#tremblewithfear

„Ne, kérlek!”-sipákoltam.

„Fogd már be, megfájdul tőled a fejem.”-nézett rám szúrós szemekkel.

Nem akartam elhinni, hogy ezt komolyan gondolta. Éppen meg akar erőszakolni – mert nyilván nem süteményt sütni ugrott rám – és azt kéri, hogy fogjam be a számat, és adjam át magamat neki.

A srác nyilván nem százas, ezt már bebizonyította nekem. Erőszakos, vad, és úgy viselkedik, ha nem kap meg valamit, mint akár egy három éves kisfiú. Pár órája ismerem, ami túlzás, mert még a nevét sem volt hajlandó elárulni. Egy könnyed perverz és gusztustalan válasszal kitért alóla, és nem is feszegettem tovább a témát inkább.

„Engedj el!”-üvöltöztem, amikor keze a pólóm szegélyéhez ért.

A telefonja végszóra csörögni kezdett, ajkaim közül pedig egy megkönnyebbült sóhaj bukott ki. Hallottam, ahogyan felmordult, majd leszállt rólam, és egészen az éjjeli szekrényéig ballagott el. Felemelte a telefont, majd füléhez emelte. Szemeit nem vette le rólam, ajkait megnyalta, és nem úgy tűnt, mint aki összepontosít arra, amiről a telefonban ugatnak neki.

Úgy viselkedett, mint amikor a 13 éves kiskamaszt felhívja a nagypapája megkérdezni, hogy hogy van, minden okés-e. Persze nem bunkó vele, meghallgatja, de nem igazán érdekli a mondandója.

Én soha nem tettem ezt vele.

Őszintén, nem is ismertem a nagyapámat, de tudom, hogy nem viselkedtem volna így. Meghallgattam volna mondandóját, ráadásul érdeklődéssel.

„Mi?”-szólt bele a telefonba hirtelen a göndör.

Arcán meglepődöttség szikrázott, majd kisétált a szobából.

Felálltam, majd kinéztem az ajtón, valami mozgás után kutatva, de minden lapult. Kisiettem, majd ahogyan halkan a bejárati ajtó felé ólálkodtam, kicsit körbenéztem a házban.

Ízlésesen volt berendezve, látszott, hogy valóban lakták. A bútorok tiszták voltak, a kanapén a párna szépen volt elhelyezve, de egy ponton gyűrött volt, gondolom nemrég ült ott a göndör.

Képek díszítették a falakat, és megakadt a szemem egy régi festményen. Három ember szerepelt rajta: egy magas, komor, hideg tekintetű férfi, mellette a – gondolom – felesége, kinek szemei könyörgőek voltak. Köztük egy kisfiú helyezkedett el, s be kell vallanom, kirázott a hideg a festmény láttán.  A fiatal gyermek emlékeztetett valakire, de nem tudtam volna megmondani, kire.

Megráztam a fejemet, majd az ajtó felé vettem az irányt.

„Mész valahová?”-hallottam egy rekedtes hangot mögülem.

Szemeimet szorosan összeszorítottam, főleg, mikor két kezet éreztem a derekamon. Erősen megfordított az illető, s mikor megláttam a göndör fürtöket, esküszöm, remegni kezdtem a félelemtől.

Nem nézett ki rosszul, ezt azért be kell ismerni, de a tudat, hogy megvett engem, a saját barátaimtól, eléggé nevetségesen és szánalmasan hangzott.

Úgy viselkedett velem, mintha évek óta vele élnék, pedig maximum három órája lehetek vele.

Három kínos, és hosszú órája.

 „É-én csak a m-mosdót kerestem.”-hazudtam gyorsan valami őrültséget.

„Az ajtón kívül?”-húzta fel a szemöldökét.

Arcom azonnal lángba borult, mire a göndör jóízűen felnevetett.

„Tudod, szeretem, ha az emberek tisztelnek”-komorodott el.-„Nem tűröm, hogy a tiltásom ellenére próbáltad másodjára is elhagyni a házat. Azt hiszem, le kell tisztáznunk pár fontos szabályt, és ha ezeket betartod, akkor minden okés lesz.”-tűrt ki egy tincset az arcomból.

Megforgattam a szemeimet, mire erősen a falhoz vágott engem. Szorosan elém lépett, csípőjét nekem nyomta meggátolva a menekülésemet. Mocorogtam, és próbáltam rugdosni, mire egy gúnyos kacaj szakadt fel torkából. Haragosan rápillantottam, majd kezemmel püfölni kezdtem, hátha elenged.

Türelmét kezdte elveszteni, csuklómat hirtelen mozdulattal megragadta.

„Első szabály”-sziszegte.-„Nem üthetsz meg. Második szabály, nem ellenkezhetsz.”-ajkaira öntelt vigyor ült ki.-„És nem beszélhetsz az ellenkező nemből senkivel”-emelte ki az utolsó szót.

Megforgattam a szemeimet az idióta szabályain.

„Ne pimaszkodj”

„Nem volt a szabályok között”-rántottam vállat.

„Tetszik a harciasságod.”-nyalta meg ajkait, mire kinyújtottam a nyelvemet.-„Ezt ne csináld még egyszer, vagy jobb dologra fogod használni.”-célzott előző tettemre.

Szemöldökömet felhúztam, majd ismét megpróbáltam kiszabadulni.

„Ne erőlködj”-nevetett.

„Pisilnem kell”-hadartam gyorsan a hazugságot.

Felnevetett, majd elengedett csípője fogságából. Felrohantam az emeletre, de megtántorodtam a sok ajtó láttán.

Melyik a fürdő?

Mindbe benyitottam egy résnyire, de természetesen a legutolsó szoba volt az, amire szükségem lett volna. Beléptem az ajtón, s megkönnyebbültem, hogy van zár az ajtón, így könnyen ki tudom csukni a göndört. Mellesleg, még mindig nem tudom a nevét.

Rémlik valami, mintha hallottam már volna, esetleg elárulta már, bár nem vagyok benne biztos. Ha így történt, nyilván a kloroform hatása miatt minden kiesett.

De még is, kétlem, hogy elárulta. Hiszen akkor elmehetek a rendőrségre felnyomni őt, és az idióta barátaimat emberárusítás miatt. Kétlem, hogy ez a hivatalos neve, de nem vagyok benne a jogi dolgokban, sőt, semmit nem tudok a hivatalos bonyodalmakról.

Az ajtót bezártam, – természetesen kulcsra – így kissé megnyugodtam.

Fel-alá járkáltam a kis szobában, ami nem is volt olyan apró. Két ajtó volt, de csak az egyiken volt zár.

Basszus.

„Jade?”-kopogott a göndör az ajtón.

Szemeim kitágultak, de szerencsémre még a csukott ajtón jelezte ittlétét.

Idegesen fújtattam, majd valami kijutás után kutattam szememmel.

Nem hiszem el.

Tekintetem megakadt egy ablakon.

Túl veszélyes.

Az agyam a dolog hátulütőjét mormolta, de ha jobban belegondoltam, nincs mit vesztenem. Maximum kitöröm a nyakamat, de kit zavarna? Senkim sincs, akit érdekelnék.

Szemeim megteltek könnyel a gondolatra, hogy teljesen magányos farkas vagyok.

„Jade? Nyisd ki az ajtót”-nyomogatta a kilincset lefele.

Elindultam az ablak fele, majd felsóhajtottam, és kinyitottam, ami hangos kattanással jelezte ezt.

„Jade!”-kiabálta göndör, majd az ajtót kezdte feszegetni.

Hallottam, ahogy párszor megpróbálta betörni hatalmas alakjával, de szerencsére sikertelenül. A dübörgés abbamaradt, mire kissé megnyugodtam, de nem túl sokáig voltam ilyen lelki állapotban.

A másik ajtó hirtelen kivágódott.

A göndör férfi idegesen vizslatott tekintetével. Lihegett a dühtől, ahogyan engem nézett.

„Miért vagy az ablakban?”-kérdezte nyersen.

Szinte már remegett a stressztől, én pedig lefagytam a párkányon ücsörögve, nem bírtam megmozdulni a félelemtől.

Tudtam, hogy a göndör nem az a kivételezős fajta, már az első napon sem. Pedig csak pár órája hallottam róla, mintha már ismerném. Nem túl bonyolult személyiség, egy kis kontrollálatlan dühvel fűszerezve.

„Nem volt a szabályok között, hogy nem szökhetek el”-húztam a számat reménykedve, hátha ennek hallatán megenyhül kissé.

De nem.

Egyre dühösebb lett, majd egy hirtelen mozdulattal berántott a fürdőbe.

Wtf ur so pretty it actually hurts me!!!