görbe kör

A szerelembe - mondják - belehal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér.

Tajtékos égen ring a hold, csodálkozom, hogy élek. Szorgos halál kutatja ezt a kort s akikre rálel, mind olyan fehérek.

Körülnéz néha s felsikolt az év, körülnéz, aztán elalél. Micsoda ősz lapul mögöttem ujra s micsoda fájdalomtól tompa tél!

Vérzett az erdő és a forgó időben vérzett minden óra. Nagy és sötétlő számokat írkált a szél a hóra.

Megértem azt is, ezt is, súlyosnak érzem a levegőt, neszekkel teljes, langyos csönd ölel, mint születésem előtt.

Megállok itt a fa tövében, lombját zúgatja mérgesen. Lenyúl egy ág. Nyakonragad? nem vagyok gyáva, gyönge sem,

csak fáradt. Hallgatok. S az ág is némán motoz hajamban és ijedten. Feledni kellene, de én soha még semmit sem feledtem.

A holdra tajték zúdúl, az égen sötétzöld sávot von a méreg. Cigarettát sodrok magamnak, lassan, gondosan. Élek.

A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom. Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok; nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam. Mondok valamit magamban. Látom a leheletem. Nézem. Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok, félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden. A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű, mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani, ezért jöttem ki. Nem. Azért mert nem tudok visszaaludni. És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene, igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig hibának éreztem azt is. És nem értem miért kellek neked, elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb lenne mégis. És nem tudom hány ölelés kell, akár csak egy napra, (estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom. Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felöli oldalon. Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak. Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad. 

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom, de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem rég megszokta kezem dombját-völgyét, de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok. Cselekszem és szenvedek, mint a többi, de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom. Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért miként képzelheted, hogy te látsz engem?

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom.

Találkoztunk. Találkozunk. Egy trafikban. Egy árverésen. Keresgéltél valamit. Elmozdítasz valamit. Menekülnék. Maradok. Cigarettára gyújtok. Távozol.

Leszállsz és fölszállsz. Fölszállok és leszállok. Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek. Egyhelyben járunk; mint a gyilkos a járásodban gázolok.

Madárcsicsergés ahogyan szememre veted születésem. Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz holtágában a motyogásom gurulni kezd, legördűl óriás tagjaidról és ama diadalmas és vakító valamiről, ami már nem te vagy.

Úgy érint elutasításod, ez a parázna, kőbeírott suhintás, hogy tekintetem - két kavics – azóta is csak gurul és gurul egy hófehér kráterben. Két szemem, két szem pattog: az üdvösségem.

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól? Mért fáradnak el a rohanók? Mért rág szú-módra szét a tenger Karcsú, viharra teremtett hajót?…

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém, Mint szép, szikrázó mennykő a tóba! De megégetnők-e a világot, Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?… Ó asszonyom, te balga, te bolond, Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár S e szőkeségben újra érzem őt. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsuzónál Szeme színére visszarévedek. Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, De tavaszodván, ha sóhajt a rét, Úgy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Ne kérdezd szeretlek-e! Zárt ajkaim nem kiáltanak Hosszú sóhajok vallanak s szívem lassan halottá eped arra int, ne szeresselek.!

Így vall minden ízem… de nyelvem hallgatag a szem beszél… s a szívem, … némán meghasad …

A könnyeim vallanak… patakként csorog velük a félsz még élek,… még élsz…

Szétszedlek, majd újra összeraklak, talán jobb leszel azután… Kitépem szívedből a kóctömést, hogy helyébe szerelmet varrjak. Szétszedlek. Látni akarom mit rejt az inged, a bőröd alatt húzódó erek. Infúziód leszek, vénádba érzést csepegtetek. Ajkadról ellopom a görbe bánatot, és víg mosolyt csókolok nyomába. Szemedből kinézem a rossz álmokat, s belelátom a holnapot, téged, és jómagam, amint játszunk. Szétszedlek, majd újra összeraklak…