The_storm_is_my- escape

Úgy tartják, hogy bele nézni a tükörbe a világ legegyszerűbb cselekedete.

Mindenki megteszi egy nap legalább egyszer. Reggel készülődés közben, ki suliba ki munkába indulás előtt bele-bele pillanat egyszer- egyszer.

Aztán lennék én. Ha belenézek a tükörbe nem csak magam látom. Nem csak egy röpke másodpercre kukkantom meg magam, hogy jól áll-e a hajam, vagy éppen a sminkem rendbe tegyem. Nem.

Ha bele nézek a tükörbe, felfedezem a testemen elterülő apró, talán más szemével nem látható hibáimat veszem célul. A szemem alatt éktelenkedő karikákat, ami napról napra már-már megszokottan helyezkedik el szemem alatt. A beesett arcom sápadtan néz vissza rám. Mintha életért könyörögne. Ha bele nézek a tükörbe, látom bőröm apró hibáit, látom azokat a felesleges kilókat amik napról napra rondítják így is keserves testem.

Észre veszem a kezem, a lábam, a testem. A hasam, ami sosem lesz lapos, a lábaim amik sosem lesznek olyan kecsesek mint a szép lányoké.

Nem magam látom a tükörbe hanem a hibáimat.

Ha bele nézek a tükörbe, észreveszem azokat a helyeket amelyek egykor sebesek voltak, ma már nincs ott, egyetlen apró heg nem árulkodik, az elmém mégis hangosan üvölt és jelez, hogy egykor bizony ott voltak.

Látom a karom, amellyen megannyi vágásnak a nyoma hagyott ott egy darabot. Minden ott hagyott heg egy emlék, egy fájdalmas jelzés, hogy megakartam szabadulni az életemtől.

Máskor meg záporként

Hullanak könnyeim érted

Persze..