Az egyik kritikus történést, amin agyalok, csak a következő történés verheti ki a fejemből. Nagyon ritka, hogy magamtól le tudom tisztázni. Ha egy eseményt kritikusnak tartok, akkor utána folyamatosan azt gondolom végig, újra meg újra, akár munkavégzés közben is. Folyamatosan kétfelé van választva a figyelmem. Például a pisilés folyamata:Bementem a mosdóba, kezet mostam (a, igen, jól kezet mostam, mert emlékszek valami határozott dologra, pl. a kinyomott folyékony szappan színére b, nem tudom, nem emlékszek rá, hogy kezet mostam-e egyáltalán), megtöröltem a kezem (mibe? a közös törölközőbe, zsebkendőbe, stb.), bementem a wc helyiségbe, leöltöztem, pisiltem, wc papír első darabját letéptem-e és kidobtam-e, visszaöltöztem, közben hozzáértem-e valamihez (mihez, azt biztonságosnak tartom-e vagy veszélyesnek), felhúztam-e a zip-záram, a gombom, az övem, minden oké-e, ezt megnéztem-e ötvenszer magamon, hogy tuti legyen, aztán kezet mostam-e jól, megint.
Képzeld el, hogy ez a folyamatelemzés ismétlődik a fejemben és nem tudom leállítani. Aztán jön valami más kritikus eset, lehet, hogy egy következő pisilés, de lehet bármi más is, amit annak ítélek pl. kézfogás. Utána azon agyalok. Saját tapasztalatból tudom, hogy több kritikus esemény bekövetkezése gyors egymásutánban kiüti az agyamat és nem képes kiválasztani egyet belőlük, hogy melyikkel foglalkozzon, mert nincs ideje rá, ha pl. a munka és koncentráció megköveteli, hogy folyamatosan arra figyeljek pl. emberekkel foglalkozzak, pörögjek, amit olyankor élvezek is. Az ilyen pörgős napokat szeretem a legjobban, mert olyankor nem nehezedik rám teher. De erre nagyon ritkán van lehetőségem. Mondhatni, fényévente egyszer. Pedig nagyon jó érzés. Olyan, mint egy puha felhőben hason feküdni és a kezeddel úszkálni az égbolton.
Az agy ezen tulajdonságát később igazolta egy cikk vagy videó, nem emlékszem pontosan, de én soha nem olvastam semmit az OCD-ről, mert egyrészt nem tudtam, hogy így hívják azt, amilyen vagyok, másrészt mivel írok, nem szerettem soha más gondolatait olvasni, nehogy befolyásolják a sajátjaimat, amiket magamtól élek meg, valamint a következtetéseimet, amiket magamtól vonok le és alkotok meg. Sosem tudtam, hogy miért, nem is foglalkoztam vele, de soha nem akartam más szerző gondolatait olvasni (akár pszichológus cikke, akár író könyve volt). Irtóztam tőle, hogy befolyásolva legyek, mert egyszerűen ezzel saját magam akartam megküzdeni. Nem akartam, hogy bárki ideadja az életemhez a használati utasítást. Nem tudom, hogy miért nem akartam. Miután csődöt mondtak a pszichológusnál töltött beszélgetések és arra is rájöttem, hogy a szüleim nem tudnak számomra példaképek, útmutatók lenni, talán már nem bíztam tovább mások véleményében, mások gondolataiban, hiszen mindaddig nem tudtak a segítségemre lenni a naaaaagy élettapasztalataikkal vagy szakmai tudásukkal. Ekkor olyan 17 éves voltam, túl az egy évig tartó rocker időszakomon, amit azért hagytam magam mögött, mert arra eszméltem, hogy nagyon jó, szókimondó szövegű magyar rock, metál dalok vannak, de sem az előadók, sem a zenehallgatás nem oldja meg a problémáimat. Amire a legnagyobb szükségem lett volna: szeretetet, lelki törődést nem kaptam senkitől, ennek ellenkezőjét viszont bőven, ráadásul családon belül. De kibaszottul senki nem segített. Mamám, amennyire tudott, de anyától és hugomtól folyamatosan kaptam az ívet. Valahogy mindig volt bennem annyi plusz energia, hogy biztos legyek benne, hogy az képtelenség, hogy mindent el kéne fogadnom úgy, ahogy van, vagy ahogy mások mondják, hogy igaz. Pedig szóban „kiverték” belőlem a lelket is. A családtagjaim elfogadták azt a lelketlenséget, amiről a világ szól és próbáltak engem is belekényszeríteni, egyrészt saját maguk révén, nem tudatosan, másrészt pedig tudatosan, mondván: máshogy nem lehet élni és nagyon rossz sors vár rám, ha más akarok lenni. „Akarok”. Ki a fene akar „más” lenni? Egy gyerek, egy tini csak szeretne gyerek lenni és túlélni az osztálytársai piszkálódását. Dehogy akartam. Én eleve más voltam. És így nekem sosem volt választásom. Minden, ami most a lényem alapjához tartozik, már akkor is bennem volt. Igen, ez elég sok minden, ahhoz képest, hogy az élet gyerekkor utáni részében is rengeteget tanulunk, fejlődünk.
Szóval, miután mindez világossá vált számomra, nem volt szükségem arra, hogy hozzá nem értők adjanak a számba gondolatokat, ötleteket vagy általuk ténynek tartott fikciókat. Bízni magamban… nagyon nehéz volt. Hiszen senki sem erősített meg. Így általában mindig csak takaréklángon őrízgettem a szívemben a reményt, hogy nem én vagyok a hülye, még ha túl sokan is tartanak annak, ami statisztikailag perdöntő lehetne. Ismerjük a mondást, mi szerint ha már többen mondják ugyanazt egy ember ellen, akkor az illetőnek magába kellene nézni, mert 99% bizonyosságú, hogy benne van a hiba, nem pedig a többségben. Na, ez egy bullshit. Felejtsétek el!
Úgyhogy: nem, soha nem nyúltam dokumentációhoz az előtt, hogy lett volna saját gondolatom a saját magammal és az élettel kapcsolatos dolgokban. Ez nagyon fontos! Mert ez az egyetlen helyzet, az egyetlen mód arra, hogy egy ilyen kutatás külső ráhatásoktól mentes maradjon. Még ha én nem is tartottam magamat kutatásnak. Ha kutatásnak tartottam volna, akkor lehetséges, hogy sosem érek el ilyen eredményeket, mert akkor más vezérli az embert. Mint A Karib-tenger kalózai című filmben Sparrow kapitány iránytűje: arra mutat, amerre az van, amire leginkább vágysz. És hát Sparrownak így nehéz dolga volt. Ide tűzök egy fontos mondatot, ami… igen, egy idézet „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” /Márai Sándor/ De ezt sosem szabad görcsösen felfogni. Nem lehet magunkat úgy megismerni, hogy leülünk és na, most mindent sorra veszünk. Néha írhatunk le gondolatokat, hogy ha már túlcsordul bennünk a sok elemezni való. Sajnos nem leszünk vele előrébb, mert ilyenkor még mindig hiányoznak képkockák, és ezt érezzük is, de nem feltétlenül tudjuk megmondani, hogy melyek ezek.
2. A következő, amit szeretnék elmagyarázni nektek, hogy miért tartozik ehhez a kényszerességhez a kézmosás- és a mosdáskényszer. Én úgy vélem, hogy erre a legracionálisabb válasz - amihez se Isten, se UFO-k nem kellenek -, az lesz, hogy édesanyánk méhében vízben élünk kilenc hónapig. A magzatvízben. Víz. Biztonság. Bizalom. A mosdást azért csináljuk mi, kényszeresek, olyan precízen, mert nagyon zavar minket valami, amitől mocskosnak érezzük magunkat, amit le akarunk mosni magunkról, mert úgy érezzük (! nem gondoljuk, hanem érezzük), hogy ezzel beszennyezhetünk, megfertőzhetünk másokat is, a szeretteinket. Ez a valami azonban nem fizikai értelemben vett kosz. Hanem lelki. A mindennapi életünk során a legkülönbözőbb személyiségű emberekkel találkozunk. Mondhatnám azt is, hogy a természet diverzitása ámulatba ejtő a humán állatfajok tekintetében. Akik érzékenyek a negatív rezdülésekre, azok ezeket a találkozásokat traumaként élik meg. A pozitívabb eseményeket és személyiségeket kevesebb stressz kíséretében - esetleg a félelemriasztóink is kikapcsolódhatnak -, a negatívakat pedig szívbemarkoló traumaként viseljük el és éljük túl, amitől legszívesebben úgy ordítanánk, mint egy autista, amikor számára nem szimpatikus egyén közeledik felé. De nem ordítunk. Csak a lelkünk zuhan össze, bele egy mély gödörbe, aminek a végén nincs ott az alja. És ezt folyamatosan, napjában többször is átéljük. Úgy zuhanunk, hogy nem fog meg minket senki és semmi. Soha. A legtöbbünknek sem a családtagjai, sem a párja, sem a barátai nem tudnak azonosulni a problémánkkal, így tudjuk, hogy hiába borulnánk ki nekik, hiába ordítanánk, üvöltenénk a fájdalomtól - ami semmilyen orvosi műszerrel nem mérhető -, nem olyan szavakkal és tettekkel vigasztalnának minket, ahogy nekünk arra szükségünk van ahhoz, hogy csupán egyszer a kismillió alkalomból megnyugvásra leljünk. Így megtanulunk elcseszettül erősek lenni. Hogy el tudjuk végezni a mindennapi alap, létezéshez szükséges feladatainkat, valamint boltba, munkába menni és ott helytállni. Soha, senki nem figyel arra, hogy ez nekünk tízszer annyi energiába kerül, mint egy normális embernek. Soha nem dicsérnek meg és mindig többet várnak el tőlünk, mint amit adni tudunk. Mint amit bármely normális ember adni tud. Mert mi precízebbek vagyunk, lelkiismeretesebbek, sok dologban jobbak. És hát ebből sosem elég. Viszont a rossz vagy hiányos jó tulajdonságainkat előszeretettel csapkodják az orrunk alá.
Szóval: a lemoshatatlan piszok. Itt jön képbe a biztonságérzet. Az ősbiztonságérzet. Ami nekünk nincs.
dailybridgerton
andulkaphoto
snowghoul
germansingergirl
prguitarman
baratheonpilled
