Spraypainted Heaven

Miért mindig én vagyok:

A keserű cukorka az édességes kosárban?

Az egyetlen csikorgó kerék a városban?

Miért mindig engem állítanak be:

Egy szerencsétlen napon az esőnek?

Egy szomorú dal ihletének?

Miért nem lehetek én:

Az egyetlen édes dolog a kosárban?

A legszebben suhanó autó a városban?

Miért nem neveznek engem:

Szivárványnak egy esős nap után?

Kellemesen csengő dalnak egy forró nyári éjszakán?

Mikor jön már el az én időm?

Mikor nem én vagyok:

A gyűlölt testedet ellepő zsír.

A temetőben az egyetlen hullaszagot árasztó, fakeresztes sír.

Mikor én leszek:

Az önbizalomnövelő szám a mérlegeden.

A legszebben csillogó sírkő márvány a fényben.

Nem szeretnék az életedben megjelenni, mint:

Kettő kopogás szellemidézés után,

Egy vértócsa a fürdőszoba lapján.

Én szeretnék lenni számodra:

A nyugalom egy horror után,

A tartó kéz, nehéz idők során.

Sosem tudhatom, számodra mi is vagyok.

Lehetek:

Az utolsó gombóc a kedvenc fagyidból,

Vagy éppen

Az előkészített antidepresszánsok hada.

Lehetek:

A kedvenc zenéd refrénje, amit telitorokból élvezettel üvöltesz,

Vagy éppen

A legszomorúbb dal, aki veled együtt temeti el az érzelmeidet.

2017. 08. 21.

Sötét. Hideg. Reménytelen. Magányos. Elhidegülés. Bánat. Semmi sem igaz. Nincs értelme.

   Tipikus tinédzser-betegség. Romantikusnak találják ezt. De nézzük egy túlélő szeméből. Lassan 9 éve küzd ezzel.  

   Hogy mégis ilyen egy nap? Felkelsz. Az ébresztő hangosan megszólal, ám nem hallgat el. “Még öt percet” avagy az indok amiért mindig elkésel. Kimászol az ágyból. Azonnal gyógyszer. Miért? Mert ez van felírva. Minden reggel, délelőtt, délben, délután és este bevenni 1 szem Xanaxot. Ha nem érzed magát annyira szörnyűen, elég napi három. Zuhanyzás. Vagyis inkább hívjuk csak inkább “ülés és gondolkozás a kádban”. Mai program? Drogozás? Öngyilkosság? Vagy csak egy séta? Sosem tudni. Eljön az este. Mit tettél délután? Csak úgy voltál. Levegőt vettél.  Huszonhárom óra. Kezdődnek a bajok. Szomorú dalok tengere tölti meg az üres szobát, miközben a toll vagy a ceruza lágyan karcolja a papírt. Itt művészet készül. Saját stílusban. És mi látható a képen? Sosem lehet tudni. Egyik pillanatban még csak arcokat rajzolsz, aztán arra eszmélsz, hogy a lapon mindenhol gyógyszerek, alkohol és felkötött emberek. Az érvágás túl mindennapi. És hogy honnan tudod? Onnan, hogy te magad is csináltad. Nem a lapra vázoltad fel az érzéseidet egy ceruzával,  hanem a karodra es a nyakadra egy pengével. Ez volt a legelső öngyilkossági-kísérleted. Mi volt a második? Ez egyszerű. Kicsit több nyugtatót vettél be, mint kellett volna. A szüleid mentettek meg. Ennyi maradt meg az egészből. Ők úgy tudják, hogy véletlen volt. Nem írtad fel. Nem pipáltad ki. De a valóság? Ennél szörnyűbb.

    Mit rejt ez a sötét vár? Gondolom érdekel. Az úr itt nem más, mint a depresszió. Depresszió, másnéven örök bánat. A fekete lyuk a lelkedben, a hullaszagú aura, a társ, amely visszahúz és nem előre tol, a szív, amely eltörött, a remény ami elszállt. Ez a depresszió. Aki örökké veled marad, aki miatt úgy érzed, minden eltörik amihez hozzáérsz, aki miatt nem érzed magad másnak.

              2017. 08. 10.