volt-gimis zsebpoéta

ha nem akarsz, ne harcolj, de ha kell, hát lőjj csak kétszer.

ha te ott, akkor én is leszek, de védd magad, hisz hátha

álmaim elhagyatott csarnokát

egy törött szárnyú gondolat.

a szél fújta ide hozzám,

mint egy üzenetet falevélen,

még a saras, hideg tél boltíve alatt.

mostmár a nyár szegélyén járok,

a képzet még vállamon ül,

a fejemet halkan kalapálva fúrja.

szédülök, de már látom, hogy

elmém csupán egy légből kapott,

cigarettafüstös mulatságok alatt rád gondolok,

mint egy emlékre, amely csak az enyém.

udvariaskodásra semmi szükség,

túl messze vagy innen és nem akarlak látni,

mert nem tudnám elviselni, hogy megint elváljak tőled,

még akkor se, ha egymáséi sosem voltunk.

nem látni akarlak, csak rádióközvetítésben hallani,

amint valaki felolvassa a gondolataidat,

hogy ne kelljen hallanom a hangod, ó, a hangod!

hogy tudjak mindent, hiszen téged akarlak,

de nem egészen téged, mert te távoli vagy,

legyél lekezelő és legyél lovagias,

és mosolyogj, mintha nem nyomná

a világnak hét fájdalma vállaidat.

most letegezlek, mintha szabadna,

te úgyis lekezelsz, mintha muszáj lenne.

csak nézlek és már alig hallom a hangod,

de most is hallanám, nem tudnék betelni vele.

én a romantika bús kedvelője,

nem megvívott harcok ékes arca,

csatakos csaták elszenvedője vagyok,

még a szél is rám ragadna.

te viszont a nyugalmam szobra,

mesék és a királyi méltóság netovábbja,

az érzés és az érzéketlenség fogja vagy,

szemeidet város-füst színezte barnára.

te nem mondtad ki soha a nevemet,

én a tiéd százszor egymás után,

csak azért, hogy halljam.

most mintha szabad lenne, letegezlek,

ezüst csilingelés és késlekedő cigarettafüst töltik tele bánattal a világot.

már vanília füstben járok, feledem a régit, nem szürkébe vágynék,

inkább gyere és kísérts!

rád gondolok, és rád vágyom,

nem is kérem, hogy megérts.

minden vonat nélküled megy el,

én némán utazom, kínos a zaj.

és nem kérem azt, hogy megérts,

ne kelj fel. befogad a tengermoraj.

ennél magányosabb csak

egy tömegben lehetnék,

éjszaka az utcán, vagy bárhol máshol.

mert rád gondolok, rád vágyom,

így megnyugtathat a tudat, hogy nem vált belőlem gyáva vagy köpönyegforgató.

hol kell keresni a válaszokat? az árva virágok és a könyvek lapjai nem segítenek,

lettem földönfutó, ember lánya.

és ez a férfi most rokon lélek, hisz

otthonunk egyazon csillag két ragyogó ága.

neki is hiányzik a végtelen,

szemében a kozmosz csillan fel,

de az éteri port cigarettafüstre cserélte le,

magát édesnek, mert nincs rá

szüksége. a hársfák és az én ép elmém

dohánnyal, füsttel járják a táncát

a tűzbe fúló szikrának,

halálpálcám a szám szélén lóg,

hamu esik feslett cipőmre.

az ősz alkonyán sem a tél ég bennem,

ősz hajszálak, varjú szárnyak csapkodják a vállamat.

dohányfüstös álmok kísérnek végig a nyáron s az őszön, itt-ott feltűnik egy alak,

ha elképzeli, már elvetette a kockát.

ő az árnyék, a bajkeverő, a csattanó,