok stb.[5] Ellenõrizhetetlenné válnak egy olyan hatalom számára, amely csak a reális és a racionális, az okok és a célok alapján képes mûködni, egy referenciális rendszer számára, amely csak azt irányíthatja, ami referenciális, egy meghatározott halalom számára, amely csak egy meghatározott világot kormányozhat, és semmit nem kezdhet a szimuláció végtelen visszatérésével, e súlytalanságban lebegõ csillagköddel, ami független a valóság gravitációjától. A hatalom végül önmagát bontja le ebben a térben, és a hatalom szimulációjává válik (ami leválik önnön rendeltetésérõl és célkitûzéseirõl, s a hatalom és tömeg‑szimuláció effektusait tekinti rendeltetésének). A hatalom egyetlen fegyvere, egyetlen stratégiája ez ellen az árulás ellen: mindent újra feltölt reálissal és referenciálissal, meggyõz bennünket a társadalom realitásáról, a gazdaság fontosságáról és a teremtés célelvûségérõl. Elõszeretettel él ennek érdekében a válság- és — miért is ne? — a vágy‑diskurzussal. „Tekintsétek valóságnak vágyaitokat!” így hangozhatnék a hatalom utolsó jelszava, hiszen egy irreferenciális világban még a valóság és vágy elveinek összekeverése is kevésbé veszélyes, mint a ragályos hiperrealitás. Joghézag támad, s ott mindig a halalomnak van igaza. A hiperrealitás és a szimuláció lebeszélnek minden elvrõl és minden célról, a hatalom ellen fordítják a lebeszélést, amit az hosszú idõn át oly eredményesen használt. Mert végsõ soron elõször a tõke élt egész történetének során minden referenciálisnak, minden emberi célnak a lerombolásából, a tõke szüntette meg az ideális megkülönböztetést igaz és hamis, jó és rossz között, és hatalmának kõtáblájaként az ekvivalencia és a csere radikális törvényét vezette be. A tõke játszotta ki elsõnek a lebeszélést, az elvonatkoztatást, a dekonnexiót, a deterritorializációt stb. S ha a tõke adott tápot a realitásnak, a valóságelvnek, akkor õ is likvidálta elsõként a használati értékek, a reális ekvivalenciák, a termelés és a gazdagság kiirtása által, az által az érzés által, amivel a tétek irrealitásáról és a manipuláció mindenhatóságáról rendelkezünk. Most pedig ugyanez a logika éppen ellene radikalizálódik. És ha harcolni akar e katasztrofális spirállal, kiválasztva magából a realitás maradék visszfényét, amire hatalmának maradék visszfényét alapozhatná, akkor csupán annak jeleit sokszorozza meg, és felgyorsítja a szimuláció folyamatát. Amikor a történelmi fenyegetés a valóság felõl érkezett, a hatalom a lebeszélést és a szimulációt játszotta, ekvivalens jelek kibocsátásának révén rombolva szét minden ellentmondást. Ma a fenyegetés (a jelek játékában való feloldódás fenyegetése) a szimuláció felõl érkezik, és a hatalom a reálisat, a válságot, a társadalmi, gazdasági, politikai tétek mesterséges újraalkotását játssza. Számára ez élet‑halál kérdése. De már túl késõ. Innen ered a korunkra jellemzõ hisztéria: a valóság termelésének és újratermelésének hisztériája. A másik termelésnek, az értékek és áruk, a politikai gazdaságtan aranykora termelésének már régóta nincs saját jelentése. A társadalom, amikor tovább termel és túltermel, az elillant realitás feltámasztására törekedik. Ezért hiperreális ma az „anyagi” termelés. A hagyományos termelés minden jellemzõjét, egész diskurzusát követi, de csak sokszorozott tükörképe immár. (A hiperrealisták érzéki csalódáson alapuló hasonlatosságra építik azt a realitást, amely elõl elmenekült minden értelem és szépség, az ábrázolás minden mélysége és energiája.) A szimuláció hiperrealizmusát a valóság érzékcsalódásos hasonlósága mindenütt önmagába fordítja át. A hatalom hosszú ideje csak önnön hasonlatosságának jeleit produkálja. Hirtelen kibontakozik egy másik hatalom, a jelek kollektív hatalmi törekvése: szent egység, ami önnön eltûnése körül újjáformálódik. Többé‑kevésbé mindenki részese a politika összeomlását övezõ rettenetnek. A hatalom játéka a hatalom kritikai zaklatása, saját halálának és túlélésének zaklatása, annál jobban, minél inkább eltûnik. Mire teljesen eltûnik, logikusan teljes lesz a hatalom hallucinációja. Mindenütt kirajzolódó lidércnyomás, amely egyszerre váltja ki az elhatárolódás kényszerét (senki nem kér belõle, mindenki másra hárítja) meg az elvesztése feletti nosztalgiát és pánikot. A hatalom nélküli társadalmak melankóliája: ez gerjesztette a fasizmust, az erõs referenciális túladagolást a gyász munkájával megbirkózni nem képes társadalomban. A politikai szféra gyengülésével az Elnök egyre inkább a Hatalom Bábjához, a primitív társadalmak (Clastres) fõnökéhez válik hasonlatossá. Minden késõbbi Elnök megfizetett — most is fizet — a Kennedy‑gyilkosságért, mintha õk követték volna el — ami egyébként, ha nem is valóságosan, képletesen igaz. Szimulált gyilkosságukkal kell kiköszörülniük a csorbát, jóvátenni az összeesküvést. Mert meggyilkolásuk csak szimulált lehet. Johnson és Ford sikertelen merénylet célpontjául szolgáltak, melyekrõl feltételezhetjük, hogy ha nem is megrendezettek, de legalábbis szimulálva elkövetettek voltak. A Kennedyk azért haltak meg, mert megtestesítettek valamit: a politikát, a politikai szubsztanciát. Ezzel szemben az új elnökök csak a politika karikatúrái, báb‑maszkjai. Érdekes módon valamennyiüknek majomarca volt. Johnsonnak is, Nixonnak is, Fordnak is. A hatalom majmai. A halál sohasem abszolút kritérium de ez esetben jelentõséggel bír. James Dean, Marylin Monroe és a Kennedyk kora leáldozott. Vége azok korának, akik tényleg meghaltak, mert mítikus dimenzióval rendelkeztek, ami implikálja a halált (nem romantikus értelemben, hanem a visszafejlõdés és a csere elvén). A szimulált gyilkosság kora jött el, a szimuláció, az alibi‑gyilkosság uralkodó esztétikájáé. A halálból való allegorikus feltámadás kora, melynek immár egyetlen feladata, hogy szentesítse a hatalom intézményét, amely e nélkül sem szubsztanciával, sem autonóm realitással nem rendelkezne. Az elnökök elleni merényletek színjátéka megvilágító erejû, mert jellemzõ a Nyugat minden negatívitásának helyzetére. A politikai ellenzék, a „baloldal”, a kritikai diskurzus stb. kontraszt‑szimulákrumok, melyekkel a hatalom próbálja megtörni nem‑létének, alapvetõ felelõtlenségének, „lebegésének” ördögi körét. Úgy lebeg a hatalom, mint a pénz, a nyelv, az elméletek. Csak a kritika s a negatívitás képesek még a hatalom realitásának fantomját magukból kiválasztani. Ha valamilyen oknál fogva meggyengülnek, a hatalom kénytelen õket mesterségesen feltámasztani és hallucinálni. Ezért hatnak jótékonyan a spanyolországi kivégzések a nyugati liberális demokráciára, a demokratikus értékek agonizáló rendszerére. Friss vér, de meddig még? Visszafordíthatatlanul halad elõre minden hatalom lefokozódása. Korántsem a „forradalmi erõk” gyorsítják ezt a folyamatot (sõt, gyakran az ellenkezõjét teszik). Maga a rendszer tesz megsemmisítõ erõszakot önnön struktúráin minden szubsztancia és minden finalitás megsemmisítésével. Nem szabad ellenállni a folyamatnak, nem szabad megkísérelni szembeszállni a rendszerrel és lerombolni, mert a rendszer, ami halálától való megfosztása miatt múlik ki, másra sem vár: adjuk vissza halálát, támasszuk fel a negatív által. Íme a forradalmi praxis és a dialektika alkonya. Furcsa módon Nixont, akit még egy pitiáner, alkalmi elmebeteg sem talált méltónak arra, hogy meghaljon, rituálisan megölték Watergate‑tel. (Az, hogy az elnököket elmebetegek ölik meg, talán igaz, de a dolgon semmit nem változtat. A baloldal dühe, mellyel jobboldali összeesküvést akar a háttérben kiszimatolni, mondvacsinált problémát vet fel. A halálhír, a prófécia stb. meghozása a hatalom ellen a primitív társadalmak óta mindig az õrültek, a bolondok vagy a neurotikusok feladata volt, akik ugyanolyan alapvetõ társadalmi funkciót töltenek be, mint az Elnökök.) Watergate újabb eszköz a hatalom rituális meggyilkolására. (Az amerikai elnöki intézmény sokkal inkább csábít erre, mint az európaiak, mert a primitív hatalmak, vad rítusok minden erõszakosságával és kalandosságával ötvözi fel magát.) A vádemelés azonban nem gyilkosság: közbeékelõdik az alkotmány. Nixon mégis eljutott a csúcsra, amirõl minden hatalom álmodik: eléggé komolyan vették, eléggé halálos veszélyt jelentett a közösségre ahhoz, hogy végül elmozdítsák, elítéljék és likvidálják. Fordnak még ez az esélye sem volt: egy már halott hatalom szimulákrumaként csak a gyilkosság általi visszavonás jeleit tudta maga ellen összegyûjteni. Tulajdonképpen tehetetlensége, amitõl ölni tudott volna, immúnissá tette. A primitív rítussal ellentétben, amely elõre számít a király hivatalos és áldozat jellegû halálára (a király vagy a fõnök a feláldozás ígérete nélkül semmi), a modern politikai találékonyság egyre inkább az államfõ halálának lehetõ legtovábbi késleltetésére, eltitkolására törekszik. Ez a fonák helyzet a forradalmak és a karizmatikus vezetõk kora óta válik mind általánosabbá. Hitler, Franco és Mao — nem lévén a hatalom leszármaztatásának „törvényes” örökösei — a végtelenségig önmagukban akartak továbbélni. A népi mítosz nem is akarja elhinni halálukat. Így volt ez már a fáraók korában: az egymást követõ fáraók mindig egy és ugyanazon személyt testesítettek meg. Olyan az egész, mintha Mao vagy Franco már többszörösen halottak volnának, és hasonmásuk helyettesítené õket. Politikai szempontból semmi jelentõsége, hogy egy államfõ ugyanaz vagy sem, feltéve, ha hasonlítanak egymásra. Bizony, hosszú ideje az államfõ — bármelyik — nem egyéb, mint önnön szimulákruma, s ez már magában felruházza a kormányzáshoz szükséges hatalommal és rátermettséggel. Senki nem táplálna legcsekélyebb ragaszkodást vagy tiszteletet egy valós személy iránt. Õ már mindig is halott, a hódolat a dublõrt illeti. E mítosz egyszerre fejezi ki a kötelezõ királyáldozat megalapozott és szemfényvesztõ jelegét. Még mindig itt tartunk. Társadalmaink egyike sem képes elvégezni ugyanezen veszteséggel együtt járó gyász munkáját, ha a valóságról, a hatalomról, magáról a társadalomról van szó. E dolgok mesterséges újjáélesztésével próbálunk meg kibújni alóla. Kétségkívül ez vezet végül a szocializmushoz is. Váratlan fordulattal és történelminek már nem nevezhetõ fintorral a szocializmus a szociális halálából kel életre, mint a vallások Isten halálából. Fondorlatos, perverz fejlemény, a ráció logikája számára érthetetlen visszafejlõdés. Miként az is, hogy a hatalom alapjában véve már csak azért van, hogy elleplezze: nincs többé. A szimuláció a végtelenségig folytatható, hiszen az „igazi” hatalomtól eltérõen, amely még struktúra, stratégia, erõviszony, tét (volt), emez már csak társadalmi követelés tárgya, azaz a kereslet és kínálat törvényének tárgya, erõszaktól és haláltól immár védetten. Minden politikai dimenziójától megfosztottan ugyanúgy a tömegtermelés és -fogyasztás függvénye, mint bármely más árucikk. Minden feszültség elenyészett, csak a politikai univerzum fikciója maradt épségben. Ugyanez a helyzet a munkával. A termelés feszültsége, a tét erõszaka nem létezik többé. Mindenki termel még, egyre többet, de a munka észrevétlenül más dolog lett: szükséglet (ahogy Marx ideálisan elõre jelezte, bár nem ebben az értelemben), éppúgy társadalmi „igény” tárgya, mint a szórakozás, amire átváltható az élet általános sürgés‑forgásában. A munkafolyamat tétjének elveszésével arányos igénnyé vált.[6] Ugyanaz a bonyodalom, mint a hatalom esetében. A munka forgatókönyve a valóságos munka és valóságos termelés eltûnésének elleplezésére szolgál. S a sztrájk valótlanságának elleplezésére, ami már nem a munka beszüntetése, hanem annak alternatív pólusa a társadalmi idõszámítás rituális ütemezése során. Mintha a sztrájk meghirdetése után mindenki „elfoglalná” munkahelyét és újraindítaná a termelést, amint az egy „öngerjesztõ” folyamatban kötelezõ; mégpedig ugyanolyan feltételekkel, mint annak elõtte, miközben deklaráltan (és virtuálisan valójában is) a folyamatos sztrájk állapotában van. Ez nem tudományos‑fantasztikus képzelgés: mindenütt a munkafolyamat megkettõzõdésérõl van szó. S a sztrájkfolyamat megkettõzõdésérõl. A sztrájk része a munkának, mint az elhasználódás része a tárgynak, a válság a termelésnek. Nincsen már sem sztrájk, sem munka, hanem a kettõ egyszerre, azaz valami más: a munka mágiája, a termelés szemfényvesztése, szcenodrámája (hogy azt ne mondjam: melodrámája). Kollektív dramaturgia a társadalmi rend üres színpadán. Többé már nem a munka ideológiájáról van szó, arról a hagyományos etikáról, ami elfedte a munka „valódi” folyamatát és a kizsákmányolás „objektív” megvalósulását, hanem a munka forgatókönyvérõl. Ugyanígy nem a hatalom ideológiájáról, hanem csak a hatalom forgatókönyvérõl van szó. Az ideológia csupán a realitás jelek általi elsikkasztása, a szimuláció pedig a valóságnak és jelek általi megkettõzõdésének rövidre zárása. Az ideologikus elemzés célja mindig az objektív folyamat helyreállítása: a szimulákrum alatti igazság helyreállításának szándéka mindig hamis probléma. Mivel az igazságról szólnak, a hatalom ezért végsõ soron teljes mértékben egyetért az ideologikus és az ideológiáról szóló diskurzusokkal. Még ha forradalmiak is (fõleg, ha azok), mindig hasznosak a szimuláció halálos csapásai ellen. A panoptikum leáldozása Ugyancsak a megéltnek, az exhumálásnak, a maga alapvetõ banalitásában, radikális autenticitásában megjelenõ valóságnak eme ideológiáján alapul az amerikai televízió 197l‑es dokumentumfilm‑kísérlete a Loud családról. Hét hónap megszakítatlan forgatás, háromszáz óra vágatlan felvétel forgatókönyv nélkül, egy család folyamatos Odüsszeiája nonstop drámái örömei viszontagságai. Röviden „nyers” történeti dokumentum, „a televízió legszebb hõstette, a mindennapok szintjén a holdraszállásról készített filmhez hasonlatos”. A dolgot az bizonyítja, hogy a család széthullott a forgatás alatt: kitört a válság, Loudék elváltak stb. Innen a feloldhatatlan dilemma: felelõs‑e a televízió? Mi lett volna, ha nincs ott? Még érdekesebb az a képzelgés, miszerint Loudékat úgy filmeztek, mintha nem lett volna ott a televízió. A csúcs a rendezõ alábbi mondata volt. „Úgy éltek, mintha mi ott sem lettünk volna”. Abszurd paradox megfogalmazás — sem nem igaz, sem nem hamis: utópikus. A „mintha mi ott sem lettünk volna” egyenértékû azzal: „mintha ti lettetek volna ott”. Sokkal inkább ez az utópia, ez a paradoxon kápráztatta el a húszmillió nézõt, mintsem az intimitáson tett erõszak „perverz” gyönyöre. Nem az „igazság” tapasztalatának titkáról vagy perverziójáról van szó, hanem a valóditól vagy a hiperreális esztétikájától való borzongásról, a szédítõ és trükkszerû pontosságtól, az egyszerre jelen levõ távolítástól és nagyítástól, az arányok torzításától és a végletes átlátszóságtól való borzongásról. Az érzéki túlfeszítettség élvezete, amikor a mérõrúd az érzékek szokásos merülési vonala alá süllyed: a felvétel által a jelentéktelen felmagaszosul. Azt látjuk, ami soha nem volt a valóság (de „mintha ti lettetek volna ott”) azon távolság nélkül, ami perspektívát ad a térnek; látásunknak pedig mélységet (de „igazabb, mint a természet”). Annak a mikroszkopikus szimulációnak az élvezete, amelyik a reálist a hiperreálisba csúsztatja át (kicsit ugyanez a helyzet a pornóval, amelynek káprázata inkább metafizikai, mint szexuális.) E család egyébként már kiválasztása által hiperreálissá vált: ideális, tipikus amerikai család, kaliforniai otthon, három garázs, öt gyerek, kényelmes társadalmi és foglalkozásbeli státusz, dekoratív housewife, standing uppermiddle. Bizonyos értelemben ez a statisztikai tökéletesség ítélte halálra. Az amerikai way of life hõsnõje, mint az antik áldozatoknál, kiválasztatott, hogy felmagasztaltasson és meghaljon a média, e modern végzet tüzében. Hiszen a mennyei tûz többé nem romlott városokra sújt le: a felvevõgép objektívje lézerként vágja ki a megélt realitást, hogy a halálba küldje. „Loudék: egyszerûen egy olyan család, amely elfogadta, hogy kiszolgáltatja magát a televíziónak és belehal” — mondta a rendezõ. Bizony, valóban áldozati procedúráról van szó, egy áldozat látványáról, melyet felajánlottak húszmillió amerikainak. Egy tömegtársadalom liturgikus drámája. Televízió‑igazság. Csodálatos kifejezés a maga kétértelmûségében: e család igazságáról vagy a televízió igazságáról van szó? Valójában a tévé Loudék igazsága, õ az igaz, õ igazol. Igazság, ami többé nem reflexív, mint a tüköré, nem perspektivikus, mint a panoptikus rendszeré és a tekinteté, hanem manipulatív: a teszt igazsága, ami szondáz és kikérdez, a lézeré, ami kitapint és kimetsz, a képkocka, ami életünk diafilmjét õrzi, a genetikus kód, ami számításaink felett uralkodik, a sejtek, amelyek érzékeinket tájékoztatják. Ennek az igazságnak vetette alá a televízió a Loud családot, s ebben az értelemben igenis halálra ítélésrõl van szó. De vajon igazságról van‑e még? A panoptikus rendszer leáldozása. A tévé szeme többé nem abszolút tekintet forrása, s az ellenõrzés eszménye immár nem az áttetszõség. Emez még objektív teret feltételez (a Reneszánszét), és egy despotikus tekintet mindenhatóságát. Ez a rendszer még, ha nem is elzárás, legalább elvágólagos felosztás. Kifinomultabb, de mindig kívülrõl, a látás és látszódás ellentétére játszik rá, még ha vak is a panoptikum fókuszpontja. Más történt Loudék esetében: „Nem ti nézitek többé a tévét, a tévé néz benneteket (amint éltek)”, vagy még inkább „Nem ti hallgatjátok többé a Csak semmi pánik!‑ot, a Csak semmi pánik! hallgat benneteket.” A Felügyelet és büntetés panoptikus szerkezete lebeszélõ rendszerré változik át, ami eltörli a passzív és aktív közötti különbséget. Többé nem kötelezõ engedelmeskedni a modellnek vagy a tekintetnek. „Ön a modell!” „Ön a többség!” Ez a hiperrealista társadalmiság lejtõje, ahol a valóságos összekeveredik a modellel, mint a statisztikai mûveleteknél, vagy a médiummal, mint Loudék esetében. A társadalmi viszony végsõ stádiumában élünk, ami immár nem a rábeszélésé (ez a propaganda, az ideológia, a reklám klasszikus kora), hanem a lebeszélésé: „Ön a hír, ön a társadalom, ön az esemény, ön van érintve, öné a szó stb.” E visszafordulás áltat lehetetlenné válik a modellt, a hatalmat, a tekintetet, a médiumot állandósítani, mivel Ön már mindig is ott van a másik oldalon. Nincs többé tárgy, fókuszpont, centrum vagy periféria: csak körkörös elhajlás vagy elhajlítás. Nincs többé erõszak, sem felügyelet: az egyetlen „információ” a tér titkos fertõzõdése, láncreakciója, lassú bezáródása és szimulákruma, ahol még a valóság visszfénye tükrözõdik. A perspektivikus és panoptikus tér leáldozásának vagyunk szemtanúi (ami még mindig morális és egyetemes hipotézise minden klasszikus elemnek, amely a hatalom „objektív” lényegét kutatja). Ennél fogva magának a látványosnak az eltörlését szemléljük. A televízió például Loudék esetében már nem látványos médium. Nem vagyunk többé az elõadás erõterében, amirõl a színházi szakemberek beszélnek, sem olyan sajátos elidegenedés és represszió alatt, amelyet az elõidéz. Maga a médium, mint olyan többé nem megragadható, a médium és az üzenet összekeveredése (MacLuhan)[7] pedig az új korszak elsõ nagyszabású képlete. Többé nincs médium a szó szoros értelmében: immár megragadhatatlan, szétszóródott s darabjaira hullott a realitásban, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy a realitás ettõl megváltozott volna. Íme, a média keveredése, vírusos, járványos, krónikus, pánikszerû jelenléte, amelynek hatásait képtelenek vagyunk izolálni; íme, a médiumon átszûrt esemény látványos lézer reklámszobrai az üres térben — a tévé feloldása az életben, az élet feloldása a tévében meg nem különböztethetõ kémiai folyamat. Loudok vagyunk mindannyian, akiket nem a lehengerlésnek, a pressziónak, az erõszaknak, a média és modell zsarolásának szolgáltatnak ki, hanem ezek indukciójának, beszûrõdésének, észrevétlen erõszakának. Óvatosan kell azonban megközelítenünk e diskurzus negatív hatását. Nem betegségrõl vagy vírusfertõzésrõl van szó. Inkább úgy kell elképzelnünk a médiát, mint egyfajta genetikus kódot a külsõ világban, ami a reális hiperreálissá való mutációját irányítja, hasonlóan a mikro‑molekuláris kódhoz, amely az értelemnek a képzetek szférájából a programozott jelek genetikus szférája felé vezetõ útját irányítja. Az egész hagyományos kauzális szemlélet kérdõjelezõdik itt meg. A perspektivikus, determinista, „aktív”, kritikai, analitikus szemlélet: oknak és következménynek, aktívnak és passzívnak, alanynak és tárgynak, célnak és eszköznek a megkülönböztetése. E szemlélet eredményeképp mondhatjuk: a tévé néz, a tévé elidegenít, a tévé manipulál, a tévé informál bennünket… Mindeközben függõek maradunk a média, eme aktív és hatásos külsõ tényezõ, eme „perspektivikus” információ analitikus szemléletétõl, amelynek mintegy távlati pontja a valóság és az értelem horizontja. A DNS‑molekula mintájára felépülõ televíziót tehát okozatként kell felfognunk, ahol elenyésznek a meghatározottság ellentétes pólusai, azon régi poláris séma összevonásához, nukleáris leszûkítéséhez hasonlóan, amely mindig is minimális távolságot tartott ok és okozat, alany és tárgy között. Éppen ez az irány, távolság, kitérõ, különbség, lehetõ legszûkebb rés visszavezethetetlen az elenyészés kockázata nélkül egy olyan kiszámíthatatlan és meghatározatlan folyamatra, amelyrõl a diskurzus, lévén maga is determinált rend, még számot sem adhat. Ez a távolság tûnik el a genetikus kód folyamatában, ahol a meghatározatlanság nem annyira a molekulák véletlenje, mint inkább a viszony tiszta s egyszerû lebontása. A molekuláris vezérlés folyamatában, amely a DNS magjából „kiindulva” jut el az „anyaghoz”, melyet „informál”, immár nem áramlik hatás, energia, meghatározás, üzenet. „Parancs, jel, impulzus, üzenet”: mindez érthetõvé próbálja tenni számunkra a dolgot, de analógiásan, a leírás, a vektor, a rejtjelmegfejtés nyelvére fordítva át egy ismeretlen dimenziót. Ez már nem is „dimenzió”, vagy talán ez a negyedik, amely másutt — az einsteini relativitásban — a tér és idõ külön pólusainak feloldásával van meghatározva. Valójában az egész folyamatot csak negatív formájában érthetjük meg: többé semmi nem választja el az egyik pólust a másiktól, a kezdetet a végtõl. Olyan, mintha az egyiket a másikba nyomnák, mint egy fantasztikus vasúti katasztrófa, mintha a hagyományos két pólus egymásba zuhanna. Zárlat: a kauzalitás sugárzásának megszüntetése, a pozitív és negatív elektromosság különbségén alapuló meghatározottság semlegesítése. Az irány leblokkolása. Itt kezdõdik a szimuláció. A politika, a biológia, a pszichológia, a média szférájában, vagyis bárhol, ahol fenntarthatatlanná válik a két pólus közti különbség, a szimulációba, azaz az abszolút manipulációba lépünk át. Ez nem passzivitás, hanem aktívnak év passzívnak meg nem különböztetése. A DNS e véletlenre való redukciót az élõ anyag szintjén valósítja meg. A televízió, Loudék esetében, szintén elérte azt a meghatározatlansági küszöböt, ahol Loudék a tévéhez képest ugyanúgy sem nem aktívak, sem nem passzívak, mint ahogy az élõ anyag molekuláris kódjához képest. Itt és ott is, egyetlen ködfolt marad, aminek összetétele és igazsága kibogozhatatlan. Az orbitális és a nukleáris A szimuláció apoteózisa a nukleáris. Az elrettentés egyensúlya csak látványos oldala a lebeszélõ rendszernek, amelyik belülrõl férkõzött az élet minden hasadékába. A nukleáris bizonytalanság csak megerõsíti banalizált rendszerét a médiák középpontjában álló lebeszélésnek, a világszerte uralkodó büntetlen erõszaknak, választásaink teljességgel esetleges hátterének. Viselkedésünk legcsekélyebb részét irányítják semleges, közömbös, ekvivalens jelek, olyanok, melyek összege nulla, akárcsak azoké, melyek a „játék stratégiáját” irányítják. (De az igazi egyenlõség másutt van, és valójában éppen ez a variábilis szimuláció ismeretlen, ami hiperreálissá alakítja magát az atom‑arzenált, szimulákrummá, amely minket ural, és minden eseményt jelentéktelenné redukál, hogy ne legyen egyéb, mint pillanatnyi forgatókönyv, ami az egész hátralevõ életünket túléléssé, tét nélküli tétté változtatja; még csak nem is a halálra szóló váltóvá: olyan váltóvá, ami már eleve értékvesztett.) Nem az atomtámadás közvetlen fenyegetése bénítja meg életünket, hanem a lebeszélés teszi leukémiássá. E lebeszélés abból ered, hogy még a valódi atomcsapás is ki van zárva: elõre kizárva, mint ahogyan a reális esetlegessége egy jelrendszerben. Mindenki úgy tesz, mintha hinne e fenyegetés valóságában (ez érthetõ a katonák részérõl, számukra tevékenységük komolysága a tét, és „stratégiájuk” beszédhelyzete), de éppen hogy nincs stratégiai tét ezen a szinten. A helyzet egész eredetisége a pusztítás valószínûtlenségében rejlik. A lebeszélés kizárja a háborút, a terjeszkedõ rendszerek archaikus erõszakát. A lebeszélés a feltételesen stabil vagy nyugtalan rendszerek semleges, lefojtott erõszaka. Nem tárgyiasul többé a lebeszélés, az ellenfél, a stratégia: globális struktúráról van szó, amely a tétek megsemmisítésére törekszik. Az atomháború, éppúgy, mint a trójai háború, nem fog megtörténni. Az atomsugárzás kockázata csak ürügy, amely a fegyverek bonyolultságára hivatkozva — de e bonyolultság annyira túlmegy bármely célon, hogy maga is az érvénytelenség tünetévé válik — nem léptet életbe egy olyan általános biztonsági, hozzáférhetetlenségi és ellenõrzési rendszert, amelynek lebeszélõ hatása nem az atomcsapáson alapulna (ami egyébként soha nem is merült fel, kivéve a hidegháború legelsõ éveit, amikor még összekeverték a nukleáris hadmûveletet a hagyományos háborúval), hanem inkább a reális események jóval nagyobb valószínûségén, mindannak valószínûségén, ami valóban feltûnést keltene a globális rendszeren belül, és megbontaná az egyensúlyt. Az elrettentés egyensúlya nem egyéb, mint az egyensúly elrettentése. A lebeszélés nem stratégia. Pontosan úgy forog és cserélõdik az atom védelmezõi között, mint a nemzetközi tõke a pénzügyi spekuláció azon övezetében, amelynek árama befolyásolni tudja az egész világkereskedelmet. A pusztítás valutája (nem több valódi pusztítás‑fedezettel, mint amennyi a lebegõ tõke tényleges árufedezete) a nukleáris pályán keringve ellenõrizni tudja a földi erõszakot és a potenciális konfliktusokat. Ennek az arzenálnak az árnyékában, a lehetõ legnagyobb „objektív” fenyegetés örve alatt, és az atom Damoklész‑kardjának köszönhetõen, egy soha nem látott ellenõrzési rendszer épül ki. S az egész bolygó mûholdas lefedése e biztonsági hiperrendszer következtében. Ugyanez vonatkozik a békés atomlétesítményekre. A békés rendeltetés nem különbözteti meg a polgárit a katonaitól. Mindenütt, ahol visszafordíthatatlan ellenõrzõ berendezéseket dolgoznak ki, ahol a biztonság fogalma mindenhatóvá válik, ahol a biztonság normája lép a törvények s az erõszak régi fegyvertára helyébe (beleértve a háborút is), ott a lebeszélés rendszere növekedik, és vele együtt nõ a történelmi, társadalmi és politikai sivatag. Gigászi nyugtalanság békít ki minden konfliktust, minden finalitást, minden összeütközést ama zsarolás alapján, ami valamennyit félbeszakítja, semlegesíti, megfagyasztja. Nincs felkelés, nincs történelem, ami saját logikája szerint fejlõdhetne ki. Mind a megsemmisítésnek teszi ki magát. Nem lehetséges többé stratégia: a terjeszkedés nem egyéb, mint a katonák gyermeteg játéka. A politikai tét halott, csak a konfliktusok és tétek gondosan körülhatárolt szimulákrumai maradtak. Az „ûrutazás” pontosan ugyanazt a szerepet játszotta, mint a nukleáris terjeszkedés. Ezért is tudta oly könnyen felváltani a hatvanas években (Kennedy és Hruscsov idején), illetõleg tudott párhuzamosan fejlõdni, mint „békés egymás mellett élés”. Mert mi az ûrutazásnak, a Hold meghódításának, a mûholdak fellövésének végsõ célja? Nem egyéb, mint a tömegvonzás univerzális modelljének megalkotása, mûhold‑telepítés, melynek lunáris modulusa a tökéletes embrió: programozott mikrokozmosz, ahol semmi nem bízható a véletlenre. Röppálya, energia, számítás, fiziológia, pszichológia: a norma totális univerzumában semmi nem bízható a véletlenre. A Törvény nem létezik többé, a törvényt az összes részlet operacionális immanenciája alkotja. A sterilitás és súlytalanság állapotában leledzõ, az irány fenyegetésétõl megtisztított világ tökéletessége lenyûgözõ. A tömegek rajongása nem a holdraszállás vagy az ûrutazás eseményének szólt (ez inkább egy régebbi álom végét jelentette): a programozás és a technikai manipuláció tökéletessége láttán ájultak el. A programozott folyamat immanens csodája elõtt. Elbûvölte õket a norma maximuma és a valószínûség leigázása. A modell s szédülete, ami a halálét idézi fel, annak rémülete és eleven lüktetése nélkül. Hiszen míg a törvény és a rend — mint a törvényszegés és az erõszak elõszele — perverz képzelgéseket hoznak magukkal, addig a norma rögzít, magával ragad, letaglóz és összezavar mindent, ami képzeletbeli. Egy program aprólékossága nem ad helyet a fantáziálásnak. Már tanulmányozása is szédítõ. Egy makulátlan világ látványa. A maximális biztonságnak, lebeszélésnek és programozásbeli csalhatatlanságnak a modellje uralja ma a társadalmat. Ez az igazi sugárszennyezés: a technika aprólékos mûveletei szolgálnak az aprólékos társadalmi mûveletek modelljéül. Itt sem bíznak semmit a véletlenre. Ez volna egyébként a szocializáció, ami századokkal ezelõtt kezdõdött, s azután felgyorsuló szakaszába érkezett, egy explozívnak vélt határ (a forradalom) felé haladt, de ami jelenleg ellentétes, lefojtó, visszafordíthatatlan folyamatba csapott át. E folyamat egyöntetûen lebeszél minden véletlenrõl, minden alkalomszerûrõl, minden átválthatóságról, minden finalitásról, minden ellentmondásról, minden megszakadásról vagy komplexitásról egy olyan társadalomban, mely ki van szolgáltatva a norma sugárzásának s az információs mechanizmus kartoték‑átlátszóságának. Az ûrkutatási és nukleáris modelleknek nincs saját céljuk: sem a Hold felfedezése, sem a katonai és stratégiai elõnyszerzés. Igazságuk az, hogy szimulációs modellek legyenek, hordozó modelljei egy globális ellenõrzési rendszernek — amely elõl még e forgatókönyv fõszereplõ hatalmai sem menekülhetnek: mindenkit figyelnek a mûholdak.[8] Igazságuk az, hogy ellenálljanak egy nyilvánvalóbb igazságnak. A mûholdak korában, amire ráállítottak egy mûholdat nem az, aminek tûnik. Egy ûrbeli objektum földi beállítása következtében maga a Földbolygó válik mûholddá, a valóság földi princípiuma válik excentrikussá, hiperreálissá és jelentéktelenné. Egy olyan orbitális ellenõrzési rendszer nyomására, mint a békés egymás mellett élés, az összes földi mikro‑rendszer mintegy kötött pályára áll, s elveszti autonómiáját. Minden eseményt, minden energiát ez az excentrikus gravitáció szív magába, minden az egyetlen ellenõrzõ mikro‑modell (a földi mûhold) mintájára tömörül és fojtódik le, mint ahogy fordítva, a másik biológiai dimenzióban, minden a genetikus kód mikro‑modelljének mintája felé tart és aköré tömörül. A kettõ között, a nukleáris és a genetikus ollójában, e két alapvetõ lebeszélõ kód egyidejû mennybemenetele során az értelem minden princípiuma felszívódik, a valóság minden kibontakozása ellehetetlenül. Élesen megvilágítja mindezt két esemény egybeesése 1975 júliusában: az egyik az amerikai és szovjet szupermûholdak összekapcsolódása az ûrben, a békés egymás mellett élés apoteózisa; a másik az ideogrammatikus írás eltörlése Kínában, a csatlakozás a latin ábécéhez Ez utóbbi jelzi „orbitális” nyomását egy olyan elvont és modellizált jelrendszernek, amelynek világában felszívódnak a stílus és az írás korábban egyedi formái. A nyelv kötött pályára állítása: így léptek be a kínaiak a békés egymás mellett élés rendszerébe, amely épp akkor rajzolódott ki egükön a két mûhold összekapcsolódása által. Az égen a két Nagy csillagtúrája, a földön mindenki más semlegesítése és egynemûsítése. Azonban, eme sürgetõ égi lebeszélés ellenére — nukleáris vagy molekuláris kódról lett légyen is szó — az események a földön folytatódtak, sõt a bonyodalmak szaporodtak, tekintve, hogy a világ eseményei egyetlen folytonos és egyidejû információs folyamatot alkotnak. De furfangos módon már nincs saját értelmük, csupán az égi szimuláció megkettõzõdései. A legszebb példa erre a vietnámi háború, ami metszéspontja a legmagasabb történeti és „forradalmi” tétnek s e lebeszélõ sürgetés megvalósításának. Mi volt e háború értelme? Végkifejlete nem pecsételte‑e meg a történelem végét korunk e kiemelkedõ és döntõ történeti eseménye által? Hogyan lehetséges, hogy e kemény, hosszú és kegyetlen háborúnak egyik napról a másikra, mintegy varázsütésre vége szakadt? Hogyan lehetséges, hogy az amerikai kudarc, az USA történelmének legsötétebb árnyoldala, semmiféle belpolitikai visszahatást nem váltott ki? Ha valóban az Egyesült Államok globális stratégiai kudarcának jele lett volna, akkor szükségképpen fel kellett volna borítania a belsõ egyensúlyt és az amerikai politikai rendszert. Szó sem volt errõl. Más történt tehát. E háború alapjában véve nem volt egyéb, mint a békés egymás mellett élés egyik döntõ epizódja. Jelezte, hogy Kína eljutott a békés egymás mellett éléshez. Kína kicsikart és hosszú évek során konkretizálódó be nem avatkozása, Kína belekóstolása a világméretû modus vivendi‑be, az út a világforradalom stratégiájától az erõk és a birodalmak megoszlásáig, a radikális alternatíváról a politikai változásokra való áttérés egy lényegében (a Peking‑Washington viszony normalizálódásával) már szabályozott rendszerben: ez volt a vietnámi háború tétje, s ebben az értelemben az USA, bár elhagyta Vietnámot, de megnyerte a háborút. A háború „magától” véget ért, amikor elérte célját. Ezért maradt abba, ezért bomlott fel ilyen könnyûszerrel. Ugyanerrõl a vágásról árulkodik a hadszíntér. A háború addig tartott, amíg nem likvidálták azokat az elemeket, amelyek nem voltak belekényszeríthetõk valamiféle egészséges politikába és fegyelmezett hatalomba, lett légyen az akár kommunista. Mikor végül a háború a dzsungelharcosok kezébõl Észak reguláris csapatainak kezébe ment át, befejezõdhetett: célját elérte. A cél tehát hatalomváltás. Amikor a Vietnámiak jelét adták, hogy már nem a beláthatatlan felfordulás hívei, kezet nyújthattak nekik. Hogy kommunista rend lesz, az végsõ soron nem volt gond: már megállta a helyét, lehet benne bízni. A „vad” és archaikus prekapitalista struktúrák felszámolásában még hatékonyabb is, mint a kapitalizmus. Ugyanez volt a forgatókönyv az algériai háborúban. E háborúnak s az ezt követõnek új aspektusa: a fegyveres erõszak, az ellenfelek gyilkos antagonizmusa mögött — ami élet‑halál kérdésének tûnik, s úgy is játsszák (másképp nem küldhetnék az embereket, hogy vigyék vásárra a bõrüket egy efféle ügyben) —, a halálig vívott, globális jelentõségû könyörtelen harc e szimulákruma mögött a két ellenfél alapvetõen szövetségre lép egy harmadik, megnevezetlen, elhallgatott dolog ellen, de amelynek számára a két ellenfél cinkossága mellett a háború objektív eredménye a teljes felmorzsolódás: a törzsi, kommunisztikus, prekapitalista struktúrák, az árucsere, a nyelv, a szimbolikus szervezõdés megannyi formája. Ezt kell megszüntetni, ennek meggyilkolása a háború célja. (A háború a maga grandiózus halál‑arzenáljával nem egyéb, mint a társadalmi rend terrorisztikusan racionalizáló folyamatának médiuma.) E gyilkosság fölött rendezkedhet majd be a társadalmiság, kommunista vagy kapitalista, hovatartozásra való tekintet nélkül. A két ellenfél tökéletes cinkosságban vagy munkamegosztásban együttmûködik (ezért még óriási áldozatokat is hajlandóak hozni); ennek eredménye a társadalmi viszonyok visszanyesése és megszelídítése. „Az észak‑Vietnámiaknak azt tanácsolták, hogy készüljenek fel az amerikai jelenlét felszámolásának forgatókönyvére, melynek során a látszatra persze ügyelni kell” A forgatókönyv: szokatlanul hevesen bombázzák Hanoit. A bombázások elviselhetetlensége sem palástolhatja el, hogy mindez csak színjáték, ami lehetõvé teszi, hogy a Vietnámiak úgy tegyenek, mint akik hajlanak a kompromisszumra, s hogy Nixon beadhassa az amerikaiaknak a csapatok visszavonulását. Mindent elértek, ténylegesen semmi nem kérdéses, csupán a finálé valószerûsége. Hogy a háború moralistái, a háborús értékek szószólói ne bánkódjanak túlságosan, a háború nem kevésbé kegyetlen attól, hogy szimulákrum. Bõven kijut a szenvedésbõl, a halottak s a veteránok derekasan helytállnak a többiekért. Ezt a célt éppúgy mindig sikerül elérni, mint a területfelosztást és a fegyelmezõ társadalmiság bevezetését. Ami már nem létezik, az az ellenfelek ellentéte, az antagonisztikus indítékok realitása, a háború ideologikus komolysága. Nem létezik továbbá a gyõzelem vagy vereség realitása sem, lévén a háború folyamat: e látszatokon túl ez gyõzedelmeskedik. Egyszóval a pacifikáció (vagy a lebeszélés), ami ma uralkodik rajtunk, túl van békén és háborún, egyenértékû velük minden pillanatban. „A háború: béke”, mondotta Orwell. Itt is két differenciális pólus nyomódik vagy fordul egymásba. Az ellentmondások ezen egyidejûsége minden dialektika azonnali paródiája és halála. Teljesen figyelmen kívül hagyhatjuk egy háború igazságát, azaz hogy befejezõdött, mielõtt még célját elérte volna, hogy véget vetettek a háborúnak annak kellõs közepén, vagy hogy talán el sem kezdõdött soha. Más események (az olajválság stb.) sem kezdõdtek el soha, csupán, mint mesterséges bonyodalmak léteztek, a történelem, a katasztrófák és a válságok absztraktumai, Ersatz‑jai, artefaktumai, melyek célja, hogy fenntartsanak egy hipnotizált történeti beruházást. Minden média és hivatalos információ-forgatókönyv csak azért van, hogy fenntartsa az eseményszerûségnek, a tétek valódiságának, a tények objektivitásának illúzióját. Minden esemény — a „hatalmon” levõ kommunisták Itáliában, Gulag és a szovjet disszidensek posztumusz, retrospektív újrafelfedezése (annak mintájára, ahogy a közelmúltban a haldokló etnológia újra felfedezte a vadak elveszett „másságát”) — visszafelé olvasandó. Vegyük észre, hogy mindezek a dolgok késõn jöttek, egy megkésett történelemmel, egy késés‑spirállal, már régen elvesztették értelmüket és csak a jelek mesterséges pezsgésébõl élnek. Mindeme események logika nélkül követik egymást, a legellentmondásosabb dolgok teljes egyenlõségében, következményeik teljes közömbösségében (de nincsenek is következményeik: az események látványos fejlõdésük közben elenyésznek). Minden „dokumentum”‑film a giccs, az ismétlés és a pornó gyászos hatását kelti egyszerre. Ezt persze mindenki tudja, és a lelke melyén senki nem fogadja el. A szimuláció realitása elviselhetetlen. Kegyetlenebb, mint Artaud Kegyetlen Színháza, amely még az élet dramaturgiájának kísérlete volt, a test, a vér, az erõszak idealításának utolsó nekiveselkedése egy olyan rendszerben, ami már elragadta, vér nélkül, minden tétek felszívódása felé. Számunkra véget ért a játszma. A kegyetlenség minden dramaturgiája, sõt, minden valóságos írása eltûnt. A szimuláció uralkodik, és már csak az újrajátszáshoz, az elveszett referenciák paródisztikus, szellemképes rehabilitációjához van jogunk. Itt örvénylenek körülöttünk a lebeszélés hideg fényében (beleértve Artaud‑t is, akinek a többihez hasonlóan joga van az új életre, második egzisztenciára, mint a kegyetlenség referenciája). A nukleáris burjánzás nem jelenti az atomcsapás vagy ‑baleset kockázatát, kivéve akkor, ha a „fiatal” hatalmak kísértést éreznének arra, hogy nem‑lebeszélõ módon, „valóságosan” használják, mint az amerikaiak Hirosimában. Ám egyedül nekik volt joguk a bomba e „használati érték”‑éhez. Az õket követõket lebeszélik arról, hogy használják, éppen abból adódóan, hogy van nekik. A belépõ az atombomba (ahogy finoman nevezik), akár a szakszervezet a munkásság esetében, igen gyorsan eloszlat minden halvány kísérletet az erõszakos beavatkozásra. A felelõsség, az ellenõrzés, a cenzúra, az önlebeszélés mindig gyorsabban növekszik, mint a rendelkezésre álló erõk és fegyverek. Ez a titka a társadalmi rendnek. Az a lehetõség, hogy egy gombnyomással megbénítható egy ország már önmagában azt eredményezi, hogy az elektrotechnikusok soha nem fogják e fegyvert használni. Az általános és forradalmi sztrájk mítosza abban a pillanatban omlik össze, amikor megteremtõdnek hozzá a feltételek: viszont szerencsére épp azért, mert az eszközök adva vannak. Íme, így mûködik a lebeszélés. Nem lehetetlen tehát, hogy megérjük: az atomhatalmak erõmûveket, fegyvereket és bombákat fognak exportálni a világ minden tájára. A fenyegetés kontrollját a bomba és a bomba birtoklása általi pacifikáció jóval hatékonyabb stratégiája fogja felváltani. A „kis” hatalmak abban a hiszemben, hogy a saját csapáshoz szükséges erõt vásárolják meg, a lebeszélés, önnön lebeszélésük vírusát kapják. Ugyanez a helyzet a máris exportált atomerõmûvekkel: megannyi neutronbomba, ami levezet minden történelmi fertõzés- vagy robbanásveszélyt. Ebben az értelemben az atom mindenütt a bezáródás mindinkább felgyorsuló folyamatát indítja el, ami köréje köt, megköt minden eleven energiát. Az atom egyszerre a rendelkezésre álló energiák tetõpontja és az ellenõrzõ rendszerek maximalizációja. A reteszelés és az ellenõrzés ugyanolyan mértékben (viszont gyorsabban) növekszik, mint a felszabadításra törõ lehetõségek. Ez volt a modern forradalmak nagy bökkenõje, s ez az atom abszolút paradoxona. Az energiák tulajdon tüzüknél fagynak meg, önmagukat hatástalanítják. Elõreláthatatlan, milyen terv, hatalom, stratégia, történet kelhet életre e bezáródott, semlegesített, használaton kívül helyezett, megérthetetlen, fel nem robbanó erõivel túltelített gigantikus rendszer mögött. Hacsak nem egy befelé irányuló explózió, egy berobbanás lehetõsége, ahol minden energia elenyészik egy katasztrófa‑folyamatban (szó szerint, azaz az egész körforgásnak a legalacsonyabb pontra, energiáknak a minimum‑küszöbre való visszatérésének értelmében). Fordította Gángó Gábor Testes könyv I. 1996, Dekon könyvek Jean Baudrillard: Simulacres et simalation. Paris, 1981, 1-30. Jegyzet [1] Vö. J. Baudrillard, L’échange symdolique et la mort [A szimbolikus csere és a halál], „L’ordre des simulacres”, Paris, Gallimard, 1975. [2] És ami nem alkalmas az áttételben való feloldásra. E két diskurzus összekeveredése miatt nem érhet véget a pszichoanalízis. [3] Vö. M. Perniola, Icônes, Visions, Simulacres [Ikonok, víziók, szimulákrumok], 39. [4] Ebbõl nem feltétlenül az értelem reménytelensége következik, hanem ugyanúgy az egyidejûleg jelen levõ értelem, értelmetlenség, többértelmûség egymást kioltó improvizációja. [5] Az energiaválság s az ökológiai színjáték a maguk egészében ugyanolyan értékû katasztrófafilmek, mint amilyenek manapság Hollywoodot felvirágoztatják. Felesleges e filmeknek az „objektív” társadalmi válsághoz vagy egy „objektív” katasztrófa-vízióhoz való viszonyát aprólékosan elemezni. Ellentétes értelemben szükséges kimondani, hogy az aktuális diskurzusban maga a társadalmi rend szervezõdik a katasztrófafilm forgatókönyve alapján. (Vö. M. Makarius, La stratégie de la catastrophe [A katasztrófa stratégiája], 115.) [6] A munkába fektetett beruházások csökkenésével párhuzamosan a fogyasztási beruházások is csökkennek. Vége a gépkocsi használati értékének vagy presztízsének, vége annak a bájos diskurzusnak, amely maradéktalanul szembeállította az élvezet tárgyát a munkáéval. Másik diskurzus válik uralkodóvá, a fogyasztás tárgyára irányuló munkának a diskurzusa, amelynek célja az aktív, kötelezõ, puritán újraberuházás (használjunk kevesebb üzemanyagot, ügyeljünk a biztonságra, ne lépjük túl a sebességet stb.), amelyhez az autók jellemzõit látszólag igazítják. A tétek visszaszerzése ez a pólusok felcserélése által. A munka lett szükséglet tárgya, az autó a munkáé. Nincs jobb példa a tétek közömbössé válására. A „választójog”-tól a választási „kötelesség” felé való elcsúszás ugyanígy jelzi a politikai szféra beruházás csökkenését. [7] Csatornának és üzenetnek az összekeveredése természetesen együtt jár feladónak és címzettnek az összekeveredésével, s ekképpen szentesíti azon duális, poláris struktúrák eltûnését, melyeken a nyelv diszkurzív szervezõdése alapult, az értelem meghatározott artikulációja, Jakobson híres funkciós rácsa értelmében. A diszkurzív „kör” szó szerinti értelmet nyer: ami nem egyik ponttól a másikba tart, hanem ami leírja a körpályát, ami egyaránt magában foglalja feladó és befogadó pozícióit, melyek, mint olyanok immár visszahozhatatlanná váltak. Követelõ hatalom, kibocsátó követelés sincs többé: a hatalom cirkulál, és forrása többé fel nem lelhetõ. Körforgás, melyben uralkodó s alávetett pozíciói vég nélküli visszatérésben felcserélõdnek, s ami egyben a klasszikus definíciója értelmében vett hatalom végét is jelenti. A hatalom, a tudás és a diskurzus cirkularizációja véget vet szándék és pólus helyhez kötöttségének. Magában a pszichoanalitikus interpretációban az interpretáló „hatalma” nem külsõ szükségbõl ered, hanem magából az interpretáltból. Ez mindent megváltoztat, hiszen a hatalom hagyományos birtokosait mindig meg lehetett kérdezni, hatalmuk honnan ered. Ki tett herceggé? A király. Ki tett királlyá? Isten. Csak Isten nem felel többé. De arra e kérdésre: Ki tett pszichoanalitikussá? Az analitikus könnyûszerrel felelheti: Te. Így mutatkozik meg, inverz szimuláció révén, az „analizálttól” az „analitikusig”, a passzívtól az aktívig vezetõ átjáró, mely csak leírja a pólusok körforgását, a cirkularitást, ahol a hatalom eltéved, felbomlik, feloldódik a tökéletes manipulációban. A hatalmat többé nem irányított szándék és tekintet jellemzi, hanem tapinthatóság és kommunikáció. Ide tartozik az állam/család cirkularitás is, amit a társadalmi és a magánszféra képeinek lebegtetése és áttételes regulációja biztosít (Vö. J. Donzelot, La Police des Families [A családi rendõrség].) Immár lehetetlen föltenni a kérdést: „Milyen alapon beszél Ön?” — „Honnan tudja Ön?” — „Honnan veszi Ön a hatalmát?”, anélkül, hogy azonnal ne hallanánk a választ: „De hiszen Önrõl, (az ön nevében) beszélek”, beleértve, hogy ön beszél, ön tudja, ön a hatalom. A beszéd gigantikus körülményessége, tekervényessége ez, mint egy cél nélküli zsarolás, mint a beszélõnek feltételezett, de válasz nélkül hagyott szubjektum apelláta nélküli lebeszélése, hiszen az általa feltett kérdésekre okvetlenül azt a választ kapja: de hiszen Ön a válasz, vagy: a kérdése már maga válasz stb. — Íme, a beszéd megkaparintásának, a szólásszabadság színe alatt kicsikart vallomásnak, az alany önnön kérdésére való visszaforgatásának, a válasz kérdés feletti elsõbbségének egész fojtogató álsága. (Ebben rejlik az interpretációnak és a „beszéd” tudatos vagy tudattalan öngerjesztésének egész erõszaka.) A pólusok inverziójának vagy összekeverésének e szimulákruma, e zseniális fondorlat, ami minden manipulatív diskurzus titka — s ennél fogva a hatalom színházának összeomlása által, minden beszéd mennybemenetele által (ahonnan a korunkra jellemzõ fantasztikus hallgatag többség ered) ma mindenütt létrejövõ valamennyi új hatalom titka is — kétségkívül a politika szférájából kezdõdött a demokratikus szimulákrummal, azaz a nép felsõbbségének mint a hatalom forrásának Isten fensõbbsége helyére állításával, s a hatalomnak mint képviseletnek a hatalom mint kisugárzás helyére állításával. Anti-kopernikuszi forradalom: nincs többé transzcendentális fensõbbsége sem a Napnak, sem a hatalom és tudás sugárzó forrásának. Minden a népbõl ered és minden oda tér vissza. E nagyszabású újrafelhasználással kezdõdik a manipuláció univerzális szimulákrumának térhódítása, az általános választások forgatókönyvétõl a közvélemény kutatások mai fantomjáig. [8] Paradox módon a bombák tiszták: az egyetlen szennyezõdés az a biztonsági és ellenõrzési rendszer, amelyet tárolás közben kisugároznak.