Olyan volt megismerni Őt, mintha festettek volna nekem egy képet azzal a színnel, amiről azt hittem, csak az álmaimban létezik

Elfojtom magamban.. “Nem zavar”.. “Nem számít”.. “Már mindegy”.. -és ezt már egyre inkább elviselhetetlennek érzem. Néha elfeledkezem a valóságról, rövid ideig de nem gondolok rá, majd mikor eszembe jut minden percben azt érzem, hogy nem bírom. Elöntenek a gondolatok, az érzések, emlékek és minden amit saját magam elől is próbáltam elrejteni. Néha kimondom a dolgokat, nem tudom bent tartani, mert ha egy pohár betelik olykor előfordul, hogy néhány vízcsepp legördül a szélén.. Hiába elviselhetetlen, mégis túlélem, ha fáj is akkor sem halok bele. Végül talán nem változik semmi, és túlélem az egészet-túljutok ezen az időszakon, hogy egy új, még üresebb időben létezzek, túléljek majd merüljek egyre mélyebbre, zuhanjak egyre inkább a véget nem érő szakadékba. Még ha belül üvöltök is a csend viharában, végül talán nem változik semmi, elvégre nem halok bele.. Már magam sem tudom, hogy ez erő vagy gyengeség..

Nem fogsz félni többet a sötétségtől ha, már te magad vagy az..

Azt veszem észre, hogy egy senki vagyok, aki amúgy senkinek se hiányzik