🖤

De tényleg nem én vagyok? Mert én azt érzem,hogy én csak a traumáimból állok,nincs kötő anyag,nincs kitoltőanyag,csak én vagyok éd a fájdalmam. Azok visznek előre az “Istenkomolexusos napjaimon” amikor azt érzem,hogy ,,én egy kiválasztott vagyok,bármit elérek amit csak akarok,MINDENRE KÉPES VAGYOK,KI HA ÉN NEM?!”…. De ugyan ezek a sebek,emlékek gátolnak meg és rántanak le másnap reggel,amikor felkelek sírva,egész nap az ágyban gubbasztok és a párnát eláztató zokogás közben újra álomba szenderülök.. Ezek a gondolatok kísértenek,hogy ,,nekem már réges-régen halottnak kéne lennem,nem lesz belőlem semmi,az én életemben ennyi volt,nekem ez van megírva,innen nincs feljebb.” Szóval tényleg nem a traumáim határoznak meg? Szerintem engem nagyon is. Nincs átmenet és köztes állapot az önutálat,halálvágyas napjaim,és a bármire képes vagyok napjaim között. Sosem fogok tudni elmenekülni.

És egy dolog hiányozna örökké a szobából,amitől sosem lesz már ugyan olyan: Én már sosem térek vissza. Hiszen öngyilkos lettem.