a nap végén

minden arról az emberről szól

akit a tömegben keresel akkor is, ha tudod jól, hogy nem lesz ott

akinek elsőként mondanád el a jó híreket és talán a rosszakat is

aki miatt nem használsz egy szót vagy egy kifejezést, mert rá emlékeztet

akiért hosszabb úton mész haza

aki nem csak hajnali kettőkor hiányzik, amikor egyedül vagy, hanem délután kettőkor is, a tömegben

akinek az üzenetében reménykedsz a telefonod összes rezgésére

akiről pontosan tudod, hogy már sosem jön

és mégis, egy részed

nem akkor léptél tovább amikor látsz róla egy képet és nem rándul görcsbe a gyomrod,

hanem akkor

amikor újra látod tisztaszívből nevetni és boldognak lenni

és képes leszel majd a szemébe nézve őszintén azt mondani

talán így lesz. elfelejtjük egymást, a nevünket és az arcot. nem emlékszünk majd a másik szemére és hangjára. hiába agyalunk, nem tudjuk majd, milyen volt a mosolya.

A boldogsághoz vezetőn Pont útba esel megint. Nekem te folyton, Folyton útba’ vagy.

Ma találkoztam veled utoljára - úgy. Megfogadtam, hogy nem fogom magunkat rímekben megörökíteni, Azt hogy ma is még, hogy szerettük egymást, az utolsó pillanatig, És hogy mi ezt hogy nem akartuk. Nem fogom magunkat megörökíteni úgy, Hogy legyen ebben bármire is emlékezni. Szeretlek, de most mennem kell. Ne haragudj.

Forgolódom rajtad

Régi vágyakon akadva fenn

Szemtelenül magamba lesve

Hanyag módon gondolatlan

Búrjánzik egy már

Régen beforrt seb.