4 8 15 16 23 42

A Barebone PC egy kábé 15 éve létező dolog, nem most találták fel

A "Steambox" nem konzol, hanem egy dobozolt pécé - a Phantom és az ezernyi ugyanilyen gép rémlik valaminek?

A fentiek több csapdát is rejtenek, ebből a legfőbb a hardver, ami konstans, vagy egyáltalán nem, vagy csak nehezen upgrade-elhető. A most bemutatott, első Steamboxnak minősített Xi3 Piston is például csak a Xi3-hoz gyártottakat fogadja be ami..

...azt jelenti, hogy a szokásosnál amúgy is jóval drágább barebone alkatrészek még a szokásosnál is drágábbak lesznek. A csúcskategóriás Xi például most 1000 dollár körül fut, egy új konzol általában 399-599 szokott lenni. Ha még a felső határig sikerül is leszorítani, akkor is mérhetetlenül drágább, mint egy ugyanilyen tudású asztali gép

Linux. A Steambox Linux alapú lesz, ami azt jelenti, hogy megközelítőleg sem érhető el a teljes Steam kínálat, és elég nagy az esély rá, hogy a nagyközönség nem Puzzle Questezni és Riskezni akar. Nyílván lesz megoldás (Wine szerű emuláció, anyagilag megtámogatott és leegyszerűsített portolás, vagy sima Windows installációs lehetőség), de még így is egy jelenleg 0,8%-os piacról beszélünk.

Bon Iver: Calgary

Guillemots: Walk the River

Metronomy: Corinne

The Airborne Toxic Event: Half of Something Else

The Wombats: Anti-D

M83: Midnight City

TV On The Radio: Will Do

The Black Keys: Little Black Submarines

Florence and the Machine: Only If For A Night

Bon Iver: Bon Iver

Noel Gallagher: Noel Gallagher's High Flying Birds

Metronomy: the English Riviera

The Wombats: This Modern Glitch

Other Lives: Tamer Animals

The Black Keys: El Camino

Florence and the Machine: Ceremonials

Radical Face: The Roots

The Airborne Toxic Event: All At Once

Vannak azok a bizonyos bútordarabok, akik egy komplett stílusra is rá tudják nyomni a maguk bélyegét. A Grunge-ban ez volt a Nirvana, a triphopban a Massive Attack, a folk rock-ban pedig a '94 óta tevékenykedő, Illionis-i Wilco, akik abban a szerencsés helyzetben voltak mindig is, hogy a tehetség mellé sikert és igazi díjesőt is kaptak. Ezek után persze nem meglepő, hogy a kilencedik albumnál sem kellett a szomszédba menniük és az eddigi sikereikből építkezve továbbra is azt tehetnek, amit akarnak. A The Whole Love esetében ez leginkább a hangzáson érhető tetten: az Art of Almost csendes, lassú indie hangzását szinte kettéhasítja az I Might harsány, Ray Manzareket idéző billentyű-kínzása, a keményebb Beatles korszakra emlékeztető Dawned On Me, a tábortüzes akusztikus gitározáshoz köthető Black Moon, vagy a hurráheppi Born Alone. Naagy váltás vagy palotaforradalom meglepő módon a fél távnál sem érkezik, sőt, a folyamatos tempóváltás, a jobbra-balra kilengő hangzás végigkíséri az album egészét, így még az epikus, 13 perces lezárásra is marad elég szusz. A Wilco igazán nagyot lépni persze ezúttal sem mert, így a The Whole Love sem fog sem forradalmat csinálni, sem új zenekarokat inspirálni, de tisztességesen hozza egy gazdag, most már lassan két évtizedes karrier sikereit és kiugrásait, a maga tizenkét számos, teljesen szerethető és imádható egyszerűségével.

Ha ki kellene nevezni az egyik legjobb évet, amit az indie rock / indie folk magáénak tudhat, akkor 2011 mindenképp az élbolyban lenne - elég csak leírni, hogy kijött az új Bon Iver lemez (amit nevezzünk is ki gyorsan, már most az év albumának!) és már mehetnénk is a lábunkat lógatni. A feltételes mód kötelező, mert időközben kijött a Radical Face trilógia első darabja is és ha hozzávesszük azt, hogy az egész zenekar egyetlen, 24 éves srácból áll, valamint azt a tényt, hogy a The Roots az év egyik legszerethetőbb, legkellemesebb darabja, már építhetjük is az oltárt Ben Coopernek. Persze ezt már megtehettük évekkel ezelőtt is, a számos reklámban hallott Welcome Home után is, de akkor még nem volt biztos, hogy Cooper tényleg maradandót alkotott-e. A Roots után most már inkább az a kérdés: hol a fenében volt eddig? A trilógiának szánt albumcsalád első tagja ugyanis döbbenetes profizmusról árulkodik: ilyen mély hangzású, ennyire tökéletes tempójú, könnyfacsaróan személyes lemezt ugyanis általában sok pénzből, sok emberrel szokás csinálni. A nyarat már bejáró A Pund of Flesh, a lágy dobbal, az akusztikus gitárral és a kórussal rendkívül ügyesen játszó, az egészet egy felejthetetlenül szép és dallamos zongorarészbe toló Black Eyes hatalmas eséllyel indul az év legjobb dala címért, ahogy a későbbi Ghost Towns és a semmiből igazi energiát feltornyosító Kin is. Két név amit ezentúl meg kell jegyezni: Radical Face és Ben Cooper!

Minden idők egyik legjobban összerakott albumától csak lefelé vezethet az út - a Kasabiannál ezt kevesebben tudhatják jól, hiszen az alig két éves The West Rider Pauper Lunatic Asylum végre meghozta azt az igazi, átütő sikert a zenekarnak, amit az előtte lévő lemezek nem tudtak. Tavaly egy a közepesnél is gyengébb, idén pedig az átlagosnál is intenzívabb hazai koncertet adtak, az ember pedig már akkor hallhatta, hogy itt megint jó dolga lesz. A Velociraptor ugyan zsenialitásban és frissességben nem tudja bekötni az elődje cipőfűzőjét, viszont az elejétől a végéig szolgamód ragaszkodik a Kasabian újvonalas hangzásához és stílusjegyeihez: a páros vokálokhoz, a dallamos gitárelemekhez és a dobbal összepárosított háttérhangszerek harmóniájához. Az ütős, hihetetlenül energikus Days Are Forgotten, a kómás tempóból néha kiugró La Fee Verte, az utolsó harmadra rakott, Re-Wired-del kezdődő és a Man of Simple Pleasures-ben kicsúcsosodó ütős gitárkényeztetés hallatán kétség sem férhet hozzá, hogy az alig két évnyi szünet alatt a Kasabian egy dekányit sem veszített az ötleteiből. A feladat ugyan nehéz volt, de nem lehetetlen, hiszen most nem kellett megint zenetörténelmet írniuk (azt megtették két éve) és a szinten tartás is elég lett volna a sikerhez: a Velociraptoron az utóbbiból egészséges mennyiség van. Ha nem tudod, mivel kezdd az őszt, akkor itt van hozzá a tökéletes lemez!

Vannak biztos pontok az ember életében: ha zenéről, pláne a hazai zenei életről van szó, akkor ott van például a Sziget fesztivál és az a keserédes tény, hogy vannak sátrak, amik minden évben úgy szólnak, mint egy léket kapott konzervdoboz, ahol a jó hangzás és a hangerő fordítottan arányos egymással és azok, amiket évről évre mindig sikerül alulméretezni. Amikor a Justice itt járt, már a beharangozáskor egyértelmű volt, hogy a bejutással itt gondok lesznek - a félholtra aszaló meleg, az egymás nyakában álló tömeg és a slendriánul felhajtott sátron való bemászás legalább annyira emlékezetes és kihagyhatatlan élmény volt, mint a Justice első lemeze is. Ha elektronikus zenéről van szó, még mindig elég csak a bor és a sajt hazájába menni - a franciáknál jobban senki se csinálja, de ha a második Justice alapján kellene ítéletet mondani, akkor úgy tűnhet, hogy kopik a zsenialitás. Az Audio, Video, Disco-nál jobban várt lemezt idén csak keveset lehetett találni, márpedig ha ilyen nagyok az elvárások, annak csalódás lesz a vége. Sajnos az is lett, hiszen nem csak, hogy nem kötheti be a Cross cipőfűzőjét, de még csak tánctérre sem lehetne pakolni a kettőt. A Cross alapmű, minden száma megkerülhetetlen klasszikus, egy egységes koncepció egy-egy építőkockája - az ACD a megmaradt malter, a hézagokat ímmel-ámmal kitöltő habarcs, ami csak egy-két ponton tud a Justice-hoz méltó momentumokat hozni, a maradék időt viszont slendriánul összehányt dallamokkal tölti ki. Sikertelenül.