You don't know a damn about me

Aztán mikor ott áll előtted remegsz (és nem a hidegtől), olyan gyorsan gyalogolsz, hogy megkérdezi izgulsz-e vagy fázol, amiért ingyen gyorsan mész. Persze, hogy nem izgulsz, válaszolod. Hogy ismerhetnéd be egy idegennek, hogy liftezik a gyomrod és azt sem tudod merre nézz, mert csak a gyönyörű és hosszú szempilláit és mosolyát csodálod, valamint akárhányszor rádnéz, úgy elpirulsz, hogy attól pirulsz el, hogy elpirultál (ez egy kissé zavaros, igen, észrevettem).

Az illatod.

Az érintésed.

A mosolyod.

A csókjaid.

A lényeg az, hogy akkor kerülnek olyan emberek köréd és akkor találod meg a neked való személyt, ha előbb te magad kezded el becsülni, szeretni magad és nem leszel szeretet-, figyelem-, illetve állandó pozitív visszacsatolás éhes.

Hiszen előbb a saját értékeiddel kell tisztában lenned és kialakítanod egy rendszert, egy "emberi szűrőt", határokat, azt a bizonyos mércét, mielőtt bármiféle kapcsolatra vágysz vagy éppen kezdesz bele. Senki nem fog tudni úgy szeretni, tisztelni, becsülni téged, ha te magad nem fogod (legalábbis egy bizonyos szinten). Ismerned kell, hogy ki az, aki vagy, mi az amit akarsz és kik azok, akiket magad mellett akarsz tudni. Mi az, amit elvársz, és mi az, amit semmiféleképpen nem tolerálsz. Itt legyen szó baráti, mukatársi vagy szerelmi kapcsolatról egyaránt. Akivel a legtöbb időt töltöd el egész életedben, az saját magad. Tényleg olyan "emberrel" szeretnéd ezt, akit nem is szeretsz, nem is tisztelsz, nem csodálsz?

Egyáltalán véleményed szerint csodálatra méltó vagy? Úgy élsz, úgy gondolkozol, úgy cselekszel, hogy büszke vagy arra, aki vagy? Ahogyan másokkal és magaddal bánsz?

Mindenkinek vannak hibái, nincs tökéletes ember. Azonban vannak olyan hibák, olyan életmód, ami mérgez. Téged is és mást is. Az egyik ilyen, ha nem vagy kibékülve magaddal.

Persze könnyű ezt mondani, hogy miként kellene élni és szeretni önmagunk. Bevallom, nagyon sokszor nekem sem megy, de időnként azért mégis. És igyekszem, próbálom értékelni magam akkor is, ha tudom és érzem, hogy nem jó döntéseket hozok vagy hoztam, és akkor is, ha nem úgy élem az életem, hogy abból kihozom a maximumot. Az első lépés mindig a legnehezebb, és talán még a 11. is az. Lehet már félúton adnád fel, mert ismét csalódtál magadban. Mindenki követ el hibákat, de ebbe a próbálkozásba még senki sem halt bele.

Nem szeretlek,

Nem gondolok rád,

Mégcsak nem is hiányzol.

De néha éjjel, mikor alvás helyett bámulom a plafont te jutsz eszembe, s villámszerűen belémcsap néhány képkocka veled a múltból.

Ahogy beletúrok a hajadba, ahogy magadhoz húzol álmosan, hogy ne essek le az ágyból 😅, mikor félig ittasan bámultuk a csillagokat és annyi mindenről beszéltünk, amire nem is emlékszem már, csak az érzés, ami megmaradt. A csókod, az ölelésed, ahogy lesütött szemmel, félrehúzott szájjal mosolyogsz, mikor zavarba jössz.

A rengeteg könnycseppem, az, hogy teljesen más ember lettem, mióta találkoztunk (főként bizalmatlan), ahogy bocsánatot kérsz, mert nem tudsz szeretni, közben mégis szerelmet vallasz.

Mikor fogsz elmúlni?