Edmond Kovács

In my series Apollo 18, I examine the concept of reconstruction through the medium of photography. I was curious to see what kind of results can be achieved using software that is now accessible even to everyday users, and to what extent these results correspond to the reality we think we know. I was interested in how static photographs can be used to extend a given scene into virtual space, allowing it to become rotatable and navigable.

Throughout my work, I repeatedly encountered the limitations of precise reconstruction. The programs I used rely on specific analytical methods and construction processes, during which information can be lost or replaced through automated procedures. As a result, such reconstructions often become inaccurate, difficult to interpret, abstract, or incomplete. Software-based reconstruction focuses on the details within images, attempting to create their spatial versions by fragmenting, analyzing, and then recombining them.

The subjects of my investigation were the photographs produced during the Apollo program, which stood at the center of humanity’s efforts to land on the Moon. This iconic event was known to most people only through written accounts and images. I worked with photographs taken by the astronauts themselves, which are freely accessible to the public.

Using these images, I created three-dimensional objects whose virtually unwrapped versions were printed and then reassembled in physical space. The final photographs depict the resulting models, collages, and installations. In the process, I used traditional image-editing software, 3D modeling tools, geographic information systems, and generative image-to-3D technologies.

---

Apollo 18

Apollo 18 című sorozatomban a rekonstrukciót vizsgálom a fotó, mint médium, eszközével. Arra voltam kíváncsi, hogy a jelenleg, a hétköznapi felhasználó számára is rendelkezésre álló szoftverek milyen végeredmény létrehozására alkalmasak, és ez mennyiben fedi az általunk ismert valóságot. Érdekelt, hogy statikus fotográfiák felhasználásával hogyan terjeszthető ki egy adott jelenet a virtuális térben, majd válik forgathatóvá és körbejárhatóvá.

Munkám során többször a pontos rekonstrukció korlátjaiba ütköztem. Az általam használt programok sajátos elemzési módszereket és konstrukciós folyamatokat használnak, melyek során előfordul, hogy információk vesznek el, vagy az automatizálás révén kerülnek pótlásra. Az ilyen jellegű eljárások végeredménye gyakran pontatlan, nehezen értelmezhető, absztrakt vagy hiányos lesz. A szoftveres rekonstrukció a képek részleteire fókuszál, azok feldarabolásával, analizálásával, majd újra összeállításával igyekszik térbeli változatukat létrehozni.

Vizsgálatom tárgyai a holdra szállásra irányuló törekvések középpontjában álló Apollo program során létrejött fotográfiák voltak. Ezt az ikonikus eseményt az emberiség nagy része csak a róla készült szöveges beszámolók és képek alapján ismerhette meg. Rendelkezésemre az űrhajósok által készített, bárki számára hozzáférhető fotók álltak.

CLS is an experimental photographic series in which I focus on the problematic nature of satellite imagery. In certain cases, variations in lighting conditions and changes within the atmosphere can produce deceptive images that, despite being created as scientific, objective documentation, are still capable of disrupting perceptual processes.

Images of craters, depressions, and volcanoes can raise various perceptual and theoretical questions — including photographic ones. Scale and distance often become difficult to interpret, and without proper points of reference, the human eye may decode these visuals incorrectly. In such situations, we tend to identify what we see using familiar shapes, patterns, or earthly analogies. For instance, a crater can easily be mistaken for a smaller geological formation if we are unfamiliar with the location or scale.

The primary aim of the project was to reproduce these misleading conditions and technical distortions on a tabletop model. The final outcome, however, resulted in a typology that includes alternative studies and further experiments.

---

C.L.S.

A C.L.S. egy kísérleti fotósorozat, amelyben a műholdfelvételek problémakörére fókuszálok. Bizonyos esetekben a különböző fényviszonyok és az atmoszférában bekövetkező változások olyan megtévesztő képeket eredményezhetnek, amelyek — annak ellenére, hogy tudományos igénnyel, objektív dokumentációként készülnek — képesek megzavarni az észlelési folyamatokat.

A kráterekről, mélyedésekről és vulkánokról készült felvételek többféle elméleti és észlelési kérdést vethetnek fel, többek között fotográfiai szempontból is. Gyakran nehéz érzékelni a léptékeket és távolságokat, amelyek megfelelő viszonyítási pont híján az emberi szem számára könnyen félreértelmezhetővé válnak. Az ember ilyenkor igyekszik felismerhető formákkal, mintákkal vagy földi analógiákkal azonosítani a látottakat. Egy krátert például könnyen összetéveszthetünk egy kisebb geológiai formációval, ha nem ismerjük a helyszínt vagy a méretarányt.

The starting point of my project was the analysis of our everyday environment, focusing primarily on the objects that surround us and our relationship to them. A significant portion of our lives is spent interacting with items that frequently come into the center of our attention — yet most of the time we hardly acknowledge their presence. These objects nonetheless carry the traces of social, cultural, economic, and natural processes; they may be the sources or aims of our actions, and can even become active participants in events.

I was particularly interested in their role within the human world: how we perceive them, and how closely we are connected to them. How do seemingly contradictory elements — the organic and the artificial — exist side by side? And how can this be captured through photography?

The boundaries between the organic and inorganic, the planar and spatial, the digital and analog dimensions appearing in the images reflect these oppositions. They symbolize the differences between the constructed world and organic life, yet through their interweaving a certain harmony is created.

Here, the object appears stripped down, reinterpreted on a conceptual level — at times as a symbol of body parts or alternative prosthetics.

---

Complication

Projektem kiindulópontja a mindennapi környezetünk vizsgálata volt, amely során elsősorban a minket körülvevő tárgyak és a hozzájuk fűződő viszonyunk foglalkoztatott. Életünk jelentős részét olyan interakciók töltik ki, amelyek e tárgyakra irányulnak — mégis, legtöbbször észre sem vesszük őket. Mindezek a dolgok magukon hordozzák a társadalmi, kulturális, gazdasági és természeti folyamatok lenyomatait; lehetnek cselekvéseink forrásai vagy céljai, sőt egyes helyzeteknek akár aktív szereplői is.

Érdekelt, hogy milyen szerepet töltenek be az emberi világban, hogyan láttatjuk őket, és mennyire szoros kapcsolat köt minket hozzájuk. Hogyan férhet meg egymás mellett az első látásra ellentétes organikus és mesterséges elem? És mindezt miként lehet megragadni a fotográfia eszközeivel?

A képeken megjelenő organikus–szervetlen, síkbeli–térbeli, illetve digitális–analóg dimenziók között húzódó határok az ellentétekre reflektálnak. A konstruált világ és az organikus élet közötti különbségeket szimbolizálják, ugyanakkor összefonódásuk révén harmónia jön létre.

The appearance of photomontage dates back to only a few decades after the invention of photography. With its help, image-makers were able to create pictures that seemed impossible with the technology of the time, constructing fictional locations and scenes. My project Multiple was created based on this very method. I was mainly inspired by the work of contemporary photographers who, by using structures formed from multiple images, produced visuals that differed significantly from the motifs found in the original photographs.

Among my primary goals was the use of everyday objects — or details of them — which, when removed from their usual context, gain completely new meaning. At first, I experimented with several materials, such as liquids and the shapes produced by refraction. Eventually, I chose elements found in nature, and the compositions made from them. Through various textures, I arrived at concrete spaces, and finally at the creation of insect-like abstractions.

After taking the first images, I became conscious of my choice of materials and the system of forms I was constructing. However, the final works owe their existence, at least to some extent, to chance. Compared to the finished pieces, the original compositions were truncated, nonfigurative objects that had no meaning on their own. The initial idea always accounts for only a small part of each final work. The digitally constructed arrangement, the duplication and mirroring are what ultimately produced the desired result. The individual parts complement one another, and through their symmetrical placement they become complete, and in some form recognizable.

The base materials for these models are objects that in our everyday lives we treat as waste or do not attribute any significance to. By reusing them, their story does not end; I aimed not only to prevent their decay, but also to archive them through digitization, constructing a lasting work.

---

Többszörös

A fotómontázs megjelenése egészen a fotográfia kialakulását követő néhány évtizedre vezethető vissza. Segítségével az akkori technológiával lehetetlennek tűnő képeket hoztak létre, fiktív helyszíneket és jeleneteket konstruálva. A Többszörös című projektemet is erre az eljárásra alapozva készítettem el. Főként olyan kortárs fotóművészek munkái inspiráltak, akik több kép összeillesztésével hoztak létre új struktúrákat, és ezáltal az eredeti felvételek motívumaitól merőben eltérő látványt alakítottak ki.

Elsődleges célom a hétköznapi tárgyak, illetve ezek részleteinek, felhasználása volt, amelyek eredeti közegükből kiragadva teljesen új értelmet nyernek. Kezdetben többféle anyaggal kísérleteztem, például folyadékokkal, és a fénytörésből keletkező formákkal. Végül a természetben található elemek mellett döntöttem, és ezekből hoztam létre összetett kompozíciókat. A textúrák vizsgálatán keresztül jutottam el konkrét terekig, majd végül a rovarszerű absztrakt figurák „előállításáig”.

Az első felvételek elkészítése után vált tudatossá az anyaghasználat, valamint a formák rendszerének kialakítása. A végleges művek megszületését azonban részben a véletlennek is köszönhetem. Az eredeti kompozíciók csonka, nonfiguratív tárgyak voltak, amelyek önmagukban nem hordoznak jelentést. Az alapgondolat minden esetben csupán kis részét képezi a végső alkotásoknak. A digitálisan kialakított elrendezés, sokszorosítás és tükrözés hozta létre a kívánt eredményt. Az egyes részletek kiegészítik egymást, és a szimmetria révén egésszé, bizonyos mértékben felismerhető formákká állnak össze.

When we examine the portrait as a genre, the depiction of people and faces is what first comes to mind. In the traditional sense, this is indeed the case, as portraits almost without exception focus on representing individuals. In my series titled Casting, I also set out to depict the human figure, though using a less conventional approach.

Masks have thousands of years of history. They have been present in human culture from the very beginning, used as accessories for events, rituals, and customs. Studying any period of human history, we find that some form of face covering is always present. This naturally raises countless questions. For example: why have we been making and wearing masks for millennia? Why do we wish to hide certain things? What are we hiding from? Throughout our lives we are required to take on certain roles, often regardless of our own intentions.

Even today, we use objects similar to masks — in fact, they are more popular than ever. And not only as theatrical props, but as everyday tools. Physical alterations have become essential to modifying our identity, often through accessories we consider most fitting for ourselves. Glasses, scarves, jewelry — most of which we wear on our heads.

During the working process, several people participated as models, which gave me the opportunity to observe their behavior. I found that people stripped of their real identity behaved more freely and more decisively than they did unmasked. This made the importance of our props somewhat clearer: we need them to conceal our uncertainties or shortcomings, and to help us overcome our limitations.

---

Szereposztás

A portrét mint műfajt vizsgálva elsőként az emberek és arcok ábrázolása jut eszünkbe. Hagyományos megközelítésben ez valóban így van, hiszen szinte kivétel nélkül személyek megjelenítéséről beszélünk. Szereposztás című sorozatomban én magam is az emberábrázolást tűztem ki célul, ám egy kevésbé szokványos megközelítéssel éltem.

A maszkok évezredes hagyományra tekintenek vissza. Jelenlétük az emberiség történetében kezdettől fogva fellelhető: események, rituálék és szokások kellékeiként használták őket. Az emberiség bármely korszakát vizsgálva valamilyen formában mindig megtaláljuk az arc elfedésének gyakorlatát. Ennek kapcsán számos kérdés merülhet fel. Miért készítünk és viselünk álarcokat évezredek óta? Miért szeretnénk elrejteni bizonyos dolgokat? Mitől vagy kiktől rejtőzünk el? Életünk minden szakaszában szerepeket kell vállalnunk — sokszor az akaratunktól függetlenül.

Napjainkban is használunk a maszkokhoz hasonló tárgyakat, sőt népszerűbbek, mint valaha. És nem csupán színházi kellékekről van szó, hanem hétköznapi eszközökről. Identitásunk módosításához a fizikai változtatások is elengedhetetlenek, ehhez pedig a számunkra legmegfelelőbb kiegészítőket választjuk. Szemüvegek, kendők, ékszerek, amelyek túlnyomó részét a fejünkön viseljük.

Apollo 18

Nemtudom?

CLS

Complication

Multiple

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Ut accumsan, lorem vel euismod egestas, lectus enim aliquam mi, at accumsan felis erat sed eros. Sed tincidunt lorem sit amet risus consectetur sagittis. Pellentesque et varius nisl. Donec quis mattis turpis. Morbi nec nunc ut nulla porta elementum non vel diam. Morbi nibh ex, hendrerit eget pretium nec, auctor a elit. Quisque lorem augue, vulputate vel mollis eget, luctus vel felis. Nulla vitae blandit lacus, vitae venenatis justo. Nunc luctus ultrices velit ac sollicitudin. Donec pretium quam a augue sagittis, at aliquam tortor tempus. Morbi turpis orci, interdum eget porta sed, faucibus eget velit. Nam at metus at orci feugiat tempus. Curabitur interdum porta magna id molestie.

Sed a metus justo. Maecenas at velit ipsum. Integer vitae eros non lorem tristique molestie sed ac leo. Aenean efficitur ultricies dui, ut pharetra odio volutpat et. Maecenas euismod orci in consectetur aliquam. Fusce vitae mattis lectus. Sed bibendum leo et augue malesuada venenatis. Aliquam nec cursus leo, eget feugiat tellus. Nam massa tortor, fringilla in massa ut, faucibus ornare felis. Duis dignissim ante hendrerit feugiat volutpat. Suspendisse elementum massa libero, vitae luctus dolor viverra non. Donec vitae lorem arcu.