Untitled

Ma sem beszéltünk.

Furcsa, hogy az emberek mennyi mindent gondolnak a szerelemről. Szerintük gyönyörű, felemelő érzés. Azt hiszem, az enyém inkább arról szól, hogy minden nap egy kicsit jobban megszeretek valakit, akit nem érhetek el. Téged.

Nem érinthetem a kezed. Nem simíthatom végig az arcod. Nem csókolhatlak meg. És talán soha többé nem is fogom.

Pedig azt hittem, minden rendben lesz közöttünk. Úgy vágytam rád, ahogy még senkire. Hittem benne, hogy egyszer majd én leszek az, akit keresel. Aztán valahányszor úgy tűnt, végre közelebb kerülünk egymáshoz, te megtorpantál. Mindig. Mintha láthatatlan falat húznál közénk.

Miért?

Régen még kerestem a választ. Ma már nem is tudom, akarom-e megtalálni.

Azt hittem, végre fontos vagyok valakinek. Azt hittem, szeretsz. Azt hittem, minden jobb lesz.

Fáj neked, amikor más lányokkal beszélek… igaz?

Mert nekem is fáj, amikor mással vagy. Amikor másnak nevetsz. Amikor valaki másra nézel úgy, ahogy én szeretném, hogy rám nézz. Tudom, nincs jogom így érezni. Nem vagy az enyém. Talán soha nem is voltál.

De a szívemet ez nem érdekli.

Te vagy az álmom. A szerelmem. Az a gondolat, amely reggel felébreszt, és este nem hagy aludni. Mindenhol téged kereslek, még akkor is, amikor tudom, hogy hiába.

És amikor rád nézek, már nem tudom eldönteni, melyik érzés erősebb.. a szerelem, vagy a fájdalom.

Miért pont téged szeretlek?

Annyi lány lenne mellettem. Annyian adnák meg azt a figyelmet, amit te nem tudsz vagy nem akarsz. Mégis a te tekintetedet keresem. A te hangodra várok. A te üzenetedért nézem újra és újra a telefonomat.

Miért?

Talán erre a kérdésre soha nem kapok választ.

Bárcsak egyetlen pillanatra érezhetnéd azt, amit én érzek. Akkor talán nem lennének többé kétségeid. Akkor talán megértenéd, hogy ez sosem játék volt.

Kedves B…

Nem akarlak elveszíteni.

De lehet, hogy már elkéstem.