furácska

Szóval ott tartottam, hogy se ráérősek, se privát kis bulikázásom, se kedvem, pazarolni való energiám se sok, hát gyönyörű! Elmentem egyik nap egy bossanova estre, mondani is felesleges, nem jött be ez se! Ült előttem egy rendesen restaurált, kábé ötvenes milf kevéske divatos rózsaszín szettben, egy szerencsétlen nyugdíjas birkózó kinézetű fószer tette neki az agyát finoman. Most az asszonyság vagy nagyon türelmes volt, vagy... Bassza meg, elképzelésem nincsen mi a másik opció! Van másik? Mindegy is. Mellettem meg két fiatal feleség jellegű hölgyike röhögcsélt és sugdolózott a koncert alatt végig. A socalled énekes performanszával vallatni sem lett volna lehetetlen, a hangosítás az olyan volt, hogy a szavamra sem érdemes, szóval... ja. Ezen kívül főleg meleg volt egész héten, nagyon, mondhatni rohadtul meleg! Más semmi. "…Az ember annyi, amennyi a szabadsága, és a szabadság annyi, amennyit az ember áldoz érte." Írta az Orbán Ottó az ország hatvanas éveiben, remélni lehet csak, hogy tévedett. Több mint száz ezer forintomba került az idei évem egyik abszolút legocsmányabb hete, és nem olyan kevés ez szerintem… Úgy értem a száz rongy, a hét az a kevésnél is kevesebb.

Michael Hurley - Wildegeeses

Különben tízből kilenc esetben mikor az ember a lábát az ajtón kiteszi, nem fogadja az égegyadta világon semmi különös, MA ellenben minden velem szembe közlekedő rám mosolygott, vagy megkínált valamivel. A felesleges mosolygást illetően azon gondolkodtam már, hogy lófaszt vajon ki rajzolhatott a homlokomra mikor a délutáni ágynak dőlésemet rendeztem, de arra kellett rájönnöm, hogy mindenki teljesen ártatlan ebben az ügyben… Szóval a koratavasz, vagy ki tudja mi az okozója ennek, mindenesetre az jutott még eszembe ettől a félig egésztől majdnem teljesen függetlenül, hogy normális nem, dzsesszgitáros viszont talán lehetek még!

Egész hétvégén ment a dzsessz, ilyesmi ritkán esik meg errefelé, de megesett most! Emlékműve lesz ez a trekk ennek a kettő napnak!

Páskándi Géza Szó nyomán (98)

Tőzsér Árpád Nekrobagatellek - Teodicea

Szerdán vetítés!

Patricia Barber - Black Magic Woman (...ebbe a rohadt egy napba alig valami híján belepusztultam, éjfél előtt nem sokkal jött ez a nőcske, és úgy egyenesbe hozott egy órára, hogy nagyon!)

Csordás Gábor Teta Marija

Jónéhány évekkel ezelőtt történt az, hogy egyik névtelen estén bambultam csak úgy, amolyan féligsefunkcionálósan a Hír TV-re, és nem a Bayer meg a banda volt akkor műsoron, hanem egy dokumentumfilmet vetítettek épp. Nem tudnám a címét megmondani, a témáját is nehezemre esne a becsületesebbik nevén neveznem, két kábé tökfiatal emberke indult el valami hegynek, szülők, meg talán hivatásos fehérköpenyesek is kísérték őket, a fiatalok belenéztek egy ponton a kamerába, a fiú is, a lány is, és kommersz mosóporreklámokból már jól ismerős, irracionálisan optimista ábrázattal kezdtek értekezni, hát mindenekelőtt arról, hogy "ez nagyszerű", és nagyszerű volt különben tényleg, akár a snidlinges kenőmájas, utóbbiról még se csinál filmet senki ráérős. A kontextus volt a lényeges, persze, hát hogy most először mennek ők a hegynek, tizenhét évesen, kábé, tehát először, a másik meg az, hogy simán előfordul, hogy utoljára. A tüdejükkel volt a baj azt hiszem, gyárilag volt bajos, valami rohadtul kísérleti beültetésen mentek keresztül ezek ketten, és legfeljebb rövid időre orvosolta ez is csak a gondjaikat, és "gondjaik" címszó alatt nem annyira az aktivitástól mentes életre kell itt gondolni, hanem a működőképes létfontosságú szervektől mentesre, ami nem is annyira élet, sokkal inkább halál, hát na. A nagy hegynekmenet esemény volt tehát, kétségtelenül, de az ennél is lényegesebbet csak alig érintette a kamera, meg az izgatottságában hót hülye kérdező is, hát ott álltak ezek ketten a halálos ítéletükkel, amiben nem volt az égvilágon semmi szenzációs, ilyenje van mindenkinek, nem pont ilyen ilyenje, másmilyenje talán, de van, mindenkinek... Szóval álltak ott a mittudoménmilyen tisztáson, izgágán, hát jó hogy(!), reménykedve, na ná(!), na de hogy kézenfogva!? Hát igen! Ez a két kis hülye a hamar lejáró szavatossága, meg az életben egyszer esedékes hegynekmenése mellé a buggyant romkomok tökéletes lamúrját grátiszba megkapta! Hát annyi mindent nem csinálhattak ezek, nem ronthatták meg vagy el egymást, félrelépniük nem volt hogyan vagy kivel, egybekelniük, elválniuk nem volt minek, elrontaniuk, vagy helyrehozniuk nem volt mit, hanem álltak csak ott fejbúbig a tökéletes elfogadásban, amíg (nemsokára) meg nem haltak, és ez az egy nem sikerült így (így nem!) soha másik kettőnek, rajtuk kívül, az kurvaélet! Ami engem illet, a kilencvenesnek mondott évek leginkább végén, mikor a hasonló cipőben jártam, egy idegelősen hadarós, számomra egzotikus módon belvárosi kisfickót kaptam csak társnak, aki email-címek gyűjtésével töltötte volna utolsó napjait, készséggel megadtam neki a sajátomat, habár nem volt legkevesebb elképzelésem se róla mi az az email-cím. A fennmaradó időnkben ő főleg az internetről beszélt, én meg hallgattam. És túléltem, az eszmefuttatásait, meg a többi túlélnivalót, azt nem tudni vele mi lett, annyi biztos csak, hogy ha elhagyta valaha a Heim Pál kórházat, és otthon izgatottan begépelte az általam adott műmail címet, rögtön tanult is az új életéről valami furcsát, amire nem volt kíváncsi egyáltalán!

Angyalföldi Szabó Zoltán Ülő akt

Kilencvenhat-kilencvenhét környékén különös barátságom köttetett anyám első férjének véletlenül világrakúrt lányával, a nevét nem tudom neki, másképp volt ez akkor, úgy értem tudtam a nevét, de elmúlt ez is. Szóval szokássá lett az valamiért, hogy vendégeskedett nálunk, és mást se csináltunk csak a zenét bömböltettük meg táncoltunk, a kezem gipszben volt, erre emlékszem még. Nem beszélgettünk túl sokat, vagy semennnyit talán, egy ilyen szavak nélküli közös világunk volt nekünk, ahol az abszolút legkúlabbak mi ketten voltunk. Semmit se tudtam igazából róla, nem nagyon értettem azt se, hogy kicsoda és mit keres ott egyáltalán, kvázi kísértetként közlekezdett abban a kevéske életemben, és jó volt ez így abszolút, hát nem számított soha sem, legkevésbé sem, hogy kicsoda, hogy honnan jön, vagy pláne minek, és rólam se volt fontos tudnia neki bármit is. Hát azok lehettünk arra a kis időre akik csak akartunk lenni, és szóba se kellett jönnie annak, hogy közben az odakinti, rajtunk kívül eső világban melyikünk milyen változatos módszerekkel lesz épp egy életre traumatizálva. És nem kellett az iskolai dolgokról témázni, és nem kellett a szülőkkel játszmázni sem, a nagyok ocsmány dolgaiba belefolyni, hogy egymást megtarthassuk, hát hiszen nem is volt ilyen "egymás" igazából, hanem két tök ismeretlen volt csak, két akárkicsoda. Fél év jutott ebből körülbelül, vagy néhány hónap, az ún. gyerekkorom maradék részében a "mocsári szörnyeket" krepáltuk egy árok partján a Lukács Lacival, meg a többiekkel.

Családi ökörség, akarom mondani örökség! A kilencvenes évek elején vették ezt fel, a banda legfontosabb tagja nem különösebben távoli rokonom, egy másik kevésbé legfontosabb tagja pedig szintén zenész, ráadásul rokon ő is. A legendárium szerint ennek a szabadon választott ”zenés” pokoljárásnak az egyik korai Szigetfesztivál vetett véget, akkor és ott tudott megtörténni az, hogy a legfontosabbik legfontosabb tagot egy koncert során (után, előtt, ki tudja már ezt pontosan!) úgy agyba-főbe verték egyes felprovokáltak, hogy az írd és mondd, csakhogynem örökre ott maradt, hát legalábbis életveszélyes állapotában szállították a kórházba, életétmentő kezelések sűrgős eszközölése céljából. Hát kemény volt az élet akkoriban, nem ez a meddő buziskodás ment, mint manapság, igaze?! Ez a halálbaküldött, ám odafele úton eltévedt legfontosabbik tag rokonom nem játszott soha többet egyéb zenekarokban, a másik megkímélt földim viszont elzenélgetett még vagy egy tucat évet valamivel puhácskább formációkban. Pont ennyit akartam mondani ma.