#utophia

via Utophia

via Utophia

via Utophia

via Utophia 

via Utophia

Heves zivatar tépázta a mohával borított sziklákat, a villámok csapkodtak, az erős szél apró jégdarabokat vágott hozzánk, csípték a bőrünket, mintha parázsból lennének. A tomboló zuhataggá duzzadt hegyi patak őrjöngve ömlött egyik kanyarból a másikba, a hullámok millió apró vízcseppre reccsentek a sziklák oldalán. Valahol a hegygerinc alatt ázott macskák módjára húztuk meg magunkat a kövek között. Szembe velünk az ár alábukott a sziklának, vékony, természetes hidat képezve. Az év bármely szakaszában könnyűszerrel átugrándozhattunk volna, de most a hasadék nem tudta benyelni a rengeteg vizet, újabb és újabb víztömeg ostromolta a hidat, ahol át kellett mennünk. Muszáj volt, felettünk a szirtet már repedések borították, percek kérdése volt, hogy a nyakunkba szakadjon egy egész hegy. Monica gondterhelt tekintete a híd és a hegyek között cikázott, aztán találkozott Megan pillantásával.- Muszáj. - Akkor - Monica Amberhez fordult - Ha nem akarjuk a kövek alatt végezni, át kell rohannunk azon az átkozott hídon. Nem várhatjuk meg a vihar végét. - Mindenki higgadjon le - Amy tölcsért formált a szája elé, kissé lábujjhegyre állt. A többiek egy kupacban, idegesen morogtak és mocorogtak a meredek lejtőn, Amber éles rikkantására azonban mind elhallgattak. - Át kell rohannunk a túloldalra. Vagy ez, vagy... - egyik kezét elvéve a szája elől felmutatott a repedésekre - Veszettül vigyázzon mindenki! Megcsúsztam a mohás kövön, fájdalmasan felszisszentem és a sajgó bal bokám után kaptam. Még mindig nem jött helyre. - Menni fog? - kérdezte a mellettem álló Adele. - Persze - vágtam rá - semmi bajom. Amy hangosan visszaszámolt, aztán újabbat kurjantott, mire az ázott-fázott csapat futásnak eredt a víz felé. Megan gazella módjára szökdécselt az élen, mögötte Monica igyekezett nagyjából az ő nyomában haladni. Megan megtorpant a part peremén, ahogy egy hatalmas hullám átcsapott a hídon. Megvárta, míg a víz nagy része eltűnik az útjából, és újra nekiiramodott. Számoltam a lányokat. Kettő...Három... Nyolc, kilenc... A fele banda már a túloldalon van. Összeszorított fogakkal dobbantottam a kőre. Szorosan mögöttem Emily zárta a sort. Mindenki megvan. Balra fordítottam a fejem. Elkerekedett a szemem a kékség láttán. Épp újabb lépésre emeltem volna a lábam, de félúton valahogy megfagyott a mozdulat. Mély levegőt vettem, aztán megfordultam, Emily felé. Egyik kezemmel a vállát kaptam el, a másikkal a kapucniját, majd erőteljes, széles mozdulattal egy nagyot löktem rajta. A levegőben maradt a kezem, lefelé néztem a bakancsom orrára. Összeszorítottam a fogam. Hideg acélkésként éreztem a nyakamba zuhanni a vizet, egy pillanat múlva már mindenhol ott volt a szúrós, hideg jég és víz, nem tudtam mozdulni tőle. Magával rántott, egyenesen le, a fagyos, sötétkék semmibe. Kemény volt a víz, ahogy közrefogta az arcom, a kezem. Az áradat egyenesen egy sziklafalnak csapott, onnan egy gyors örvény pörgött velem egyre lejjebb. Nem láttam már a fényt. Itt a víz megnyugodott, lassabban húzott lefelé... egészen mélyre. Ez talán egy tengerszem lehet. Szép időben. Szép időben én is csodálom a tengerszemeket. Pici tűszúrásokat éreztem az ujjbegyeimben. Pont egy tengerszemben...? Megpróbáltam megmozgatni az ujjaim, de nem engedelmeskedtek. Összerándultam, mikor valami a csuklómba mart. Rettenetesen fájt. Aztán a karomat is elkapta, húzott felfelé. Valaminek az éles fogai... Nem, ezek ujjak. Hosszú, csontos ujjak. Ha ég nem haltam meg akkor valószínűleg azt érzem, ahogy Emily próbál felcincálni a felszínre. Valami erős, égetően forró dolog megmozdult a keresztcsontom alatt. Felpattantak a szemeim, kinyitottam a szám és kézzel-lábbal kezdtem kapálódzni. Hamar megtaláltam Emily vállait és belekapaszkodtam, amíg ő kitartóan rúgta a vizet, közeledve a felszínhez. Kitörtünk a fagyos vízből. Félig fuldokolva, köhögve próbáltam megtölteni a tüdőm levegővel. Még mindig nem láttam semmit. Emily kiabált valamit, amit nem értettem, aztán talajt éreztem a lábam alatt. Továbbra is Emilybe kapaszkodtam, a víz már csak a hasunkig ért, egy újabb hullám még messzebbre taszított minket, de nem vert le a lábunkról. Reszketve, botladozva másztam fel a kavicsos parton, pár méterrel feljebb egyszerűen összeestem. Rázott a hideg. A jobb oldalam jobban sajgott, mint valaha, már nem tudtam mozgatni a jobb karom. Zihálva mélyre szívtam a levegőt. Emily odakuporodott a hátamhoz, szintén vacogva mondott valamit, amit megint csak nem értettem. Eltelt egy perc, kettő. Hallottam a hangjainkat. Felismertem Megan futóléptét. Ismerős káromkodások. Kinyitottam a szemem. - Jól vagyok - formáltam a számmal, de nem jött ki hang a torkomon. Abbie nézett le rám, arcán kétségbeesés és aggodalom furcsa keveréke. - Jól vagyok - ismételtem. - Azért összeraklak, ha nem gond - Abbie óvatos mozdulatokkal hanyatt fektetett és sebesen munkálkodni kezdett, hogy felépítsen a romjaimból. Monica megkönnyebbülve rogyott le Emily mellé és megveregette a hátát. - Él. - Érzed? Emily kérdése hozzám szólt. Összeszorítottam a szemem és az állkapcsom is, aztán csak helyeslően hümmögtem.