#wmoc

Van valami ősi, ösztönös élmény a tájfutásban. Amikor megpillantom a narancssárga-fehér bóját, az olyan érzés, mint ami a szavannán rohangáló ősünket tölthette el, amikor megpillantotta a bokor alatt a sebzett antilopot.

Egyszerre intellektuális és nyers sport. Agyalok az optimális útvonalon, mennyi domb, mennyi kerülő, mennyire futható a rét, aztán áttörök a bozóton a galagonyabokrok között, büszkén tűrve a tüskéit.

Ezt szeretem benne akkor is, ha eddig kevés sikerélményt adott. Néhány éve kezdtem tájfutni. Az eddigi legkompetitívebb eredményem, hogy egy középtávú OB-n a mezőny első felével az A-döntőbe jutottam. (Amit aztán jól elszúrtam.) Na jó, meg egy budapesti éjszakai bajnokság 5. hely, de ott nem nagyon volt mezőny.

Amikor januárban megtudtam, hogy Magyarországon lesz a szenior VB, elhatároztam, hogy ez lesz az idei célversenyem. Úgyis éppen köldöknéző fázisban voltam, hogy mit akarok én a futástól. Az ultratávokhoz szükséges időt nem tudom edzéskor beletenni, úgy meg minek? Gabival elkezdtünk rövidebb és gyorsabb terepeket tervezni, ami adott sikerélményt, de azért annyira nem izgalmas. (Mondjuk egy Börzsöny Trail annyira sokféle és kemény, hogy azt bármikor elfogadom kihívásnak.)

Szóval legyen tájfutás! Gabi ehhez hangolta az edzéstervet, én meg igyekeztem minél több térképes edzésre vagy versenyre elmenni. (Külön technikai edzést nem végeztem, aminek meg is lesz még a böjtje.)

A szenior VB három versenyszámból áll: sprint, közép- és hosszútáv. Mind a három más egy kicsit. A sprint városi terepen zajlik, nem annyira a térképolvasásról és téjékozódásról szól, mint a gyors döntésekről és a robbanékony futásról. A másik kettő erdei terepen, ahol azt is meg kell állapítanod, hogy hol vagy és hogy hova mész. Középtávon jobban el vannak rejtve a pontok, inkább szól a pontos tájékozódásról. A hosszútáv fő feladata a jó útvonalválasztás, meg persze a kitartó futás.

A verseny selejtezőkkel és terepbemutatókkal együtt nyolc napig tart, ebből öt versenynap. Ez külön kihívásnak ígérkezett, hogyan nyújtsak minden nap maximális teljesítményt majd pihenjem ki magam a következő napra. Egész hétre leköltöztem Csákvárra, ahol az evésen, alváson, versenyzésen, nyújtáson és pihenésen kívül az égvilágon semmi dolgom nem volt. Nem vittem számítógépet, könyvet is alig olvastam.

Pénteken terepbemutató Fehérváron. Jó hangulat, mindenütt tájfutók keringenek. Ismerkedünk a térképpel és a várossal.

Szombaton sprint selejtező a "Bregyóban." Jólesett, hogy Zsóka kijött szurkolni. Próbáltam átadni, hogy mi is ez az egész sport, majd bemelegíteni és ráhangolódni. Szép pálya volt, csatornákkal, hidakkal, a kedvünkért megnyitott óvodaudvarral. Nem vétettem komolyabb hibát, de úgy éreztem, nem toltam 100%-on. Meleg volt, és nem bíztam eléggé magamban. A 42. helyen végeztem a 72-ből, 40 másodperccel maradtam le az A döntőről. (Sprinten 72-en, erdein 77-en voltunk a 45-ös korosztályban, ilyenkor elfelezik a mezőnyt a döntőre. Hogy ne szomorkodjon, a második fele is fut B döntőt.)

A befutót nézegetve jöttem rá, hogy mindenkinek a rajtszámára van írva az életkora. Szuper volt látni 75-80-as futókat sprintelni a befutón.

Este egy sör mellett átgondoltam, mit kéne másképp csinálni. Le is írtam a füzetembe a másnapi tervet. Innentől ez lett a rutin, korsó Pilsner, vacsora, tervezés.

Reggelre hoztam a bemelegítést, hogy ne melegedjek ki fölöslegesen a verseny előtt. Még Csákváron letoltam 3km kocogást, egy adag gimnasztikát meg 5 repülőt. Utána zuhany és friss futóruha, hogy mégse izzadtan menjek versenyezni.

A belvárosi döntő sokkal jobban sikerült. Toltam, ahogy tudtam, nem paráztam azon, hogy megy, éreztem, hogy jól. Volt 1-2 átmenet, ahol bizonytalanabb voltam az útvonalban, de a futás kompenzálta. Harmadik helyen értem be, ami összesítésben 33. helyet jelent. Az A döntőben ugyanis elég sokan nem fejezték be a pályát, vagy kihagytak egy pontot, ami kizárással jár.

Hétfőn pihenőnap pákozdi terepbemutatóval. Gödrös, ligetes terep, az egyik pontot nagyon sokáig keresem. Meg vénán szúrom magam egy szedertüskével. "Mi ez a meleg, ami a lábamon folyik? Ja, a vérem." Szerencsére hamar elállt, a tetanusz-oltásom meg még érvényes.

Másnap erdei selejtező. Zavar az első pontra ejtett hibám, de összességében jól megyek. Inkább hosszútáv mint rövid-, szeretem is ezért. Amikor beérek, lefekszem a sátramba, és nem tudok felkelni. Görcsöl mind a két lábam, és sírni szeretnék. A frusztrációtól, hogy hibáztam, hogy fáj a lábam, hogy ennyit bír a testem. De ugyanekkor elönt egy büszkeség is, hogy ezek szerint nem fogtam vissza magam. 48. lettem a 77-ből, ami megfelel a várakozásomnak, hogy a második harmadban végezzek. Korsó Pilsner, ebéd, alvás, vacsora, tervezés.

A középtávra nem készültem külön tervvel, pedig lehet, hogy kellett volna, mert nagyon technikás terep. Nagyon nyugodtam negyek ki a rajtba, 70 körüli a pulzusom, van vizem, a pólómat is hűtöm. De annyit hibázok, hogy a nyugalom és a futótudás semmit sem ér. Az öt hibámból (12 pontra) négy teljesen amatőr. Az egyik pont objektíve rohadt nehéz, csak hát akkor úgy kellett volna nekimenni.

A terep persze gyönyörű. A pontot megtalálni akkor is jó érzés, ha tudom, hogy a versenyem már nem értékelhető. A végén futok, mint az állat, de még ki se melegszem rendesen. A 22. helyen érek be (összesítésben 58.), utánam már csak hibázók és egyéb diszkvalifikáltak. Tudtam, hogy a középtáv nem az én számom, de azért egy pofonnak érzem ezt.

Másnap újra pihenőnap és terepbemutató a hosszútáv döntőjére. Jól teszem, hogy kimegyek, mert szuperül tájékozódom (mondjuk nem futva), és ez helyrebillenti az önbizalmamat. Az új tervem, hogy számba veszem a kockázati tényezőket, és kockázatos átmenet esetén már előre, az eltévedés előtt készülök B-tervvel. Ezt gyakorlom a terepbemutatón is.

A hosszútávú döntőn viszont nem alkalmazom rendesen. Az első pontra hibázok több mint 20 percet. Szar érzés az erdőben keringeni, érezni, hogy ketyeg az óra, pont meg sehol. (Rossz volt az A-terv, a B-tervet meg nem pontosan hajtottam végre.)

Viszont amint megvan, el tudom engedni, és menni tovább. A következő szép hosszú átmenet, az ilyeneket szeretem. Nincs idő és lehetőség a múlton rágódni, mert nagyon fókuszálni kell. Nemsokára van visszefele is egy hosszú átmenet, ott rossz útvonalat választottam.

Már persze nem nagyon van objektíve jó és rossz útvonal, ez mindig egyéni. Olyat választottam, ami nekem szenvedés, miközben a másikon gyorsabb lettem volna és élveztem volna. Ez még jobban megnyomja a hangulatom, innentől csak szépítésért futok. Jön utána egy szuperül végrehajtott átmenet, meg futni is tudok rendesen, tehát alapvetően jó érzésekkel érek célba a 13. helyen (összesített 47.).

Mi a verseny mérlege számomra? Sprintben a mezőny első felében végeztem, hosszútávon a második harmadban, középtávról meg ne beszéljünk! Büszke vagyok, hogy végigcsináltam. Nem diszkóztam, és letoltam öt nap versenytempós futást egy héten. A Strava is elég rendesen felhúzza a fitnesz-szintemet a hét végére, most kéne még párat versenyezni!

Sokat agyaltam középtávos tájékozódási hibáimon, meg is van a stratégia: kockázati tényező esetén (pl. hosszú iránymenet, harántolás) B-tervet is kell készítenem, és hiba esetén keringés helyett egyből végrehajtanom.

Na, ezt az első ponttal kidobhatom a kukába.

Az a baj, hogy túl közel van az egyes pont, ezért komoly tervezés nélkül indulok meg, menet közben próbálom az A- és a B-tervet is kitatálni, mert azért azt látom, hogy ez necces lesz. (Ez egy tipikus kezdő hiba, az egyes pontra megindulni, mintegy "elfutni' az elejét.)

A kerítés K sarkától próbálok iránymenetben támadni, 200 méter, ami már ilyen nehezen belátható erdőben, lejtőn, eleve heroikus vállalás. Pláne, hogy a valóságban 300-350 méter, csak valahogy nem sikerült jól levennem a távolságot a térképről. Bosszant, hogy nincs meg, de jön a B-terv, a kerítés ÉNY sarkától támadni. (Egyébként eleve ezt kellett volna választani, gyalogút is vezet oda majdnem végig.) Csak éppen türelmetlenségemben nem követem végig a kerítést, csak szemre ("az ott a sarok"). Újabb sikertelen keresés után most már tényleg megkeresem az ÉNY sarkot, és onnan megtalálom a pontot is. Nem lenne szabad az órámra néznem, de 21 percnél jár, és még ez csak az első pont.

A 2-es átmenet kifejezetten jó, futós, energiám is van. Egy kicsit bénázok, hogy melyik gerincet keresem, de nem vészes.

A 3-as, 4-es egyértelmű. A hármasra lehetett volna harántolni, de én itt még tudom magamról, hogy gyűlölöm a harántolást, ezért inkább kerülök.

Az 5-ös átmenet szép útvonalválasztási feladat. Nem akarok fölfele kerülni, mert föl kell mászni, zöldön is át kéne menni, ezért maradok lenn, a bánya szélénél. Ahol mit kell csinálni? Harántolni 1km-t a meredek domboldalon, egyes zöldben. What was I thinking? Sebaj, ha vége, lehet futni egész sokat úton.

Mai fejjel a lila útvonalat választanám, igaz, az elején sok mászás, de majdnem végig úton futás, ami nekem kifejezetten jól megy.

Az 5-6 átmenetre kifejezetten büszke vagyok, itt megtérül a kockázatkezelés. Fun lesz megtalálni a sok hasonló gödör között azt, amelyikben a pont van. De három kisebb iránymenetből jól összerakom: 100m a nagy gödörig, onnan 100 a jellegfáig, onnan 50 a gödörig.

Ezután semmi különös. A 8-as túlságosan biztonsági üzemmódban megyek, mert vizet is akarok tölteni. De erő maradt, futom a felfelét is, a befutót meg sprintelem.

13. hely a 23 indulóból. Az első nagy hibához képest egész jó. A szakaszokat nézve látszik, hogyan jöttem fel az 1-es pont után az utolsó helyről pontról pontra. Ha még egy kört kellett volna menni, ledolgozom a hátrányom.

Nehéz terep lesz, lejtős, ligetes domboldal, ahol pontosan kell tudnod, hogy melyik völgyben, milyen magasan, melyik bozótcsoport mögött vagy.

Ehhez a várakozáshoz képest is botrányosan sokat hibázok. A 2-es pontra túl magabiztos támadást választok, nem is lesz meg. Ekkor kezdődik a körbe keringés, aminek egy sűrű erdőben nem sok értelme van. Végül domborzat alapján megtalálom, de nagyon sok időt elvesztegetek itt.

Aztán néhány nagyon szép, futós átmenet, lehet menni kb iránymenettel ("running on the needle"), a 4-5-6-os pontokat kifejezetten jól fogom.

Visszafele hasonló kb iránymenettel jövök a 7-esre, és megtapasztalom ennek a nagy kockázatát: nem tudom hogy a ponttól fölfele vagy lefele vagyok. (Ilyenkor direkt mellé kell menni, de akkor ezt nem gondoltam végig.) Elindulok lefele, benézek néhány hasonló völgybe, mire rájövök, hogy fölfele kellett volna indulni.

A 8-asnál nagyon hasonló hiba, csak ott a bozótban törtetek egy csomót vagy 100m-rel a pont fölött.

A 9-esnél a növényzetre próbálok hagyatkozni, erdőbe nyúló tisztás-sáv, de ahol én keringek, az még nem erdő, csak egy ligetesnek jelölt rész. Ezután kezdek csak a domborzatra is figyelni, hogy a nyereg túlsó, DK oldalán van a pont, meg is lesz.

A legdurvább a 10-es, pedig ezt előre látom, hogy nehéz lesz megfogni. Nincs közeli határozott támadópont, nagyon pontosan kell irányba menni és lépést számolni. Egy völggyel korábban kezdem keresni, pedig ezek a bozótos völgyek elég jellegzetesek, a Strava műholdképén is jól látszanak.

Innentől reménytelen keringés kezdődik, míg végül egy távoli magasleshez be tudom tájolni magam, hogy jóval följebb vagyok mint kéne. Fentről a növényzetet is jobban látom, meg is lesz a pont.

Ezzel az öt nagy hibával reménytelenül sokáig voltam a pályán, az utolsó szabályos teljesítő vagyok. De boldog teljesítő.

Vértesi terep. Egy jó hosszú átmenettel indítunk, futok lendületesen. Ismerem az 1-es pont völgyeit, amikor legutóbb itt volt verseny, eltévesztettem a sok párhuzamos völgy között, és kerimbókázhattam ide-oda. Ezt elkerülendő kész a terv: fentről a kerítéstől támadok, 100% pontossággal. Nem sokkal a kerítés előtt megelőz egy 45-ös orosz. (A korcsoport rá van írva a rajtszámra, ami így azt is jelzi, hogy kivel futok azonos pályát.) Ő irányba megy, nem biztonsági játékot játszik. Gondolom, elfutok vele, ami akkor jó ötletnek tűnt. Lemaradtam, és kerimbókázhattam a sok párhuzamos völgy között, mire meglett a pont.

A többi átmenet mind szépen, pontosan. Amikor beérek, úgy érzem, kimaxoltam. Mindenemből dől a víz, görcsöl mind a két lábam. 48. hely a 77-ből, irány a B döntő. Az első pontra vétett hibámat okolom, de a többi átmeneten se végeztem a mezőny első felében.