Én előtted nem is voltam,

aki voltam, nem én voltam,

nem is élve, hanem holtan,

önmagamból kifordultan.

Mint a boltív angyalszárnya,

úgy hajoltunk mi egymásra,

terhünk tesszük csak egymásra,

vállam terhed nyugovása.

Vérem-véred egy keringés,

én a vászon, te a hímzés,

keringeti véred vérem,

vérem helyett vértestvérem.

Ha moccanok, megsebezlek,

úgy szorítasz, lélegezzek,

egyet moccansz, megsebezhet,

ha lehelsz, belélegezlek.

Mint a boltív angyalszárnya,

úgy hajoltunk mi egymásra,

repülésre, maradásra,

talpig öröklétbe ásva.

Ruhának Rád adom magam,

Létezésembe mártalak,

Akár a tenger a partokat...

Matass korallok, tengeri sünök közt,

Ne rémülj, ha itt-ott nyálkás polipok tekeregnek.

Hogy engem megláss, kergetőzz velem végtelen

Vadonban, sosem tudod, melyik fa mögé kushadtam be, 

Úgy tűnik, hogy eltűntem, ott leslek szívdobogva.

Hogy engem megérts, polcodon szótárok álljanak

Minden élő és holt nyelvből, minden kitalált nyelvből,

Minden szavamat értsd második, harmadik, negyedik jelentésben.

Hogy engem megölelj, próbálj előbb zuhatagot

Átkarolni, mely csonttalan, és mindig kisiklik

Abroncsaidból, próbálj csúszós halat elkapni kézzel.

Hogy engem megtarts, ingemet szegezd a székhez

Ezer aprószöggel, hajam minden szálát kötözd ki,

Féltéssel, aggódással, figyelemmel, játékkal, szenvedéllyel.

Hogy velem egyesülj, rombold le mérgező közönyöm,

Sziklákat gördíts félre, toppanj a belső várkastélyba,

Ahol magzatpózban egy kisgyermek hever, bújj hozzá, én vagyok.

Metszéspontja, lám, így vagyok,

Pincém tetejére kifekszem,

Belém csobbannak csillagok.