BelsőVihar

Sokáig nem akartam szembenézni ezzel, mert fájt. Fájt beismerni, hogy miközben mindenki másnak ott voltam, saját magamat teljesen elhanyagoltam. A bennem élő kisgyermeket. A kapcsolatot saját magammal.

Annyira mindenki mást helyeztem előtérbe, hogy idővel már furcsa lett egyedül lenni. Furcsa lett csendben maradni a saját gondolataimmal. Az én-idő nem feltöltött, hanem szorongással töltött el.

Kényelmetlen volt leülni a saját érzéseimmel, szembenézni a gondolataimmal és azzal, amit olyan sokáig próbáltam elnyomni. De pont ezekben a csendes pillanatokban kezdtem újra meghallani önmagamat.

Rájöttem, hogy nem feltétlenül vissza kell találnom ahhoz az emberhez, aki régen voltam. Lehet, hogy ő már a múlt része. Lehet, hogy most egy teljesen új önmagamat kell megismernem.

Újra fel kell tennem magamnak a kérdéseket:

Mit szeretek?

Mi érdekel?

Mi az, ami már nem én vagyok?

Eleinte megijedtem attól, hogy azok a dolgok, amiket régen imádtam, már nem töltenek fel. Azt hittem, valami baj van velem. Aztán rájöttem, hogy nincs. Egyszerűen változom.

Most azon dolgozom, hogy új kapcsolatot építsek ki önmagammal. Elvigyem magam randizni. Időt töltsek magammal. Megtanuljam újra, ki vagyok.

Mert érzem, hogy a bennem élő kisgyermek hiányol. És őszintén? Én is hiányolom őt.

Ideje végre ott lenni saját magamnak. Ideje prioritássá válni a saját életemben. Mert az, hogy ennyire elhanyagoltam magam, nemcsak kívül, hanem belül is nyomot hagyott rajtam.

Haza jöttem, és ez az érzés újra elkapott.

Akkor vagyok boldog, mikor veled vagyok.

Már érzem, hogy ez az élet nem nekem való, nekem melletted a helyem.

Már ki kell ebből szakadnom, már nincs itt helyem.

Bárhova mennék, ahol te vagy, mert melletted érzem otthon magam.

SZERELMES

vagyok beléd!!

Egész életemben szorongó voltam, mindig ott volt bennem ez a hang. Nem most alakult ki, csak most jutott arra a pontra, hogy egyedül már nem tudom kezelni, és magam sem tudom megnyugtatni.

Talán mert kiskoromban nem kaptam meg azt a szeretetet, amire igazán vágytam. Mert a szüleim sokszor másokhoz hasonlítottak, és mindig volt nálam „jobb” gyerek. Mert a tesómnak több minden jutott, őt elvitték ide-oda, engem nem. Amit neki szabad volt, azt nekem nem.

Talán ezért lett bennem ilyen erős a szeretethiány. Talán ezért jelent sokkal többet, ha valaki szavakkal, levelekkel, hosszú üzenetekben mondja el, hogy szeret. Mert ezt sosem kaptam meg igazán: sosem mondták gyakran, hogy „szeretlek”, nem öleltek át, nem dicsértek, nem volt simogatás, nem volt bújás. Hiányzott az a fajta közelség, ami nem csak látszik, hanem érezhetően meg is marad.

“Én az életben sosem vágytam semmire,

csak valakire, aki szeret örökre.

Akinek többet érek bárki másnál,

aki engem választ kérdés nélkül máskor is, másnál.

Aki random leírja, mennyire szeret,

aki büszke arra, hogy velem lehet. “

És talán csak akkor tudom ezt igazán elhinni, ha újra és újra hallom, és közben érzem is, hogy ott van velem. Talán majd most ez a fajta szeretet, idővel képes lesz átírni bennem a hiányérzetett, ami mind végig ott volt.

23526.