👽

Milyen, ha lehozzák a csillagokat.

Miként lehet valakivel megöregedni,

s szép szavakban esküdni, a valójában

bebizonyíthatatlant…

De azt tudom, milyen, utánad inni az üvegből,

milyen előbb takarni be téged, mint magam,

hogy reggel neked kedvedért kávét főzök,

s ha elönt a félelem, első, hogy téged felhívjalak.

Hogy mosolygok, ha sokáig készülsz,

és egyre jobban tetszik, mikor kócos vagy,

amikor a hibáinkat megnevetjük,

…amikor a biztonságot úgy hívod: „két karodban”.

…nem tudom milyen örökké szeretni.

Milyen, ha lehozzák a csillagokat.

Én azt tudom, hogy te vagy az a valami,

ami miatt akarom, hogy a mát kövesse,

mindig egy holnap.

Egy végtelen gondolatjel jön mellettem, ennyi időt kérek, amíg kitalálom, hosszú távon mit lehetne kezdeni velem vagy egy magamfajta emberrel. A fém lassan felmelegszik annyira, hogy a bőrhöz érintve maradandó nyomot hagyjon.

Hogy örökre megjegyezzem ezt a sétát, a kulcsomat végig szorosan a falhoz nyomom. Sosem értettem, a koordináta-rendszert hova kell elképzelni a világűrben. Most ez itt az x tengely, és a mínusz végtelen felé tartok.

Túl közelről látom magam és túl részletesen ahhoz, hogy segítőkész, naiv kívülállóknak higgyek. Új viszonyítási pontokat találtam a sötétség definíciójához, ezért akármit is mondtam eddig, most visszavonom. Egyetlen vízszintes vonallal húzok át mindent.