Tornabarakony -> Rakacaszend -> Felsővadász -> Abaújszolnok -> Baktakék: 31,7 km

Ma nagyon ráérősen csak fél 8 után startoltunk, de könnyen voltunk, hiszen Barakonyból indultunk, és Edittel le volt beszélve, hogy eljön értünk Baktakékre. Reggelire kaptunk cukkinis rántottát, libatepertőt, házi lekvárt, pirítóst... Igazi urizálás volt, a megszokott zab-chia kombó helyett.

Nem tartogatott a táv túl sok izgalmat, a Cserháthoz hasonló dimbes-dombos tájak, szántóföldek és erdőfoltok tarkították az utat. A szántóföldeknek határozottan jobban áll a tavasz vagy a nyár, így “holtan” nem nyújtanak túl felemelő látványt. És rengeteg-rengeteg őzláb gomba erre is. (Fun fact: az egyik őzláb gombás réten, ahol megálltunk enni, egy valódi őzlábat is találtunk. Ironikus.)

Első állomás a szomszédos Rakacaszend volt, ahol a boltnál két bácsi szintén készségesen mutatta, hol találjuk a pecsétet. A boltnak amúgy nyitva kellett volna lennie, ők is azért várakoztak. De ez megszokott erre, hogy a nyitvatartási idő, mint olyan, csupán egy irányvonal. 

Olyan érdekes, hogy errefelé (a csereháti kis falvakban) milyen sokan megálltak egy pillanatra a találkozásunkkor, megkérdezték honnan, merre... Rövid kis általános érdeklődés, de mégis olyan szokatlan volt.

Az útba ejtett kis falvakban nem volt sok látnivaló, leginkább a templomok, így abból extrém sokat megörökítettünk. Itt látható a rakacaszendi görög katolikus:

De még volt itt református is, csak sajnos valahogy eltéveszthettük az utat, így nem jutottunk közel, pedig annak kettős tornya van, ami rettenetesen ritka idehaza.

Következő állomás: Irota. Itt az Istenszülő oltalma görög katolikus templom, és főleg a hozzá vezető kis lugas-szerű út érdemelt fotót:

Irota neve amúgy elvileg az ‘irtotta, irtás’ szavakból eredeztethető, mert az első lakói erdőirtás céljából települtek ide. Az itt élő embereket sok csapás sújtotta, volt kétszer tűzvész, később kolera, tífusz, torokgyík, és minden harmadik ember áldozatául esett. Régebben persze.

Felsővadásznál a pecsétet rendesen egy házban őrzi egy férfi, akihez be kell csengetni, ha nem hallja esetleg, hogy a kutyája félőrülten ugat. Kijön, hozza magával, pecsételünk, közben rövid beszélgetés, ki ő, kik vagyunk mi, honnan merre, szokásos. Érdekes, hogy ezt a pecsétőrködést így bevállalta, de azt mondta, szinte mindig otthon van, ha mégsem, akkor az anyja, aki aztán rendesen kikérdezi a turistát! :)

A római katolikus templom:

A falu végén beszólt egy nénike, hogy azt hitte a kerítését jövünk megcsinálni! Rápillantottunk a házra, amelyre rámutatott, és nem tudtam eldönteni, poénkodott-e, hiszen annak nem hogy kerítése nem volt, de ablaküvege sem nagyon.

Nyéstára értünk, de csak nagyon a szélén mentünk át. Sehol egy lélek sem, csak lepusztult házak. Lepusztult ugyan, de sokban mégis laknak ott. Lyukas tető, betört ablakok... borzalmasan nyomasztó látvány volt.

A templomot nem érintettük, de a dombról visszafordulva azért a tornya látszik:

Abaújszolnok. Görög katolikus temploma kissé távolabbról, mert itt is csak a falu szélén haladtunk át:

Elég szeles, naptalan de legalább jó felhős idő volt, és fáradtak is voltunk a sok fel-le miatt, nem sírtunk volna, ha végre közelebb került volna a cél. 

Nem említettem még a kutyákat... Nagyon agresszívek errefelé, és sok kószál szabadon. Szerencsére nem volt bajunk belőle, de párszor azért ránk hozták a frászt.

Na de Baktakék előtt van egy kilátó, a Katalin-kilátó, a Kalmi-tető oldalában. (hallod, Gábor? :D ) 2015 óta itt áll, de nem sikerült azóta sem feltüntetni egy térképen sem. Nem nagy szám a kilátás, de pl. a regéci vár pont látszik, ha nagyon meresztjük a szemünket.

Baktakék, a hírhedt Baktakék. 

- “Baktakéken lejmolnak”.

- “Baktakéken szívesen elkísérnek a boltba, hogy vegyél nekik valamit.”

- “Baktakéken, ha meglátják, hogy van pénzed, mindjárt azt akarják.”

A falu előtt két út volt, vagy a kéken haladva, vagy pedig egy kisebb kerülővel a betonúton, ami szintén a pecséthez vezet, csak kikerüli azt a részt. Végül a beton mellett döntöttünk, pedig megint hoztam cukorkát, minden eshetőségre, de megmondom őszintén, zavart, hogy nem tudtam mire számítsunk.

Aki itt jár, és kéktúrás, annak szinte kötelező meglátogatnia Szádváry Gyula bácsit, akinél nem csak különféle pecsétek találhatók, hanem szívesen mesél is (ő maga már háromszoros teljesítő), sőt Rockenbauer Pállal is jóban voltak. De ami még fontosabb: a saját könyveit árulja, készült 3 is, a teljes körről. És bónuszként a felesége verses-novellás kötete. Nem akarom bántani az öreget, de nagyon zavaró a nyomulása, hogy eladja a cuccokat, mi pedig balf...ok vagyunk visszautasításban. Végül megvettük az OKT-s könyvét, és a feleségéét is. Itthon belelapoztam, és hát oké, hogy megírta, de azt állította, a felesége, aki magyartanár, átnézte, kijavította stb. Fullon van hibákkal, de tényleg, engem nagyon zavar az ilyesmi olvasás közben. K szerint maga a megfogalmazás is elég száraz, darabos. Úgy néz ki, nem ez volt a legjobb befektetésünk.

Bódvaszilas -> Bódvarákó -> Tornabarakony: 25,6 km

A szeptemberre tervezett, de a hamis szaridő-előrejelezés miatt mostanra került 3 napos túraszakaszt teljesítettük végre, a Szalonnai-hegységen át végig a kétes hírű Csereháton.

Csillagtúránk bázisa Tornabarakony lett, ami egy apró kis zsákfalu jócskán az erdőben, az a fajta, ahova rettenetesen rossz, utolsó utáni rangú aszfaltos út vezet be, és főleg ha sötétben érkezel, akár azt is gondolhatod, hogy félrevezet a Waze, ahogy K is gondolta.

A szállásunk is extrának mondható, ugyanis egy tájház jellegű parasztházban tudtunk megszállni:

Természetesen erre a három napra tökéletes volt, de életvitelszerűen nem élnénk ilyenben, nem véletlenül fejlődik a tudomány, nem utasítjuk vissza az újításokat na. A cserépkályha jól befűtötte a szobát, nem úgy mint a legutóbbi ilyen szálláson. A bútorok emlékeztettek a mamám régi bútoraira, és az ágyak a lehető legmesszebb, egymással átlósan voltak a szoba két sarkában. Összetolhattuk volna, de elég macerásnak tűnt, így hát K kénytelen volt a közelségem nélkül elaludni. Már csak a dunyhák hiányoztak!

Szóval péntek este érkeztünk, és amikor kimentünk az udvarra, két dolog volt döbbenetes:

1. Csend volt, de igazán csend, hallani lehetett egymás lélegzetvételét kb. Jó, néha belebőgtek a szarvasok, de ezen felül aztán tényleg nem hallatszott a legkisebb pisszenés sem.

2. Csillagos volt az égbolt! De az a ragyogó csillagos égbolt, fényszennyezettség-mentes, felhőmentes... Közvetlenül felettünk még a Tejút is látszott, és mint megtudtam, a Mars is. Mióta K-val együtt vagyunk, valahogy gyakrabban nézek felfelé esténként :)

Reggel fél 6-kor indult a busz helyből Bódvaszilasra. Nem volt a legjobb ebben a hidegben ilyen rohadt korán kelni, de nem volt más opció. Edit, a tulaj, ugyan célzott rá, hogy fordított irányba kellemesebb lenne, de aztán nem szólt többet, miután megtudta, hogy nekünk “elveink vannak” az iránnyal kapcsolatban.

Először még sötétben, majd a felkelő nap fényében sétáltunk át Bódvarákóra, az Esztramos sziluettje alatt. Itt is, és még pár faluban, ahol van pecsét, mindig akad egy-egy bácsika, aki már előre kiabál, hol találjuk. Olyan kis aranyosak!

A falu végén lévő állattartó telepet elhagyva elkezdtünk kaptatni fel a hegyre. Ez ugyan nem rövid táv, és nem tudom, mi történt velünk, de rohadt sokszor meg kellett állnunk levegőt kapni. Pedig máskor nem okozott volna gondot. Ki érti ezt?

Felérve aztán gyorsan leereszkedtünk, hogy megtekintsük az 1300-as években épült Martonyi kolostorromot (és hogy tízóraizzunk). Ez egy valaha volt pálos kolostor, ami elvileg felújítás alatt van jelenleg, így sajnos nem tudtunk bekukucskálni, sem megközelíteni a bejáratot.

Ismételt emelkedést követően végre szintben haladtunk, körülöttünk pedig csak hullott és hullott a makk, és őzláb gombák nőttek mindenfelé. Nagyon kellemes rész volt ez, igaz még nem érte el az ősz teljesen az erdőt, nem voltak meg azok a pompázatos színkavalkádok.

Tettünk egy 4 km-es kitérőt az Esztramos kőfejtőjébe. Azt kell mondanom, hogy megéri! Bár nem tudtunk mindenhol körbenézni, mert elzavartak és robbantgattak valamit, de azért a javát megcsodáltuk. Az Esztramost is elbányászták, hasonlóan a Bél-kőhöz, de nem olyan durva mennyiségben. Bár pozitív hozadéka volt ennek, hogy vagy félszáz barlangot találtak, amiket a robbantások nélkül lehet, hogy sosem fedeznek fel. A leghíresebb a Rákóczi-barlang és a Földvári Aladár-barlang, természetesen egyik sem látogatható most, pedig higgyétek el, én megpróbáltam bejuttatni magunkat!

A kitérővel, illetve a gyötrelmes felfelé haladásaink következtében utolért minket a Kéktúrázás napján 3!!! órával később induló csoport, és éppen egy hajszálnyival előttük értünk be Tornabarakonyba.

Ekkor kb. délután fél 3 lehetett, visszamentünk a házba, zuhany, pihenés, este 6-ra vártuk a vacsoránkat, amit Edit készített nekünk, és a még addigra érkező 7 fős túrázó haveri társaságnak, akik szintén itt a Levendulás, illetve a szomszédos Zsályás Házban maradtak éjszakára. (A Kéktúrázás napja miatt rengetegen voltak mindenfelé, és érthető, hogy kiad annyi helyet, amennyit csak lehet.) Mikor megtudtuk, hogy nem ketten leszünk, holott én teljesen azt feltételeztem, kicsit zavart a dolog, főleg, mert sosem választok olyan szállást, ahol osztozni kell idegenekkel a fürdőn. De végül is nem volt gond, jó arcok voltak, és nagyon kipurcanva érkeztek, nem zavartak sok vizet ők sem (és mi sem).

őszinégynapos / 4. nap – Bódvaszilas - Tornabarakony (19km)

negyedik nap már egy kicsit nehéz volt felvenni a bakancsot és lábra állni benne, de pár perc alatt megszoktam. igyekeztem időben indulni, mert a 9-es barlanglátogatásra voltam bejelentkezve és még kaját is kellett vennem. a boltban nagy forgalom, vásároltam kalóriákat, aztán irány bódvarákó. a vasúthoz közeledve ereszkedett le éppen a sorompó, de kb. mintha az indul a bakterház elevenedett volna meg előttem, sorompó lenn, vonat sehol. amikor már vagy fél kilométerre járhattam az átkelőtől, akkor jelent meg a bzmot – nem bízta a véletlenre a bakter... :D

(teljesen kényelmesen átsétálható mindegyik híd)

az elhagyott ipari vágány mellett haladó kék időnként felugrott a sínek közé, majd megjelentek a OKT-s fórumokban rettegett vashidak. nno, azt megértem, hogy nagy szében vagy télen, jegesen félelmetes lehet a korlát nélküli aránylag keskeny gerendákon átsétálni, ilyenkor viszont abszolút nem para. az esztramos-hegy lábához érve feltűntek a bánya rég nem használt gépei is, a hatalmas osztályozó és az apróbb egységek is, majd pár száz méter múlva a túravezető is.

(a barlangról bővebben külön posztban)

a barlangtúrán kitüntetett figyelemben részesülhettem, mert én voltam az egyedüli résztvevő. a rákóczi-barlangot egy új tárna vájásánál fedezték fel,  el tudom képzelni a bányászok meglepődését, amikor először világítottak be a cseppkövekkel teli óriási üregbe. a barlang csodálatos, ami róla készült képeken látszik a víz kékje, az tényleg olyan színű. beszarás az egész, nagy élmény volt, és nagyon jó a túravezetés is, a srác aki tartotta, készségesen válaszolt minden kérdésre, türelmesen megvárta amíg bénázok a fényképezővel meg amíg szájtátva bámulok percekig :D

negyed 11-kor indultam tovább, be bódvarákóra, ahol voltak szép egyenházak oszlopos tornáccal. a falut elhagyva a falu apraja-nagyja valamit nagyon keresett a kukoricásban, talán egy jószág szökött meg vagy nemtom, nem kérdeztem, de látványos volt a sürgés-forgás.ahogy az utolsó istálló mellett is elmentem, elkezdett emelkedni az út, és rengeteg kilométeren nem is változott a helyzet, kétrét görnyedve a hátizsák súlya alatt másztam fel a hegytetőre, azt hittem, sose fogy el már. az idő szűkös volt, és már így is feladtam a terveimből a célállomást tekintve. ugyanis itthon tervezve még felsővadász tűnt reális célnak. aztán ott utánaszámolva inkább átraktam irotára a befejezést, ami így a negyedik nap reggelén rakacaszendre módosult. egyrészt fáradtam, másrészt esőt mondtak délutánra, amihez annnyira nem volt kedvem, harmadrészt haza is akartam emberi időben érni. a hegytetőn újra megnéztem a tömegközlekedést, a hátralévő távot és felmértem az állapotomat, végül úgy döntöttem, hogy nem szenvedni jöttem, hanem élvezni a túrát, úgyhogy tornabarakonyban fogok felülni a buszra.

a hegytető egyetlen előnye az volt (a szép környező erdőkön kívül), hogy innen már csak lefelé lehetett menni. a falu felé közeledve roppant hangos volt végig a szarvasbőgés, nagyon közel lehettek a lények, néhányat láttam is az erdőben futni. végül a bolt és kocsma nélküli tornabarakonyba a 14:30-as busz előtt jó egy órával sikerült befutni, ami miatt el is gondolkoztam azon a pár kilométeren rakacaszendig, hogy nem-e akarom mégis, deee nem akartam. mondjuk egy kocsmáért a fél fülem odaadtam volna. mindenesetre egészkor befutott a busz is, a piercinges-tetovált jófej sofőrrel beszélgettünk indulásig (óráranéz, cigielnyom, "najó'van, gyere, induljunk!"), aztán a buszon is (jó darabig én voltam az egyedüli utas), közben megtekinthettem bódvalenke kifestett házait: